Ana María Matute: Mezítlábország (részlet)
Amikor Gabriela a világra jött, Rafaelen kívül két kislány volt még a Házban. És ki tudja, miért, Mama, akinek senki sem mert ellentmondani – elég szeszélyes volt, és egész életében kényeztették –, kislány helyett kisfiút várt. Amikor meglátta, hogy kislánya született, csalódott, sőt bosszús lett. És abban a pillanatban beköltözött szívébe a Neheztelés nevű féreg, befészkelte magát, és jó sokáig ott is maradt.
Gabriela ennek a féregnek a befolyása alatt nevelkedett, és az első évei elég vigasztalanul teltek. Nővérei ráadásul rendkívül bájosak, vidámak és jól neveltek voltak, és már abban a korban jártak, hogy fitogtatták is a kellemüket. Gabriela túl kicsi volt még, hogy a saját bájaival (amelyekkel kétségkívül rendelkezett) kérkedjen. A hibái (amelyek, mint mindenki másnak, neki is voltak) ellenben túlságosan is szembetűntek.
Ahogy növekedett, Gabriela egyre jobban eltávolodott a többi kisfiútól és kislánytól. Mintha azt hitte volna, hogy a világon különféle osztályokba sorolják a gyerekeket – hogy vannak első-, másod- és harmadosztályú gyerekek… És hogy ő minden kétséget kizáróan a legutolsó osztályba tartozik.
Olykor, vasárnap reggel a nővérei bementek Mama szobájába, ahová nem volt szabad hívás nélkül belépni. A hálószobában volt egy kis fülke, fésülködő asztallal és tükrös szekrénnyel, ami mindenhová fényt vetett. Titokzatos, szökevény fényeket: tengert, rejtélyes folyót és tüzet idéztek… A fésülködő asztalon sorakozó, fényes, ezüst dugós kis kristályüvegek szikrákat szórtak, amelyek itt-ott feltünedeztek, a legváratlanabb helyeken. Ahányszor csak kinyílt a tükrös szekrény ajtaja, kis, színes csíkok futottak szét a mennyezeten, a falakon és az ablakon. Leszaladtak a földre is, a szőnyeg köré, egészen a résnyire nyitott ajtóig, ahonnan Gabriela a nyíláson át leste, mi történik odabent. Csakis ilyenkor, amikor Mama figyelmetlenségből nyitva felejtette az ajtót, „vett részt” – ha lehet ezt mondani – az efféle összejöveteleken, és persze csakis úgy, hogy se Mama, se a testvérei ne vegyék észre. Élvezettel szívta be a szobából kiáradó illatot, amely a résen át az orrába szállt. Ugyanezt az illatot érezte, ha Mama színházba ment, s megcsókolta őket, miközben hosszú gyöngysora a paplan szélét súrolta. Ilyenkor még sokáig ottmaradt az illata a levegőben.
Gabriela azonban nem léphetett be Mama szobájába, és a lányok titkait sem ismerte. A résen át látta, amint sugdolóznak, grimaszolnak, egymás fülébe duruzsolnak, átölelik egymás nyakát… Gabriela nővérei „szenyórásat” játszottak odabent, és ilyenkor felpróbálhatták Mama karkötőit, nyakláncait… Sőt olykor Mama egyik-másik hálóingét is felvették, és azt színlelték, hogy gyönyörű szép estélyi ruhában tündökölnek. Mindhárman remekül szórakoztak. Kacagásuk közepette a hosszú függők himbálóztak a fülükben, s miközben Gabriela nézte őket, mintha kis csilingelést is hallott volna. Mama olykor még azt is megengedte, hogy a fülük mögé pöttyintsenek a parfümből (de csak egy cseppet). Míg a Mama egyszer csak – a szemén látszott, hogy már máshol jár – gyorsan megpuszilta őket, tapsolt egyet-kettőt, és kiküldte őket.
Az ilyen gyors távozások során a testvérei olykor meglepték Gabrielát, aki megpróbált elbújni az ajtó mögött. Ez borzasztóan feldühítette a lányokat. Mérgesen félrelökték, és ráripakodtak:
– Mit keresel te itt…?! Tűnés, te kis vakarcs!
Gabriella megértette, hogy Mama szobájának varázsa, a sok-sok fénnyel, üvegcsével,
tükörrel és parfümmel, meg a furcsa, titokzatos játékokkal csakis őket illeti. Itt sem volt hát helye Gabrielának. Visszatért a Játszószobába – amit most már Tanulószobának hívtak, mert a gyerekek itt írták meg az iskolai leckéjüket –, a sarokba kuporodott, és úgy érezte, meghasad a szíve. Aztán az ablaknak támaszkodott, ahonnan rálátott a park fáira, és a kezére hulló, fényes cseppek kicsiben a Mama szobájának csodásan csillogó szikráira emlékeztették.
Olykor, téli délutánokon Gabriela elbújt a Vasalószobában. Behúzódott az asztal alá – pedig ott senki sem vesződött volna azzal, hogy kiküldje –, és hagyta, hogy magával ragadja a társalgás, amely a vasaló kopogásának ritmusában áradt. Ezek a hangok és zajok egyfajta finom esőként záporoztak Gabrielára, hogy lemossák a kezére hullott cseppeket. Akár egy vihar, ami a szomorúságot is elsöpöri…Nagyon szerette a tiszta ruha illatát, amelyet Micaela vízzel permetezett. Ez a zápor a gondolatait beárnyékoló is eltávolította.
Micaela megterített, felvette a telefont, varrt, megstoppolta a kosárban gyülekező zoknikat, felvarrta a gombokat, és mindenekelőtt gondját viselte a gyerekeknek a Házban. Elkísérte őket az Iskolába, és el is ment értük. Ha pedig esett, két kezében egy-egy ernyővel óvta őket. A gyerekek mindig azt kívánták, hogy essen. Micaela készítette el a reggelit és a tízórait, eresztette meg a vizet a kádban – ami elől, akár tetszett, akár nem, senki sem menekülhetett. Fürdés után megdörzsölte őket törülközővel, és miután ágyba bújtak, összeszedte a szétszórt ruhákat, lekefélte a kabátokat, és a körmével lekaparta, ami a gallérjukra vagy az ujjukra tapadt. Amikor a gyerekek még nem jártak iskolába – Gabrielának egy ideig még megadatott ez a parányi boldogság –, Micaela egy nagy, lyukas zoknikkal teli kosárral az egyik karján, egy uzsonnás kosárral a másikon, elindult velük a Játszótérre. Tavaszi vagy kora őszi délutánok voltak ezek: zümmögtek a méhek, vagy épp sárgás, vöröses, barnás levelek hullottak a földre, melyeket a kertész rendre összesöpört, kupacokba halmozott és elégetett. Micaela házsártos volt és szigorú. Mégis imádták a gyerekek. Gabriela igazából egyedül tőle kapott némi gyengédséget. De Micaela nem tudott mesélni. A mesélésben Tomasa, a szakácsnő volt a legjobb. Délutánonként Tomasa is ott volt a Vasalószobában. Ám Tomasa nem vasalt, nem varrt és nem is stoppolt zoknit. Csak ült egy széken, és „a dolgaival” foglalatoskodott, ahogy mondogatta. Ezek olyan sokfélék voltak, hogy sosem lehetett igazán tudni, mennyi is van belőlük. Vagy a térdét dörzsölgette reuma elleni kenőccsel – mit sem törődve Micaela panaszaival, aki nem bírta a szagát (bezzeg Gabriela élvezettel szívta magába) –, vagy épp hangosan felolvasta a halom levelet, amit a falujából kapott (Micaela szerint ősrégi levelek voltak), fittyet hányva a többiek megjegyzéseire. Kétségkívül Tomasát övezte a legnagyobb tisztelet a Házban. Olyan öreg volt, hogy már a Nagyszülők Házában is szolgált, de nem látszott rajta. Mintha valami Kortalan Időben létezett volna. Talán ezért nem mert senki ellentmondani neki, vagy szemtelenkedni vele.
Ráadásul remek szakácsnő volt, ahogy a Mama mondta mindig, akit ezért az összes barátnője irigyelt. Semmi szín alatt nem lehetett kellemetlenkedni Tomasával (aki egyébként azt tehette, amit a szíve diktált). Otthon mindig azt ették, amit Tomasa akart, és ahogyan ő akarta, és senki nem mert változtatni az általa összeállított menüsoron. Tomasa függetlenségi törekvéseit még Mama is – sőt talán ő a leginkább – pisszenés nélkül elfogadta. Azt is tudni kell, hogy Tomasának egyetlen barátja volt: a tücsök, amelyik az ablakpárkányra akasztott kalitkában ciripelt. Tomasa salátalevél darabokat dugdosott be neki a rácson, és titokzatosan diskurált vele. A tücsök ciripelése közepette ő is döngicsélő hangokat adott ki.
Ha a piacra ment, Tomasa olyan volt, akár egy csatába induló tábornok. Sok időbe telt, mire visszaért, de senki sem tudott olyan jól válogatni és olyan nevetséges áron beszerezni a szép árut, mint ő. Mindent kipakolt a konyhaasztalra, akár egy harcos a trófeáit. Micaela ilyenkor azt mondogatta a Vasalószobában, hogy biztos a piacon is ugyanúgy félnek Tomasától, mint idehaza. „Ne keverd össze a félelmet a tisztelettel”, felelte erre Tomasa. Ám mindeme képességein felül Tomasa még egy rendkívüli kincset birtokolt. Kulcsa volt egy varázsládikához, amit, ha kinyitott, a világ összes meséje kihömpölygött belőle! Ha olyan kedve volt, maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és elkezdett mesélni. Annyi mesét ismert, hogy ha száz évig élnek, se jutottak volna a végére. A gyerekek olyan mély tiszteletet éreztek Tomasa iránt, hogy még sok-sok évvel azután is, hogy ezek a dolgok történtek (amikor a gyerekek már nőkké és férfiakká értek, sőt amikor már ők is nagyon öregek voltak), még akkor sem éreztek efféle csodálatot senki más iránt.
Fordította: Mester Yvonne
Gabriela olyan kislány volt, aki gyakran elhagyta a cipőjét. De nem ám mind a kettőt, csak az egyiket! Otthon és az iskolában mindenki furcsa szemmel nézett rá, ezért úgy gondolta, őt senki sem szereti. Magányos volt és szomorú. Aztán egy nap kedves kísérőjével, Homolumbúval, a féllábú babával belépett Mezítlábországba, ahol végre gyengédségre és szeretetre talált...
Ana María Matute (1925–2014) spanyol írónő, a polgárháború utáni nemzedék meghatározó alakja. Életművében a felnőtteknek és a gyermekeknek szóló írások egyformán hangsúlyosak. A Mezítlábország megjelenésekor elnyerte a Spanyol Kulturális Minisztérium ifjúsági és gyermekirodalmi díját (Premio Nacional de literatura infantil y juvenil).
Ana María Matute: Mezítlábország, Fordította Mester Yvonne, Typotex Kiadó, 2021