Deljana Maneva: Hatodik ujj (részlet)
Ha Heinrich helyében lennék, azonnal elhúznék innen, és szarnék az egészre. Egy fél percet sem vesztegetnék ezekre. Hagynám a fenébe a tinédzsert is, akivel voltaképp semmi sem köt össze. Mármint hogy engem. De mit tesz Heinrich? Mit? Súg valamit Gogo fülébe, és leül az egyik asztalhoz.
– Mindenki ennek az úrnak a vendége – jelenti be Gogo, és a krimó tulajához fordul. – Az egyszerűség kedvéért tegyél ki inkább pár üveggel!
A kocsma közönsége méltányolja a gesztust. Akad olyan is, aki tapsol. Előkerülnek a palackok. Mind ott csoportosulnak körülöttük. Kezdetét veszi a buli. Heinrich bátran a magasba emeli a kétes eredetű alkoholt tartalmazó poharát. Egy húzásra magába dönti. Tölt egy újabbat. Egyre nagyobb tisztelet övezi. Öltönyös európai majom, de azért mégsem valami buzeráns. Kemény csákó. Ha vesznünk kell, hát vesszünk! Kisvártatva a szakalkoholisták már ott nyüzsögnek körülötte, és bratyiznak vele. Gogo fordít.
Én átülök Eva asztalához. Egy szót sem szólok. Egyszer csak rámutat az apró, kopasz emberkére, amelyik Ljuben pedikűrjét vizslatta.
– Ez az apám. Sztojan, a Fillér. Azért hívják így, mert azzal zaklat mindenkit, hogy adjanak már neki „pár fillért”. Azt gondolják róla, hogy megzápult az agya, mióta eljátszott mindent.
Közben én azon töprengek, van-e itt egyáltalán bárki, aki normális. Hirtelen elfog a düh, hogy Eva rendíthetetlen nyugalommal ücsörög itt, és szótlanul követi le ezeket az eseményeket. Úgy figyeli meg az embereket, mint a befőttesüvegben nyüzsgő bogarakat.
– Meg kell szoknod – néz rám egyszerre komolyan és gúnyosan. – Hogy ez a világ, ilyen a hétköznap.
– Nekem kell megszoknom?
– Nem, persze, nem neked. Én… Magamhoz beszéltem.
– Magadnál vagy? Csak nem élvezed ezeknek az alkeszeknek a társaságát? Nincs más barátod?
– Van. Na és?
Nem is tudom, miért kérdezem. A show alighanem csak most kezdődik.
Apám mintha hirtelen kilépett volna a mámoros nirvánájából. Feláll az asztaltól. Megrázza a fejét. Kissé dülöngél, de a tekintete furcsamód józannak tűnik. Felém fordul, és ujjával rám mutat.
– Fillér, tudod, ki ez? – kiáltja. – Tudod? Ez itt Pavelke. Idejött …
– Hát jó, jó – motyogja Fillér. – Hazajárnak a gyerekek.
Mindenki felém fordul.
– Azért jött ide, hogy írjak neki alá valami iratokat, de ezt nekem nem adják be! Ez összeesküvés. Ösz-sze-es-küvés. Tudom, ki áll emögött. El akarják emészteni a fiút! Még hogy árva lenne Pavelke, amikor még él az apja! Tudod te, mit csinálnak az árvákkal? Kiszedik a szerveiket. És nem csak ezt. Kísérleteznek rajtuk. Lobotómiát végeznek. Azok ott, odafönn, ezért akarják elhitetni velünk, hogy árva. Írd alá, írd alá! És elém tolnak egy üres lapot…
A szívem úgy ver, mintha megkergült volna. Az arcomat elönti a vér. Megőrült, ez az ember megőrült!
– Azok ott fönt! Szemétládák, ismerlek én benneteket, mint a rossz pénzt, úgy ismerlek. Nem írok alá semmit! No pasaran! Miszlikre tépem ezeket a papírokat! Elégetem! A seggem törlöm ki velük!
Világos. Szóval, nem írja alá az okmányokat. Lehet, hogy anyámnak mégis igaza volt? Mit akar? Pénzt? Alighanem beizzítom azt a forgatókönyvet, amit Eva javasolt. Aláhamisítom az aláírását… és annyi.
– Ismerlek én benneteket! Engem nem tudtok megvásárolni! – üvölt tovább apám. – Engem biztos nem! Ajándékokat adnak, meghívnak a szállóba, azt hiszik, bolond vagyok! Ez a Pavelke gyerek semmit sem ért, azt hiszi, így elrendezi az életét… Hogy rakod te rendbe, ha nincs agyad? De én átlátok a szitán! Nem írom alá!
Apám hadonászik, elharapja a szavakat, motyog. A szája sarkában felhabzik a nyála. Az emberek összenéznek.
– Azta’, fennakadt a szeme fehérje, habzik a szája!
– Csak nem el fog ájulni?
Gogo felé iramodik.
– Ljubcso!
Apám reszket, fröcsög a nyála, és csuklik. Gogo leken neki egy pofont. Ljuben félreveti a fejét, mintha magához térne. Leveti magát a székre. Mosolyog.
– Ja, te vagy az, Gogo?
– Én vagyok, Ljubcso, csak én. Gyere, feküdj le!
Gogo apám fejét az asztalra fekteti, leveszi a dzsekijét, és betakarja vele.
– Tudod, kivel álmodtam tegnap, Gogo? Ivannal, t’od, melyik Ivannal.
Odajön hozzám, és aszongya: „Fázom.”
– Jól van, jól van, aludj most már!
– Ivan. Mondom neki… öltözz fel, tesó… Tessék, itt van neked az én…
Apám elhallgat és felhorkant. Gogo tesz egy kísérletet, hogy viccesre vegye a helyzetet.
– Ejha, jól mondja a nép: részeg ember elől a bolond is kitér.
A krimó közönsége szórványos kacagással reagál. Gogo elindul Heinrich felé.
Én azt se tudom, hova nézzek. Eva az asztal alatt megfogja a kezemet.
– Na, húzzunk innen! Mindegy, hova – emelem rá a tekintetemet, mint egy elveszett kisgyerek. – Kérlek…
– Ne aggódj! Apádnak mindenre van egy elmélete.
– A fenébe, nem tudom helyrehozni az agyát! – szakad ki hirtelen belőlem. – Se az életét. Ez nekem már túl sok. Csak el akarok tűnni innen.
– Semmi akadálya – mosolyog Eva. – De úgy látom, valaki hív.
Megfordulok és látom, amint Heinrich integet felém. Felsóhajtok, és elindulok felé. Most biztos megkérdezi, miket mondott apám. Mint mondjak? Hogy ez az aláírás dolog passzé? Vagy találjak ki valami mást?
Heinrich a koszlott asztalnál ül gyűrött ingben, kiengedett nyakkendővel. Arca püffedt és fáradt. Homlokát ráncok barázdálják. Mintha nem is ő lenne. A szájához emeli a poharát. A szemüvege bepárásodott, a tekintete enyhén fátyolos.
– Ülj le, Paul! – majd Gogóhoz fordul. – Hagyj magunkra egy kicsit!
Az unokatesó aggódó pillantást vet Heinrichre, és németre vált:
– Herr Weber, elég lesz mára az ivásból. Látod Ljubent… milyen állapotban van. A legjobb lesz visszamenni a szállodába. Holnap benézünk a házba. Elvisszük a papírokat, és kész. Mindennek vége lesz – legyint Gogo. – Nincs már értelme itt lógni.
– Nem! – Heinrich hangjába éles, fémes felhangok keverednek. – Semminek sincs még vége. Még nincs… Hagyj most minket!
Fordította: Krasztev Péter
Nem nagy dráma, nem fáj, nem halálos…, de azért kínos. A tizenhat éves Pavel Roglev Münchenben él anyjával és annak második férjével, Heinrichhel, és a legjobb úton halad afelé, hogy kiköpött német úrigyerek váljon belőle. Egy csak a bökkenő: ahhoz, hogy nevelőapja hivatalosan adoptálhassa, szükség lenne biológiai apjának, Ljubennek a lemondó nyilatkozatára. Ő viszont Bulgáriában él, egy vidéki kisvárosban, és még ott is a társadalom legperemén, „szakadt helyi alkeszként” tengődik. A legjobb lenne gyorsan letudni vele ezt az ügyet, aztán örökre megszabadulni tőle, mint egy amputálható rendellenességtől. Ám Pavel és Heinrich villámlátogatása a remélt aláírásért váratlan fordulatot vesz, amikor Heinrich a fejébe veszi, hogy segíteniük kell Ljubenen... A szürreális kelet-balkáni környezetbe csöppenve Pavel ütközésig rántott botkormánnyal próbálja visszanyerni az uralmat fejtetőre álló én- és jövőképe fölött. Közben a nagy Ő is felbukkan a színen, a vagány túlélőbajnok, Eva személyében. A bolgár popirodalom újabb letehetetlenül szórakoztató darabja magyarul!
Deljana Maneva: Hatodik ujj, Fordította Krasztev Péter, Typotex Kiadó, 2025
