Witold Gombrowicz: Napló 1954 (részlet)
Szombat
Azoknak, akik írói technikám iránt érdeklődnek, átnyújthatom az alábbi receptet.
Lépj be az álomszférába.
Ezután kezdd el írni az első jobb történetet, ami eszedbe jut, és írj meg belőle 20 oldalt. Aztán olvasd el.
Ezen a 20 oldalon találsz egy jelenetet, egy-két egymástól független mondatot, egy metaforát, ami izgalmas számodra. Írd meg újra az egészet, arra törekedve, hogy ezek az izgalmas elemek alkossák a vezérfonalat; és írj, ne törődj a valósággal, összpontosíts arra, hogy eleget tégy a saját fantáziád igényeinek.
E másodszori szerkesztés alkalmával a fantáziád már meghatározott irányban halad, új asszociációkra lelsz, amelyek az eddiginél világosabban körvonalazzák a fantázia működési területét. Akkor írj meg további 20 oldalt, haladj az asszociációk mentén, keresd mindig az izgalmas, a kreatív, a titokzatos, a megvilágosító elemeket. Aztán írd meg az egészet még egyszer. Ha így jársz el, észre sem veszed, s kialakul egy sor kulcsfontosságú jelenet, metafora, jelkép (mint a Transz-Atlantikban a „járás”, az „üres pisztoly”, a „csődör”, a Ferdydurkéban a „testrészek”), s egyszer csak megtalálod a kulcsot, amire szükséged van. Ekkor elkezd minden a maga logikája szerint kikerekedni a kezed alatt, a jelenetek, az alakok, a fogalmak, a képek beteljesítik magukat, és az, amit eddig létrehoztál, tollba mondja neked a többit.
De az egészben az a lényeg, hogy miközben így passzívan aláveted magad a műnek, s hagyod, hogy maga alkossa meg magát, egy percre sem szabad kiengedned uralmad alól. E tekintetben vezéreljen a következő elv: nem tudom, hová vezet a mű, de bárhová is vezetne, engem kell kifejeznie és kielégítenie. Amikor belekezdtem a Transz-Atlantikba, fogalmam sem volt róla, hogy majd hazavisz engem Lengyelországba, amikor azonban ez megtörtént, azon voltam, hogy ne hazudjak – hogy minél kevesebbet hazudjak –, s hogy kihasználjam az alkalmat, és könnyítsek magamon, sőt kiéljem magam benne… És minden problémát, amit az önteremtő és vaktában formálódó mű felvet előtted, az összes etikai, stiláris, formai, intellektuális problémát a lehető legnagyobb odaadással, a lehető legjózanabb tudattal és maximális realitásérzékkel meg kell oldanod (hisz ez az egész a kompenzálás nagy játszmája: minél őrültebb, fantasztikusabb, intuitívabb, kiszámíthatatlanabb, felelőtlenebb vagy, annál inkább józannak, fegyelmezettnek, felelősségteljesnek kell lenned).
Végső soron közted és a mű közt harc folyik, ahogy, mondjuk, a kocsis és a kocsit húzó lovak közt is. Nem tudok uralkodni a lovakon, de arra vigyáznom kell, nehogy a kocsi a kanyarban fölboruljon. Nem tudom, hová megyek, de épségben kell megtennem az utat. Sőt mi több, a lehetőségekhez mérten örömömet is kell lelnem az útban.
S így legvégső soron a mű belső logikája és az énem közti harcból (hisz nem tudni, a mű-e az ürügy, hogy kifejezzem magam, vagy én vagyok a műnek az ürügye), tehát ebből a küzdelemből születik valami harmadik, valami közbülső, amit mintegy nem én írtam, de ami mégis az enyém, ami se nem tiszta forma, se nem közvetlenül az én megnyilvánulásom, hanem a „köztes” szférában – azaz köztem és a forma közt, köztem és az olvasó közt, köztem és a világ közt található szférában – keletkezett deformáció. Ezt a fura teremtményt, ezt a fattyút beteszem egy borítékba, és elküldöm a kiadónak.
Az újságban meg azt olvassátok: „Gombrowicz megírta a Transz-Atlantikot, hogy bemutassa…” „Az Esküvő alaptétele az, hogy…” „A Ferdydurkéban Gombrowicz azt akarja mondani…”
Fordította: Pályi András
Witold Gombrowicz: Napló 1953–1956, Fordította Pályi András, Gondolat Kiadó, 2025
