még1könyv

Hány olyan vidéki városkát ismernek, amelyet csilingelő, hóbortos patak szel ketté, és a patak jobb partján, egy szikla legtetején középkori erőd romjai magasodnak? A patakon régi kőhíd ível át, erős, de nem túl magas, és áradáskor a medréből kilépő folyam úgy hömpölyög zavaros vizével, mintha tetőtől talpig el akarná önteni. Hány olyan vidéki városkát ismernek, amely lankás dombok tenyerén terül el? Mintha a dombok vállt vállnak vetve körbeálltak volna, hogy karjukat előrenyújtva sekély völgyet formáljanak, és e völgyben nőttek volna ki az első alacsony kőkunyhók. És a kőkemencékből finom csipkeként füst emelkedett az ég felé, a szántóvető pedig mély hangon orovébe* kezdett… „Ani-i-i-ikó – kiáltotta torkaszakadtából, ráncos kezéből ellenzőt formálva egy vénséges vénasszony –, Ani-i-i-ikó, hová csavarogtál el, te haszontalan lány, ki fog gatát** sütni?” Hány olyan vidéki városkát ismernek, ahol föl lehet mászni a várrom magas külső falára, és félelemtől dermedten, a barátaid vállába ka...

Bár nem kedvelem túlságosan Vlach doktor hasonlatait és példáit, amelyekkel heves szónoklatát teletűzdeli, azt azért el kell ismernem, hogy a kávéházról és egy tál fánkról szóló szemléletes példázatában mégiscsak van valami. Legalább megközelítőleg be lehet rajta mutatni, milyen ember is Saturnin. Vlach doktor az embereket ugyanis aszerint csoportosítja, hogyan viselkednek egy kongó kávéházban, ha egy tál fánk tornyosul az orruk előtt. Képzeljenek el egy luxuskávéházat vasárnap délelőtt. Kint gyönyörűen süt a nap, bent alig akad vendég. Már megreggeliztek, elolvastak minden újságot, kényelmesen hátradőlnek a kipárnázott boxban, és elmélázva szemlélnek egy tál fánkot. Az unalom lassan betölti a kávéház minden zugát. Nos, éppen ilyenkor kell megmutatkoznia Vlach doktor elmélet szerint, hogy az embereknek ki melyik kategóriájába tartozik. Szerinte, akinek nincs fantáziája, lomha és nélkülözi a humorérzéket, az bambán, üres tekintettel bámulja a fánkot akár délig is, azután felemelkedik, é...

[…]  A mai társadalmat magával ragadó transzparenciapátosszal szemben arra volna szükség, hogy a távolság tiszteletben tartásának pátoszát kezdjük el gyakorolni. A távolság tiszteletben tartása és a szemérem nem integrálható a tőke, az információ és a kommunikáció felgyorsított körforgásába. Ez utóbbi a transzparencia nevében számolja fel a visszahúzódás diszkrét tereit. Kivilágítja és kizsákmányolja őket. A világ ezáltal szemérmetlenebbé és csupaszabbá válik. Az egyes ember autonómiája előfeltételezi szabadságunkat arra, hogy a másikat ne értsük meg. Ahogy Sennett fogalmaz: „A megértés egyenlősége és egyformasága helyett, a transzparens egyenlőség helyett az autonómia azt jelenti, hogy elfogadjuk, amit nem értünk a másikban – vagyis az opak, nem áttetsző mivoltunk egyenlőségét jelenti.” Továbbá: a transzparens kapcsolat halott viszony , melyből teljesen hiányzik a vonzalom , az elevenség . Csak az egészen transzparens, ami halott. Egyfajta új felvilágosodás volna, ha elisme...

Az Istennel való összeolvadás vágyának mélyrétege narcisztikus szerkezetet mutat. Az unio mysticá ban az ember magát élvezi Istenben. Magát pillantja meg Istenben, mintegy ezzel táplálja magát. A zen buddhizmus mentes az ilyen narcisztikus önvonatkozástól. Nincs semmi, amivel ’ ö sszeolvadhatnék’, nincs isteni másik, aki énemet visszatükrözné. Nincs ’Isten’, aki helyreállítaná vagy pótolná az Ént. Az Én semmiféle ökonómiája nem lelkesíti át a kiürült tudatot. A zen buddhizmus üressége egyenesen tagadja az énhez való narcisztikus visszatérés minden formáját. Tükörteleníti az ént. Igaz, hogy Eckhart énje a mélybe hull. De nem hal meg teljesen, mint a zen buddhizmusban. A megvilágosodás ( szatori ) nem jelent ’ ö nkívületet’, rendkívüli ’eksztatikus’ állapotot, amelyben az ember azért önmagát élvezné. Inkább ráébredés a megszokottra . Nem holmi rendkívüli ott-ban találja magát az ember, hanem egy ősrégi itt -ben, mély immanenciában. A „mindennapi szellem” lakta tér sem Eckhart isten...

Az elbeszéléstől az információig Hippolyte de Villemessant, a francia Le Figaro alapítója ebben a formulában foglalja össze az információ lényegét: „Olvasóim számára egy padlástűz a Latin negyedben fontosabb, mint egy forradalom Madridban.”[1] Ez a megjegyzés egy csapásra világossá teszi Walter Benjamin számára, hogy „immár nem a távolról érkező hír, hanem a legközelebbiről tájékoztató információ számíthat leginkább meghallgatásra”. Az újságolvasó figyelme nem terjed túl a legközelebbin. Kíváncsisággá zsugorodik. A modern újságolvasó az egyik újdonságról a másikra ugrik, ahelyett hogy a távolba tekintene, és ott elidőzne. A hosszú, lassú, elidőző tekintet elveszett számára. A mindig egy történetbe beágyazott hír egészen más tér- és időszerkezettel rendelkezik, mint az információ. „Távolból” érkezik. Lényegi vonása a távolság. A távolság fokozatos leépülése a modernitás egyik ismertetőjegye. A távolság a távlat hiányának adja át a helyet. Az információ eredendően a mindent hozzáférhe...

Ha Heinrich helyében lennék, azonnal elhúznék innen, és szarnék az egészre. Egy fél percet sem vesztegetnék ezekre. Hagynám a fenébe a tinédzsert is, akivel voltaképp semmi sem köt össze. Mármint hogy engem. De mit tesz Heinrich? Mit? Súg valamit Gogo fülébe, és leül az egyik asztalhoz. – Mindenki ennek az úrnak a vendége – jelenti be Gogo, és a krimó tulajához fordul. – Az egyszerűség kedvéért tegyél ki inkább pár üveggel! A kocsma közönsége méltányolja a gesztust. Akad olyan is, aki tapsol. Előkerülnek a palackok. Mind ott csoportosulnak körülöttük. Kezdetét veszi a buli. Heinrich bátran a magasba emeli a kétes eredetű alkoholt tartalmazó poharát. Egy húzásra magába dönti. Tölt egy újabbat. Egyre nagyobb tisztelet övezi. Öltönyös európai majom, de azért mégsem valami buzeráns. Kemény csákó. Ha vesznünk kell, hát vesszünk! Kisvártatva a szakalkoholisták már ott nyüzsögnek körülötte, és bratyiznak vele. Gogo fordít. Én átülök Eva asztalához. Egy szót sem szólok. Egyszer csak rámutat az...

Nicolas Mathieu: Rose Royal (részlet)   A dolgok végül is elég gyorsan alakultak. Két nappal a Royalban történt események után Rose kapott egy telefonhívást. Éppen a Paris Match -ot lapozgatta a fogorvosánál a váróteremben, amikor megcsörrent a mobilja. – Halló, tessék! – Luc vagyok. A keresztnév hirtelenjében nem sokat mondott neki. A térdén fekvő Match előrukkolt a várva várt fotósorozatával: egy hosszú riport a Macron házaspárról. Az egész majdnem olyan volt, mint egy vakációs fotóalbum. Rose-t nem különösebben izgatta a politika, de nagyon kedvelte az új elnököt, aki fiatal volt, magabiztos, és még mindig szerelmes a feleségébe. Ez üdítő változatosságot jelentett azokhoz a szerencsétlenekhez képest, akiket egyetlen vágy éltetett, amikor elérték a negyvenet: lapátra tenni gyermekeik anyját, hogy újra révbe érjenek egy lapos hasú kiscsaj mellett. Marie-Jeanne-nal kedveskedve „Pintyőkének” becézték az elnökfeleséget. Úgy emlegették, mint egy szappanopera-hősnőt. Ez a furcsa ...

Kjersti Annesdatter Skomsvold: A gyerek (részlet)   Nem tudok vigyázni a dolgokra, az összes szép holmimat tönkreteszem. A kék kabátom ujját végighúztam a frissen festett falon, az Edeltől kapott régi váza ezer darabra tört, a szemem láttára hullik darabjaira mindenem. Én magam is egy tejespohár vagyok, amely a földre esik, egy gyereket kihordani és a világra hozni maga a bomlás, a csontváz széthullik, a medence meglazul, a test szétreped, arra emlékeztetve, hogy legvégül porrá leszek, és mindez csak fel-gyorsítja a folyamatot. A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie. [1] A szétmarcangolt, meggyötört nők szótlanul járkáltak körülöttem a kórház folyosóján, útban a nővérszoba felé, hogy fájdalomcsillapítót kérjenek, vagy a büfébe valami harapnivalóért. Apró léptekkel haladtak, óvatosan emelgetve a lábukat, fájdalmas volt számukra a járás, hatalmas öregember-pelenkát viseltek, és a nagy, üres hasuk mintha nem tudta volna, ho...

A tenger illata olyan makacsul é rződ ö tt, hogy Ö zvegy Szilvia azzal az é rz é ssel é bredt, mintha a tenger az ablaka alatt csobogna. Az oldal á ra fordult, maga al á h ú zta a l á b á t, gondosan betakar ó zott, é s í gy fek ü dt n é h á ny percig, csukott szemmel, m é lyeket l é legezve. A szellőzőablak, amely engedett a jegeces t é li sz é l nyom á s á nak, kiny í lt, é s beengedte a h á zba a fagyos szurdok s ó s lehelet é t. A l é g á ram termetes, ostoba kutyak é nt keringett a szob á kban, beleverte fej é t az ajt ó f é lf á kba, beszorult a kerevet meg a karossz é kek al á , belegabalyodott a s ú lyos f ü gg ö ny ö kbe, huzakodott a d í v á nyp á rn á k rojtjaival. Szilvia elhallgatta a veszkőd é s é t, ü dv ö z ü lten mosolygott – milyen j ó . Mindazon á ltal hamarosan felkelt, gondosan becsukta a szellőzőablakot, m é g mielőtt az a sz é ll ö k é stől becsap ó dhatott é s zajt csaphatott volna. Mik ö zben ö lt ö zk ö d ö tt, ó vatosan belehallgatott a cs ö ndbe. L á bujj...