még1könyv

Jean-Jacques Rousseau : Párbeszédek – Rousseau, Jean-Jacques bírája (részlet)   Az írás témájáról és a l a kjáról   Sokszor elmondtam már, hogy ha nekem valakiről olyan képet festettek volna, mint amilyet rólam mutattak a kortársaimnak, én nem úgy viselkedtem volna az illetővel, ahogyan ők tették. Erre persze senki sem kapta föl a fejét, és a legkisebb jelét sem láttam annak, hogy bárki kíváncsi lett volna rá, mi okból és miben tért volna el a viselkedésem másokétól. Ebből arra következtettem, hogy a nyilvánosság bizonyos volt abban, hogy lehetetlen igazságosabban és tisztességesebben viselkedni, mint ahogy velem viselkedett, azaz hipotézisem szerint tévedés lett volna figyelmen kívül hagyni véleményüket. Sőt, a nyilvánosság magabiztosságában egyfajta lenéző fölényességet véltem felfedezni, amelyet csakis az erények szeretete diktálhat, amelyre maga a közvélemény és szellemi vezetői is oly kényesek ebben az ügyben. Megfoghatatlan rejtély volt ez számomra, amelyet nem tudtam összeeg

Herman Koch: Tisztelt ​M. úr! (részlet)   Neki, M. ezzel tökéletesen tisztában van, markáns arca van, az a fajta markánsság jellemzi, amelyen a kor sem talál fogást. Jó, fecskenadrágban a strandon már nem mutat olyan jól, és amikor kora reggel a konyhaasztalhoz telepszik csíkos pizsamájában, az ugyancsak nem valami épületes látvány, de olyan kimondottan férfias egyenruhában, amilyen a szmoking, még mindig az öreg hollywoodi sztárokra emlékeztet, akik a Grammy vagy az Oscar átadójára igyekeznek. Átvenni a – hogy is hívják – Lifetime Achievement Awardot. Amely az egész életművet hivatott megkoronázni. És ez nem fantáziálás, netán wishful thinking, nem: viszont látta magát a híradó felvételein és a fényképeken a másnapi lapokban. Tényleg tűrhetően fest, egészségesen él, mértékkel iszik, sőt igazából arra kell ügyelnie, állapította meg magában egy évvel korábban, az akkori fotókat látva, nehogy túl egészségesen éljen. Volt valami az arcában (nem a fogaiban, nevetni eleve nem szokott, amí

Andrej Nikolaidis: A magyar mondat (részlet) … világos volt, hogy az apjáról beszélt, hogy, ahogy azt mindig is tette, esztétizálással próbálta semmissé tenni azt, ami gyötörte, mintha a trauma azáltal, hogy történetté, vagy legalább élccé válik, többé nem lenne belső, hanem külső esemény, amivel szemben – a saját fájdalommal, a saját élettel szemben – ő így tartja a szükséges távolságot, tudtam mindezt, mindezt világosan láttam, ahogy most is látom, amikor a vonat megáll egy megállóhelyen, amelynek a nevét nem tudom elolvasni, részben mert a fölirat kifakult, részben mert eltakarja a villanypózna, részben pedig mert a magyar nyelv számomra az idegen esszenciája, és ahhoz meg a nyelvéhez semmi közöm, látom, ahogy az apja naponta, 1992 áprilisát írjuk, kivezeti őt a szarajevói repülőtérre, együtt nézik a vágóhidat elhagyó repülőket, nem is sejtve, hogy épp apja középiskolai barátja menti ki majd onnan, aki fölismeri Stevant, akinek elsőre fogalma se volt, ki az az ember, akivel bes

C. W. Gortner: Az ​első színésznő – Sarah Bernhardt életének regénye (részlet) – Nekem ez nem megy – szólalt meg Louise remegő hangon, amit Ana nővér is meghallott. – Mi a baj, gyermekem? Talán beteg vagy? – Képtelen vagyok rá… Különben is, mindjárt megfulladok ebben a jelmezben – rángatta angyali fodrait a ruha nyakrészénél. – Ugyan, ez csak lámpaláz! – biztatta Ana nővér, mert Sophie kiment, hogy az érkező vendégeket az ülőhelyekhez vezesse. – El fog múlni, amint színpadra lépsz. Lélegezz mélyeket, gyermekem. Az igazat megvallva, Louise-hoz képest egyáltalán nem izgultam, aki idegességében kis híján letépte magáról a flitteres angyalszárnyakat, mintha tüzet fogtak volna. – Ne, én ezt nem akarom! – fakadt végül sírva. – A Szűzanya megóv mindnyájunkat – vonta karjaiba Ana nővér Louise-t. – Most mihez kezdjünk? – kérdezte Bernadette nővér, szemeivel szikrákat szórva. – Én el tudom játszani a szerepet – ajánlottam fel suttogva. Az ezt követő, síri csendet csak Louise

Sofi Oksanen: A kutyafuttató (részlet) Az évek során bizonyára az összes létező magyarázatot, könyörgést és hazugságot hallottad, amivel az emberek az életüket próbálják menteni. A könnyek nem hatnának meg. Ha kapnék három szónyi időt, elmondanám neked, hogy a gyermekedet vártam. Származna belőle bármi hasznom? Elbizonytalanítana téged legalább egy pillanatra? Meggyőzne, hogy nem tettem szándékosan kockára a jövőnket azzal, hogy rátámadok a főnököd fiára? Számtalanszor igyekeztem rákényszeríteni magam, hogy vegyem fel veled a kapcsolatot, hat éven át próbáltam ezt megtenni. Minden reggel eszembe jutott, hogy azelőtt ébredéskor mindig felhívtuk egymást, ha nem aludtunk együtt. Képtelen voltam a hangod nélkül kikelni az ágyból. Mindent el akartam mondani. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy sosem tudhatod meg, mi az igazság. Mégsem bírtam mást tenni, mint hogy a konyhám egyenes fugáit bámultam, az asztalt, melyen csak az én kávéscsészém állt. Képtelen voltam rányomni a számodra. M

Ana María Matute: Mezítlábország (részlet) Amikor Gabriela a világra jött, Rafaelen kívül két kislány volt még a Házban. És ki tudja, miért, Mama, akinek senki sem mert ellentmondani – elég szeszélyes volt, és egész életében kényeztették –, kislány helyett kisfiút várt. Amikor meglátta, hogy kislánya született, csalódott, sőt bosszús lett. És abban a pillanatban beköltözött szívébe a Neheztelés nevű féreg, befészkelte magát, és jó sokáig ott is maradt. Gabriela ennek a féregnek a befolyása alatt nevelkedett, és az első évei elég vigasztalanul teltek. Nővérei ráadásul rendkívül bájosak, vidámak és jól neveltek voltak, és már abban a korban jártak, hogy fitogtatták is a kellemüket. Gabriela túl kicsi volt még, hogy a saját bájaival (amelyekkel kétségkívül rendelkezett) kérkedjen. A hibái (amelyek, mint mindenki másnak, neki is voltak) ellenben túlságosan is szembetűntek. Ahogy növekedett, Gabriela egyre jobban eltávolodott a többi kisfiútól és kislánytól. Mintha azt hitte volna, hogy