Germaine de Staël: A ​ szenvedélyek hatásáról az egyének és a nemzetek boldogságára (részlet)

Germaine de Staël: A ​ szenvedélyek hatásáról az egyének és a nemzetek boldogságára (részlet)

 

A szerelemről

Ha a Mindenható, aki az embert a Földre vetette, azt akarta, hogy az égi létről fogalmat alkosson, akkor megengedte neki, hogy fiatalon néhány pillanatig szenvedélyesen szeressen, a másik által élhessen, s lényét kiegészítse azáltal, hogy a számára kedves másik lénnyel egyesíti. Az emberi sors korlátai, az elemző gondolkodás, a filozófia meditációi legalább egy kis időre egy édes érzés hullámai között vesztek el, a nyomasztó élet inkább magával sodort, s a cél, mely máskülönben mindig az erőfeszítéseknél csekélyebbnek tűnik, ezúttal látszólag az összes erőfeszítést túlszárnyalta. Ami magunkkal kapcsolatos, azt mindig mérlegeljük, ám a szeretett ember értékeinek, kellemének, örömeinek, érdekességének csak képzelőerőnk szab határt. Mily boldog is a nap, amikor életünket tesszük kockára egyetlen kedvesünkért, akit lelkünk választott! Az a nap, amikor a teljes odaadás tette felfedi neki az érzést, amely addig a szívet kifejezésének lehetetlen volta által nyomta el. Egy nő e szörnyű időkben, melyet mi kortársként éltünk át, egy nő, akit azzal együtt ítéltek halálra, akit szeretett, bár nem a bátorságból merített erőt, boldogan ment a vesztőhelyre, örült, hogy nem a túlélés gyötrelme jut neki, büszke volt arra, hogy szeretője sorsát osztja, s talán előre látva a véget, amikor elveszti kedvese viszontszerelmét, vad és mégis gyengéd érzés dúlt benne, amely a halált az örök egyesülésként éltette.[1] Dicsőség, ambíció, fanatizmus: a lelkesedés mindebben csak időszakos, ám az érzés minden pillanatban megrészegít, a szerelemben semmi nem lanyhul, a boldog érzések és gondolatok e kimeríthetetlen forrásában semmi nem fáraszt, s amíg csak a másik által érzünk, csak általa látunk, az egész világegyetem őt jeleníti meg más formában, a tavasz, a természet, az ég azok a helyek, ahol ő megfordult; a világi örömök az ő szavai, ami tetszésére volt; az általa megosztott szórakozások, saját sikerei, az általa kiérdemelt dicséret mindenki szava egy ember véleményeként. Hiszen a kizárólagos gondolat az, ami az ember számára a legnagyobb boldogságot vagy a reményvesztés őrületét okozhatja. A létet mi sem fárasztja jobban, mint a boldogság jó rendszerének tekintett különféle érdekek kombinációja, a boldogtalanságot nem gyengíti, ha tényezőit többfelé osztjuk, a szenvedélyekből mindig kibontakozó értelem szerint a legkevésbé az tesz boldogtalanná, ha egyetlen szenvedélynek adjuk át magunkat, bár ezáltal kétségkívül kitesszük magunkat annak, hogy saját felindulásunk jelenti majd halálunkat. Ám – ha az emberek sorsával foglalkozunk – legfőbb célunk nem életük megőrzése, mert halhatatlan természetük abban rejlik, ha fizikai létüket csak a morális boldogság birtoklásával együtt tartják becsben.

Az elmélkedés segítségével, az ifjúság lelkesedését hátrahagyva vizsgálom meg a szerelmet, jobban mondva azt, amikor lényünket teljesen átengedjük az érzéseknek, egy másik ember boldogságának, sorsának, ez a boldogság legmagasztosabb ideája, amely az ember reményeit felfokozhatja.[2] Ez egyetlen tárgytól való efféle függés olyannyira megszabadít a föld többi részétől, hogy az érzékeny lénynek, akinek menekülnie kell az önszeretet minden hívságától, a rágalmazás minden gyanújától, mindattól, ami az emberek közötti kapcsolatokban besározhat, az érzékeny lény számára van e szenvedélyben valami magányos és összpontosuló, ami a lelket filozófiai magasságba viszi, és az érzésre hagyja. A világi léttől élénkebb érdeklődés által von el így, több, mint amit a világ forgataga adhat, a gondolkodás nyugalmát és az érzés mozgalmasságát élvezhetjük, a lélek élete a legmélyebb magányban aktívabb, mint a császárok trónján. S bármely életkorba visszük is az érzést, amely fiatal korunk óta ural bennünket, nincs olyan pillanat, amikor az, hogy egy másik emberért élünk, ne lenne örömtelibb, mint önmagunkért élni, nincs olyan, hogy e gondolat ne szabadítana meg egyszerre a bűntudattól és a bizonytalanságtól. Ha csupán saját előnyünk a cél, hogyan juthatnánk oda, hogy bármire is elszánjuk magunkat? A vágy, mondhatni, kisiklik a vizsgálat alól, az események kimenetele gyakran várakozásainkkal ellentétes, így mindent megbánunk, amit megpróbáltunk, és saját érdekünkbe ugyanúgy belefáradunk, mint bármely más vállalkozásba. Ám ha életünket érzéseink első tárgyára áldozzuk, minden pozitív, minden határozott, minden magával ragad, ő azt akarja, arra van szüksége, az tenné boldoggá, eme erőfeszítések árán napjának egy pillanata megszépülne. Ez elegendő ahhoz, hogy sorsunkat vezéreljük, nincs többé hullám, nincs több elbátortalanodás, a lelket teljesen saját öröme tölti be, ezáltal emelkedik fel, s képességeinkhez igazodva valamennyi képesség gyakorlását és örömét megadja nekünk. Melyik felsőbbrendű szellem ne találna a valódi érzésében több kibontakozó gondolatot, mint bármilyen írásban, bármilyen műben, melyet ír vagy olvas? A géniusz legnagyobb diadala az, ha felfedezi a szenvedélyt. Mi más lehet az, mint a szenvedély maga? Az önszeretet sikerei, a személyes örömök legmagasabb foka, a dicsőség is eltörpül amellett, ha szeretnek bennünket. Tegyük fel magunknak a kérdést, ki lennénk inkább, Aménaïde[3] vagy Voltaire? Ezek az írók, jeles emberek, hódítók csak egyet akarnak azon érzésekből, melyeket a szerelem az életre áraszt! Évek erőfeszítései és fáradsága csupán egyetlen napot hoz számukra, a létet darabokra fosztó egyetlen órányi mámort, míg az érzés[4] egész időtartama alatt ugyanolyan élénk és még tisztább benyomásokat ad, mint Voltaire megkoronázása[5] vagy Nagy Sándor diadala.

Meghatározatlan örömök csak rajtunk kívül létezhetnek. Ha a dicsőség árát akarjuk érezni, látnunk kell, hogy ragyogása által övezve mit szeretünk, ha meg akarjuk tudni, hogy mit ér a vagyon, akkor sajátunkat ennek kell áldoznunk, ha meg akarjuk áldani az élet ismeretlen adományát, akkor annak, akit szeretünk, szüksége kell, hogy legyen, létünkre, s nekünk arra, hogy saját magunkat boldogsága támaszának tekintsük.

Bármilyen helyzetbe vet is bennünket egy mélyen átélt szenvedély, nem hinném, hogy az erény útjáról levinne, a szerelem felfokozott odaadásában minden áldozat, minden önmagunk feledése, s csak a személyesség ront meg,[6] a szeretni tudó lényben minden jóság, minden szánalom, az emberi szívből a moralitást pedig csak az embertelenség űzi ki teljesen. Ha akad a világon két olyan lény, akiket a tökéletes érzés egyesít, és házasságra lépnek egymással, minden nap térden állva adjanak hálát a Mindenhatónak, lássák meg lábaik előtt a világegyetemet és annak minden nagyságát, csodálkozzanak rá arra a boldogságra, még aggódjanak is érte, amelyet csak annyi különféle esély találkozása biztosíthatott számukra, amely megkülönbözteti őket a többi embertől, igen, még rémüljenek is meg sorsuktól. Talán azért, hogy létük ne legyen annyira a miénk fölött álló, ők a túlvilágon ígért boldogságot kapták meg az evilági életben, talán számukra nincs halhatatlanság.[7]

[1] A részletet Manon Roland (1754–1793) alakja inspirálta. Azonban François Buzot-t, akinek sorsát megosztani kívánta, nem kivégezték, hanem az elfogatás elől menekülve öngyilkos lett.

[2] Az odaadás (dévouement) körüli fejtegetések már korábban megjelentek a szerző írásaiban. Erről árulkodnak sokáig elveszettnek hitt, majd 1956-ban megtalált levelei Narbonne-nak (Lettres à Narbonne).

[3] Voltaire Tancrède című darabjából (1760).

[4] A fejezetben az érzés szó gyakran a szerelem szinonimája.

[5] 1778. március 30-án Voltaire-t az Akadémia fogadja, majd a Comédie Française-ben dicsőítik.

[6] Értsd: az önzés.

[7] Germaine de Staël itt újra hasonló gondolatmenetet vázol fel, mint Émilie du Châtelet.

Fordította: Kovács Eszter

„A filozófia nem érzéketlenség, habár csökkenti az eleven fájdalmak csapását; nagy lelki és szellemi erő kell ahhoz, hogy ahhoz a filozófiához jussunk, melynek segítségét dicsérem; az érzéketlenség a jellem szokása, és nem győzelem eredménye.” Germaine de Staël (1766–1817)

*

Habár Germaine de Staël, a 18-19. század fordulójának kimagasló írónője és politikai gondolkodója ismert Magyarországon, ma már kevés figyelmet kap, annak ellenére, hogy halálának 200. éves évfordulója alkalmából 2017-ben Franciaországban tudományos és kulturális rendezvények foglalkoztak vele. Ráadásul a 19. században a szerzőnek kultusza alakult ki Magyarországon: a magyar írónők közül csodálói közé tartozott Wesselényi Polixéna. Madame de Staëltól azonban nagyon keveset fordítottak magyar nyelvre. Csupán Németországról és Az irodalomról című műveiből jelent meg néhány részlet. Itt közreadott művének gondolatai a francia forradalom utáni kontextusban értelmezhetők, és rendszerint kiemelik, hogy Mme de Staël szakít a felvilágosodás ideáljaival. A mű mindamellett a 17. századi moralistáktól örökölt témákat is körüljár (hiúság, becsvágy), és feleleveníti a 18. századi boldogságfilozófiák kedvelt reflexióit (pl. a filozófia által nyújtott vigasztalás és a tanulmányok szeretete). A szöveg a korai romantika filozófiai esszéjének kiemelkedő példája.

*

Az Észlelet sorozat tagja.

 

Germaine de Staël: A ​ szenvedélyek hatásáról az egyének és a nemzetek boldogságára , Fordította Kovács Eszter, Gondolat Kiadó, 2020

https://www.gondolatkiado.hu