Narine Abgarjan: Szimon (részlet)
A tenger illata olyan makacsul érződött, hogy Özvegy Szilvia azzal az érzéssel ébredt, mintha a tenger az ablaka alatt csobogna. Az oldalára fordult, maga alá húzta a lábát, gondosan betakarózott, és így feküdt néhány percig, csukott szemmel, mélyeket lélegezve. A szellőzőablak, amely engedett a jegeces téli szél nyomásának, kinyílt, és beengedte a házba a fagyos szurdok sós leheletét. A légáram termetes, ostoba kutyaként keringett a szobákban, beleverte fejét az ajtófélfákba, beszorult a kerevet meg a karosszékek alá, belegabalyodott a súlyos függönyökbe, huzakodott a díványpárnák rojtjaival. Szilvia elhallgatta a veszkődését, üdvözülten mosolygott – milyen jó. Mindazonáltal hamarosan felkelt, gondosan becsukta a szellőzőablakot, még mielőtt az a széllökéstől becsapódhatott és zajt csaphatott volna. Miközben öltözködött, óvatosan belehallgatott a csöndbe. Lábujjhegyen odament a lánya szobájához, fülét az ajtóhoz tapasztotta, majd elégedetten bólintott: alszanak!
Az idő hét felé járt, az éjszaka kelletlenül hátrált, húzta maga után ruhája sötét uszályát, de a nappal sem különösen sietett előbújni, és mindössze annyit tett, hogy lustán eloltogatta az egyébként is halványan pislákoló csillagokat, meg a horizont szélére tolta a hold sápadt sarlóját. Hűvös és feszült volt a lég, itt is, ott is ímmel-ámmal csicseregni kezdtek a verebek, de azonnal el is csitultak, és velük együtt elhallgattak a házőrző kutyák is, a kakasok pedig, miután háromszor is elkukorékolták reggeli üdvözletüket, a teljesített kötelesség érzésével pihengettek.
Özvegy Szilviának eszébe jutott gyermekkorából egy kakas, és akaratlanul is elkuncogta magát. Olyan izgága volt az a kakas, hogy kihozta a sodrából az egész környéket. A nagypapa, hogy kicsit nyugtuk legyen tőle, időnként bekente a farka alatt szolidollal. A mit sem sejtő kakas felszállt a léckerítésre, arra készülve, hogy újra felveri a környékbeli portákat diadalmas kukorékolásával, de miután nagy levegőt vett, csúfos kudarcot vallott, mivel a levegő, nem ütközve ellenállásba, akadálytalanul kiáramlott a hátsó nyíláson, úgyhogy a „kukurikú” már a születése pillanatában elhalt. A kakas tett még néhány sikertelen kísérletet a kukorékolásra, aztán leszállt a kerítésről, és úgy vánszorgott az udvaron, hogy nyakán felborzolta a tollát, és ernyedten lógatta tarka szárnyait. Egész kinézete – lehorgasztott csőre, levert tekintete, bizonytalan járása – mély zavarodottságról és valódi meghökkentségről árulkodott. „Mi van, most már mindig így lesz?” – mintha csak így méltatlankodott volna, miközben alig hallhatóan kotyogott valamit a csőre alatt. Szilvia nem emlékezett már rá, mi lett aztán ezzel a kakassal – talán levágták, talán eladták –, de fölösleges, diadalmas kukorékolása mind a mai napig a fülében csengett.
Özvegy Szilvia elmormolt egy rövid imát a víz fölött, köszönetet mondott Istennek az új napért, majd gondosan megmosakodott. Erre a ceremóniára még a népi hagyományokat mélyen tisztelő és azokat maradéktalanul betartó nagyanyja tanította. Annak idején a nagymama az egész életvitelét ezeknek rendelte alá. Például ha észrevette, hogy a kutya felkapja a fejét és nyugtalanul szimatolja a levegőt, csöppet sem kételkedett benne, hogy eső készül, és már sietett is összeszedni a száradni kitett ágyneműt. Ha a szeme céltalanul megakadt valami tárgyon, azonnal friss terítőt tett az étkezőasztalra, ellenőrizte, van-e otthon elegendő édesség, és leült kávét őrölni – hiszen senki előtt sem titok, hogy megdermedt pillantása nem várt vendégeket ígért. Az utazóknak mindig tett a holmijuk közé kis batyuban egy maréknyi kertföldet, hogy azok baj nélkül hazaérjenek. Sosem adott át kézből kézbe fokhagymát, mert az károsíthatta az egészségét annak, aki kérte. Estére kelve sohasem takarított, nehogy megzavarja a házi szellemeket – őszintén hitt bennük, és a teáscsésze kistányérján feltétlenül hagyott nekik valami finomságot, például tejkaramellát, amelynek papírját okvetlenül megbontotta, de teljesen sosem csomagolta ki, egyrészt megkönnyítendő a szellemek dolgát, ugyanakkor tiszteletben tartva a kívánságukat is: ha meg akarják kóstolni, maguk is boldogulnak tovább.
Szilvia, aki fiatal korában ironikusan viszonyult az idősebb nemzedék szokásaihoz, az idő múlásával maga is hinni kezdett bennük, és időnként azon kapta magát, hogy a nagyanyja nyomán ő is azon igyekszik, hogy szombat délig elvégezzen minden házimunkát, és szabadon hagyja az estét meg a rákövetkező vasárnapot. Vagy emlékezve arra, hogy a nép körében a hétfőt nem találják kedvező napnak a dolgok kezdésére, igyekezett semmit sem tervezni erre a napra. A kert bevetéséhez pedig mindig kedden fogott – erre ez a legalkalmasabb nap.
Fordította: Goretity József
Meghal Szimon, az örmény hegyi városka öreg kőművese, a köztiszteletben álló, de hírhedten csapodár férfi. Négy egykori szeretője is megjelenik a halottbúcsúztatón, és némi feszengés után felelevenítik Szimonhoz kötődő emlékeiket. Hamar kiderül azonban, hogy az egyszerre valóságos és mesebeli örmény hegyi falu nőalakjainak életében a férfi csupán epizódszereplő, aki életük egy-egy nehéz pillanatában bukkant fel – a visszaemlékezésekből kibontakozó kaukázusi nősorsokat jóval több minden köti össze egymással, mint az esendő, de szeretetre méltó férfi szerelme. Narine Abgarjan egymásba indázó, tragikomikus humorral és mágikus motívumokkal átszőtt történetei a szerelem és a gyengédség gazdag bestiáriumaként az élet bonyolultságáról, kegyetlenségéről és szépségéről mesélnek, kifogyhatatlan képzelőerővel és mély emberi melegséggel.
Narine Abgarjan: Szimon, Fordította Goretity József, Typotex Kiadó, 2023