Kjersti Annesdatter Skomsvold: A gyerek (részlet)
Nem tudok vigyázni a dolgokra, az összes szép holmimat tönkreteszem. A kék kabátom ujját végighúztam a frissen festett falon, az Edeltől kapott régi váza ezer darabra tört, a szemem láttára hullik darabjaira mindenem. Én magam is egy tejespohár vagyok, amely a földre esik, egy gyereket kihordani és a világra hozni maga a bomlás, a csontváz széthullik, a medence meglazul, a test szétreped, arra emlékeztetve, hogy legvégül porrá leszek, és mindez csak fel-gyorsítja a folyamatot. A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie.[1]
A szétmarcangolt, meggyötört nők szótlanul járkáltak körülöttem a kórház folyosóján, útban a nővérszoba felé, hogy fájdalomcsillapítót kérjenek, vagy a büfébe valami harapnivalóért. Apró léptekkel haladtak, óvatosan emelgetve a lábukat, fájdalmas volt számukra a járás, hatalmas öregember-pelenkát viseltek, és a nagy, üres hasuk mintha nem tudta volna, hogy a gyerek már nincs bent, már az átlátszó, kerekeken guruló, műanyag dobozban fekszik, egy afféle guruló járókeretben, amelyre az anyák a folyosón közlekedve rátámaszkodhattak. A mellükön vérző, nyílt sebek tátongtak, és a nők némán imádkoztak, hogy induljon meg végre a tej, édes istenem, add, hogy végre meginduljon a tej.
Otthon megint csak ébren feküdtem és az átélt trauma miatt sírtam – traumának nevezhetünk egyáltalán olyasmit, amit mi magunk választottunk? Mindenesetre, ha nem is trauma volt, egyfajta reménytelen és tehetetlen kiszolgáltatottság. Azonban nem feküdtem ott sokáig, mert valaki más is sírni kezdett, akinek szüksége volt rám.
A kezemet védőburokként a puha fejecske köré tettem, a gyerek maga volt a béke. Az ujjam olyan hosszú volt, mint az alkarja, a sebezhetősége beárnyékolta az enyémet. A tekintete mintha már mindent látott, mindent tudott volna, mintha az örökkévalóság minden darabkáját ismerte volna. És szösz lapult az életvonalában, az aprócska tenyérben olyan mélyek voltak az életvonalak, hogy összegyűlt bennük a szösz.
Alattomosan bekúszott a betegség árnya, a gondolat, hogy újra megbetegedhetek, mindig ott leselkedik, hogy rám támadjon, amikor a testem kimerül, és a szülés, az alvás nélküli napok után kimerült voltam, mi van, ha a betegség visszatér? Akkor nem fogunk megbirkózni ezzel az egésszel. Azt mondtam Bónak, hogy az apámhoz kell költöznünk, ezt egyedül nem fogjuk tudni megcsinálni. Nem költözünk sehová, jelentette ki Bo. Megetettem a gyereket, miközben Bo engem etetett, azután felvetette, hogy ma töltsük mindhárman a kanapén az éjszakát, akkor nem lesz olyan nagy a nyomás, hogy aludjunk.
Azt álmodtam, hogy haldoklom, azt álmodtam, hogy az anyajegyeim véreznek és leesnek, úgy peregtek le rólam, ahogy a fákról az elszáradt levelek, amikor felébredtem, oda kellett mennem a tükörhöz, hogy megnézzem, valóban így történt-e. Ez az idő a boldogság és a szomorúság, a szomorúság és a félelem körtánca volt, a félelem mélyén pedig ott lapult a rettegés, hogy megőrülök.
A mindenit, tényleg ilyen rossz a helyzet?, gondolhatod most. Nem, szó sincs róla. Amikor a gyerekről beszéltem, az a bátyád volt, ugyanis van egy bátyád. Nem tudom, emlékszel-e erre, de valaki leköpött a kórházban, amikor csak néhány órás voltál, hát ő volt az. A kórházban köpködött, de miután hazaértünk, gyakran puszilgat téged, és szinte alig ütött meg.
Két gyerekem született másfél év leforgása alatt, már nem vagyok lassú, harmincnégy éven keresztül lassú voltam, az elmúlt három évben azonban rohamtempóban történnek a dolgok. Pillanatok alatt szerelembe estünk, a három-, majd négytagú családdá válás még gyorsabban ment, csak az írás halad végtelenül lassan.
Eljött a tavasz, és apáddal magunk mögött hagytuk az első kőkemény telünket. Egy padon ültünk Peggy Guggenheim kertjében, a velencei fény a szemükbe furakodott, a gondolataink közé, a bőrünk alá, és mintha fel- és összeolvadtunk volna ott a padon. A számban rejtőző szavak kiszabadultak, a nyelvemre gördültek, a lehetetlen szavak lehetségessé váltak. Bo azt mondta, hogy neki is éppen ez jár a fejében. Egy gyerek.
Néztem a Peggy által összegyűjtött műalkotásokat, és arra gondoltam, hogy a művészek talán kihasználták őt, elveszett léleknek tűnt, furcsa gesztusokkal, a nyelvét öltögette, de ez még nem ok arra, hogy sajnáljam Peggyt, nem igaz? Hiszen ő is kihasználta a művészeket, bagóért vásárolta meg az alkotásaikat, nem engedhették meg maguknak, hogy nemet mondjanak. Lefeküdt a művészekkel, vagy azok vele, ahogy az írókkal is. Négy napon és éjszakán keresztül szeretkezett a legkiválóbbakkal, Samuel Beckett pedig nyilván csakis egy egészen különleges emberrel töltött volna el négy napot és éjszakát, nem igaz? De túlságosan sokat gondolkodom az ilyen dolgokon, talán nem kell annyira komolyan venni, nem kell annyira félni attól, hogy közel engedjünk magunkhoz másokat.
Nagyon sokat utaztunk azon a tavaszon, mintha minden létező helyre el kellett volna látogatnunk, hogy gyereket csináljunk, mintha különféle városokat kellett volna kipróbálnunk ahhoz, hogy kiderítsük, melyik a megfelelő az általunk áhított gyermek létrehozásához, vagy talán magunkon kívül kerestük a gyerek csíráját, mintha a gyerek olyasvalami lenne, amire rálelhetünk, csak el kell jutnunk a megfelelő helyre. Azután megérkeztünk New York, New Yorkba.
Az utazásról képtelen vagyok mesélni, túl sok a benyomás, valóságos káosz, ezért inkább arról mesélek, hogyan hagytuk el New Yorkot, hogyan akartunk elutazni, valójában már a taxiban kellett volna ülnünk, amely kint várt, hogy kivigyen bennünket a repülőtérre, amikor belém hasított, hogy most, pont most fog megfoganni a gyerek! Bo visszaterítette az ágyra a lepedőt, amelyet az imént dobtunk a bérelt lakásban a szennyeskosárba, és amikor végre beültünk a taxiba, szinte éreztem, ahogy belém árad az élet, egyre mélyebbre áramlik bennem. Éreztem, hogy most táplálékra van szükségem, ezért vettem egy bagettet a repülőtéren, egy olyan nagy, undorító kartonpapírszerű reptéri bagettet, és arra gondoltam, milyen szörnyű, hogy az első táplálék, amelyet annak adtam tovább, ami egy nap a gyerekünk lesz, az egy ilyen bagett.
[1] Hermann Hesse: Demian: Emil Sinclair ifjúságának története. Budapest, Helikon, 2021, 114. Horváth Géza fordítása.
Anyává válni mélyen testi és egyúttal felforgató érzelmi, egzisztenciális tapasztalat – ennek az átalakulásnak, változásnak leheletfinom rajza ez a regény. A családdá válás krónikája, amelyben a gyerek születését megelőző események és a kisgyerekes élet hétköznapi, apró szilánkjaiból egy szerelem története is kibontakozik. Az elköteleződéstől, a gyerekvállalástól való félelem nyers, pszichológiai mélységű ábrázolása mellett a könyv árnyalt és érzékletes pontossággal beszél arról is, milyen félelmetes dolog szeretni másokat, milyen bátorság kell ahhoz, hogy az életünket megosszuk velük, és milyen csodálatos, hogy ezt mégis meg merjük tenni. Kjersti Annesdatter Skomsvold tisztánlátó regénye a magánélményeket egyetemessé teszi, lapjain a banális és a bonyolult, a humoros és a komoly egyensúlyra lel, miközben felragyog az intimitás csodája, félelme és öröme.
Kjersti Annesdatter Skomsvold: A gyerek, Fordította Petrikovics Edit, Typotex Kiadó, 2024