még1könyv

Prológus Egy ősi rom közepén állunk, valahol a panamai tengerparton. Én, két srác, akikkel együtt dolgozom, meg egy csomó, gyakorlatilag meztelen ember és Mark Zuckerberg. Mark nem boldog. A 2015-ös Amerika-csúcson vagyunk, a nemzetközi vezetők nagygyűlésén. Ez a konkrét esemény egy állami vacsora, amelyen – Markon kívül – elvileg kizárólag különböző országok, például Brazília, Kolumbia, Kuba, Kanada, az Egyesült Államok és több mint harminc másik nemzet államfői vesznek részt. Kiharcoltam Marknak egy meghívót, mert már egy ideje próbáltam meggyőzni róla, hogy kapcsolatokat kell ápolnia ezekkel az emberekkel. De valahogy senki nincs itt rajtunk kívül. A sötét égbolt és az alacsonyan szálló felhők alatt vörös szőnyeg fut a távolba az égő tábortüzektől halványan megvilágított romok között. Régimódi jelmezbe öltözött őrök állnak sorfalat: fodros gallért és színes selyemnadrágot viselnek, és kardot meg baltaszerű dolgokat tartanak a kezükben. Plusz ott vannak a – közelebbről megvizsgálv...

Hány olyan vidéki városkát ismernek, amelyet csilingelő, hóbortos patak szel ketté, és a patak jobb partján, egy szikla legtetején középkori erőd romjai magasodnak? A patakon régi kőhíd ível át, erős, de nem túl magas, és áradáskor a medréből kilépő folyam úgy hömpölyög zavaros vizével, mintha tetőtől talpig el akarná önteni. Hány olyan vidéki városkát ismernek, amely lankás dombok tenyerén terül el? Mintha a dombok vállt vállnak vetve körbeálltak volna, hogy karjukat előrenyújtva sekély völgyet formáljanak, és e völgyben nőttek volna ki az első alacsony kőkunyhók. És a kőkemencékből finom csipkeként füst emelkedett az ég felé, a szántóvető pedig mély hangon orovébe* kezdett… „Ani-i-i-ikó – kiáltotta torkaszakadtából, ráncos kezéből ellenzőt formálva egy vénséges vénasszony –, Ani-i-i-ikó, hová csavarogtál el, te haszontalan lány, ki fog gatát** sütni?” Hány olyan vidéki városkát ismernek, ahol föl lehet mászni a várrom magas külső falára, és félelemtől dermedten, a barátaid vállába ka...

SUTTOGÁS A KÖDBEN A sötét utcácskák kihaltak, csend van és hideg. Az éjszaka már rég a második felében jár. Néhány lovas közeleg lassan, fáklyáik megvilágítják az üres teret. A lovak prüszkölnek, könnyű felhőcskéket lehelve a fekete levegőbe. – Áldás – mondja Mainzi Rupert, szorosabbra húzva magán a köpönyeget. – Minden áldás. Az éj hidege, a csillagok, még maga a sötétség is része a teremtés nagy tervének. A testőrök mellette ringatóznak a lovukon, körül-körülpillantanak, hallgatnak. – Hosszú John egy részeges semmirekellő. De ami megadatott neki, az megadatott. A pikk ász is áldás. – Talán nem kellett volna olyan sokat feltennie. Azt mondják, a Hosszú Angol sohasem veszít – szólal meg a testőrök egyike, Albrecht. – Nem játszani mentem oda, az istenért! Azért mentem, hogy lássam. Az Úr a csodák Istene – mondja a püspök. És hozzáteszi: – A fehér hajút akartam látni. A férfiak összenéznek. A püspök folytatja: – Nélküle Johnnyból a leghétköznapibb csirkefogó vált volna, és már...