A koncert napján, péntek délután sok szerencsét kívántam Bradnek. Az irodai ablakomból láttam, amint kilép az épületből és lesétál a Sunset Boulevard-on a Whisky A Go Gó-ig, majd kipakolja a cuccaikat a bandával. Enyhe bűntudatot éreztem. Igaza volt. Támogatni szerettem volna Bradet, úgyhogy lemondtam a programomat, vettem egy szelet pizzát, és odasétáltam a jegypénztárhoz.
– Rajta kell, hogy legyek a Xero listáján – mondtam a csajnak, akinek egy Raggedy Ann tetoválás virított a karján, amint éppen szíven szúrják.
– Nincs vendéglistánk a Xero számára – mondta anélkül, hogy felpillantott volna. – Tíz dollár a belépő.
– Ő bejöhet – szólt közbe a kidobófiú, és már benn is voltam a szinte teltházas helyen. A System of a Down előtt léptek fel, akiket éppen leszerződtetett Rick Rubin, valamint az SX-10 előtt, amelynek tagja volt Sen Dog a Cypress Hillből. Los Angeles új zenei szcénája az orrunk előtt alakult ki a System, az Incubus, a Static-X, a Snot, a Hoobastank és mások mentén.
Lecsekkoltam a túlnyomórészt 21-27 év közötti, férfiak többségét kitevő nézőközönséget, akik mind bő nadrágot viseltek, ami lógott a seggükön, mint Bradnek. Az imidzsem nyilvánvalóan nem illett a képbe, úgyhogy lehúztam a szűk farmerem olyan mélyre, amennyire csak lehetett, mígnem már alig tudtam járni. A sneakerem csikorgott a ragacsos padlón, a helyiség pedig savanyú sörtől és Lysoltól[1] bűzlött – akárcsak az összes rockklub szerte az országban.
Éppen akkor léptem be, amikor a Xero felment a színpadra. Be voltam zsongva, de nem úgy tűnt, mintha bárki mást érdekelt volna. Brad alacsonyra engedte a gitárját és göndör haján fejhallgató feszült. A tehetséges rapper és az énekes sokat mozgott a DJ-vel egyetemben, nem úgy, mint a legtöbb rap rock-zenekarban kellékként alkalmazott, szimbolikus lemezlovasokkal. Sosem találkoztam még a srácokkal, de valahogy közös hullámhosszon éreztem magam velük. Nyers és energikus volt az egész, a rapper pedig lenyűgözően nyomta. Teljesen beszippantott az előadásmódjuk, mígnem valaki kuncogni kezdett mellettem, és azt mondta: „A rapper úgy néz ki, mint egy törp!” Abban a pillanatban feltűnt, hogy fehér beanie sapkát, kék szemüveget és fehér kesztyűt visel. Baszki – gondoltam. Tényleg úgy néz ki, mint egy törp. Majd visszatereltem gondolataimat a zenekarra.
Nagyjából két perc után az emberek nekiálltak cseverészni, és kezdték elveszíteni az érdeklődésüket a fiúk iránt, akik szívüket-lelküket kitették. Készítettem pár gyors jegyzetet egy szalvétára. „Hamis ének. Kínos színpadi jelenlét. Tűrhető dalok. Nincs összhang a közönséggel.” Mialatt az utolsó számot játszották, kihúztam pár gondolatot, és azt firkantottam fel, hogy „potenciális!”
Amint belegyömöszöltem a szalvétát a zsebembe, a mellettem álló srác a vállam fölé hajolt. – Jegyzeteket készítesz erről a bandáról? Elfelejtetted leírni, hogy „Nagyon rosszak voltak”!
– Haver, egyrészt gőzöd sincs róla, milyen nehéz odafenn állni, másrészt ez volt az első fellépésük – mondtam a bandát védve.
– Te A&R-os vagy?
– Olyasmi. Az szeretnék lenni a Zombánál.
– Zomba? Sose hallottam róla. Én a Columbia Recordsnál dolgozom A&R-alkalmazottként. A helyedben nem pazarolnám az időm ezekre az alakokra. Xero? Ez kb. le is írja őket.[2]
– Kösz a tanácsot! A gitáros a gyakornokom. Csak azért vagyok itt, hogy támogassam őket, de majd átgondolom. – Magamra vettem, de aztán ráeszméltem, hogy egy A&R-szakembernek az a feladata, hogy azonnal ítéljen. Mégis, azt dörmögtem, hogy „Ezt a faszt!”, és elsétáltam az öltözők irányába.
Brad bólogatva üdvözölt. – Csak eljöttél! Hé, skacok! Ő itt a főnököm, Jeff – szólt Brad a társainak, akik mind úsztak a verejtékben.
– Köszi, hogy eljöttél – mondta a rapper mosolyogva. – A nevem Mike. Örülök, hogy megismerhetlek!
– Enyém
a megtiszteltetés, hogy találkozhatok mindnyájatokat. Remek volt
a koncert.
Nagyon tetszik az a Rhinestone
című szám – mondtam, míg a többi együttes bezsúfolódott a
zöld szobába, és dübörgött körülöttünk a zene. – Csak be
akartam köszönni. Esetleg beszélhetnénk később, egy nyugodtabb,
kevésbé izzadságszagú helyiségben
–
kiabáltam.
[1] Amerikai tisztító– és fertőtlenítőszer – a ford.
[2] Az illető a xero – zéró áthallásra utal – a ford.
Fordította: Rausch István
Az 1996-ban alakult amerikai Linkin Park együttes az alternatív rock, illetve a nu metal egyik zászlóshajójává vált a 100 millió eladott albumával, két Grammy-díjával, és megannyi egyéb kitüntetésével.
Az őket felfedező zenei szakember, Jeff Blue szemszögéből írt Linkin Park – A csúcsra vezető út feltárja, miként szolgált Brad Delson egyetemi szakmai gyakorlata egy Mike Shinoda által vezetett, fiatal zenei vízionáriusokból álló csapat mozgatórugójaként, mely megteremtette azt az együttest, amely túlélt számos visszautasítást, túlszárnyalta mindenki elvárásait a sajátjukat kivéve és egy nemzedék szószólójává vált.
Ez a csekély esélyek ellenére véghez vitt sikerről szóló történet a Linkin Park korai időszakát örökíti meg az első demójuktól és a Whisky a Go Gó-s fellépésüktől kezdve még Xeróként a lankadatlan erőfeszítéseiken keresztül az ikonikus hangzásuk tökéletesítéséig és Chester Bennington felfedezéséig. Jeff Blue ott volt, amikor senki sem hitt bennük – először a kiadójukként, majd az A&R-osukként. Ez az ő memoárja erről a döbbenetes kalandról.
Lebilincselő és inspiráló. Egy sok jóval nem kecsegtető partneri kapcsolat drámai története, mely a 2000-ben megjelent Hybrid Theory-hoz, a 21. század legnagyobb példányszámban eladott debütáló lemezéhez vezetett. A Linkin Park – A csúcsra vezető út a kitartás tanúbizonysága, egyben egy részletesen kidolgozott beszámoló is arról, hogy miként váltsunk valóra egy álmot.
Jeff Blue: Linkin Park – A csúcsra vezető út, Fordította Rausch István, Konkrét Könyvek, 2025
https://konkretkonyvek.com/
