Byung-Chul Han: A zen buddhizmus filozófiája (részlet)
Az Istennel való összeolvadás vágyának mélyrétege narcisztikus szerkezetet mutat. Az unio mysticában az ember magát élvezi Istenben. Magát pillantja meg Istenben, mintegy ezzel táplálja magát. A zen buddhizmus mentes az ilyen narcisztikus önvonatkozástól. Nincs semmi, amivel ’összeolvadhatnék’, nincs isteni másik, aki énemet visszatükrözné. Nincs ’Isten’, aki helyreállítaná vagy pótolná az Ént. Az Én semmiféle ökonómiája nem lelkesíti át a kiürült tudatot. A zen buddhizmus üressége egyenesen tagadja az énhez való narcisztikus visszatérés minden formáját. Tükörteleníti az ént. Igaz, hogy Eckhart énje a mélybe hull. De nem hal meg teljesen, mint a zen buddhizmusban.
A megvilágosodás (szatori) nem jelent ’önkívületet’, rendkívüli ’eksztatikus’ állapotot, amelyben az ember azért önmagát élvezné. Inkább ráébredés a megszokottra. Nem holmi rendkívüli ott-ban találja magát az ember, hanem egy ősrégi itt-ben, mély immanenciában. A „mindennapi szellem” lakta tér sem Eckhart isteni „sivataga”, nem ’transzcendencia’, hanem sokrétű világ. A zen buddhizmust az itt iránti ősbizalom, eredendő világ iránti bizalom hatja át. Ez a se tettvágyat, se heroizmust nem ismerő szellemi beállítódás nagyon is jellemzi a távol-keleti gondolkodást általában. A világ iránti bizalma teszi a zen buddhizmust kiváltképpen világvallássá. Nem ismer se világkerülést, se világmegvetést. A „semmi sem szent” zen mondás tagad minden rendkívüli, földönkívüli helyet. Visszalendülést képvisel a mindennapi itt-be.
Kurtizánokkal
háltam egy fedél alatt –
hold és virágfürt.
(Basó, Tandori Dezső ford.)
A zen buddhizmus „üressége” vagy „semmije” nem sivatag. Az ökör és a pásztora című kóan-gyűjteményben leírt út ugyanígy nem egy isteni sivatagi tájba vezet. A kilencedik képen egy virágzó fa látható. A zen buddhizmus a látszó világot lakja. A gondolkodás nem lendül át az „egynemű” (monoeidész), változhatatlan ’transzcendenciába’, hanem megmarad egy sokrétű immanenciában. A himnusz szerint: „Határtalanul folyik a folyó, ahogy folyik. Vörösen virul a virág, ahogy virul.”[1] Az ökör és a pásztora utolsó képén, az út utolsó stádiumán egy barátságos öregember érkezik a piacra, vagyis a mindennapi világba. Ez a szokatlan belépés a szokásosba az immanenciába való belépést jelenti.
Az arca földdel összekenve, feje újra és újra hamuval behintve. Ajkán hatalmas nevetés harsan.
Titkokkal és csodákkal nem fárad, hagyja virágba borulni a kiszáradt fákat.[2]
A „hatalmas nevetés” a szabadság végső megnyilvánulása. A szellem eloldottságára utal: „Mesélik, hogy Jüe-san mester egy éjszaka fölment egy hegyre, meglátta a holdat, és hatalmas nevetésben tört ki. Nevetése harminc kilométeres távolságban is harsoghatott.”[3] Jüe-san szétnevet minden vágyakozást, minden igyekvést, minden tapadást, minden megmerevedést és minden megkeményedést, felszabadítja magát egy korlátlan nyitottságra, amelyet nem határol és nem akadályoz semmi. Üresre neveti a szívét. A hatalmas nevetés kiárad a határtalan, kiüresített és bensőtelen szellembe.
Ismeretes, hogy a nevetés Nietzsche szerint is a szabadságot fejezi ki. Szabaddá neveti magát, szétnevet minden kényszert. Zarathusztra így neveti szét Istent: „Hogy szétszaggasd az emberben az istent, / hogy szétszaggasd az emberben a bárányt, / és nevess, míg szaggatod őket – / Ez, ez tenéked az üdv!” Így beszél a „fölmagasodó emberhez”: „Tanuljatok hát meg végre túlnevetni saját magatokon! Emeljétek föl szíveteket, ti jó táncosok, magasra! még magasabbra! És ne feledjétek nekem a jó nevetést! A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorús koronát: tinéktek dobom immár e koronát, testvéreim! Szentté avattam a nevetést; ti fölmagasló emberek, tanuljatok hát nékem – nevetni!”[4] Nietzsche nevetését heroizmus vagy tettvágy teszi drámaivá. Jüe-san hatalmas nevetése ezzel szemben nem heroikus és nem diadalmas. Jüe-sant Nietzsche heroizmusa újabb hatalmas nevetésre késztetné. A lelkére kötné Zarathusztrának, hogy a saját nevetését is nevesse szét: nevesse vissza a mindennapiba, a megszokottba. Arra hívná föl Zarathusztra figyelmét, hogy „táncosainak”, ahelyett hogy a magasba lendülnének, előbb a földön kellene ugrándozniuk, ahol állnak, hogy nem csupán a theoszt, hanem az anthroposzt is szét kellene nevetnie, hogy a „fölmagasló embernek” senkivé kellene szabaddá nevetnie, szétnevetnie magát.
[1] Der Ochs und sein Hirte [Az ökör és a pásztora], 45.
[2] Uo. 47
[3] Uo. 92.
[4] Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Budapest, Helikon, 2020. 394. Ford. Kurdi Imre.
Fordította: Csordás Gábor
Szándék nélkül menni maga az út
Izgalmas vállalkozás a dél-koreai születésű, de évtizedek óta Németországban élő filozófus, Byung-Chul Han e korai könyve, amelyben a távol-keleti zen buddhizmust és az európai filozófiai hagyományt, két nagyon eltérő gondolkodásmódot vet össze. Műve a zent nem egzotikus vallásként vagy misztikus hagyományként mutatja be, hanem a létezés és a gondolkodás szabadságának gyakorlataként. A zen buddhizmus ugyanis nem szigorúan felépített elmélet, hanem elsősorban a létezés és a tudatosság tapasztalatára koncentráló filozófia, amely kételkedő a nyelvvel és bizalmatlan a fogalmi gondolkodással szemben.
Han „egymásra olvassa” a nyugati gondolkodás olyan eszméit, mint az én, a lélek, a semmi, a valóság, a halál és az idő a zen buddhizmus belátásaival. Értelmezésében a zen nem csupán relaxáció vagy spiritualitás, hanem mély filozófiai kritika is – különösen azokkal az elképzelésekkel szemben, amelyek az identitást, az időt és a létezést csak fogalmi, racionális módon ragadják meg.
Byung-Chul Han: A zen buddhizmus filozófiája, Fordította Csordás Gábor, Typotex Kiadó, 2025
