Byung-Chul Han: A narráció válsága (részlet)

Az elbeszéléstől az információig

Hippolyte de Villemessant, a francia Le Figaro alapítója ebben a formulában foglalja össze az információ lényegét: „Olvasóim számára egy padlástűz a Latin negyedben fontosabb, mint egy forradalom Madridban.”[1] Ez a megjegyzés egy csapásra világossá teszi Walter Benjamin számára, hogy „immár nem a távolról érkező hír, hanem a legközelebbiről tájékoztató információ számíthat leginkább meghallgatásra”. Az újságolvasó figyelme nem terjed túl a legközelebbin. Kíváncsisággá zsugorodik. A modern újságolvasó az egyik újdonságról a másikra ugrik, ahelyett hogy a távolba tekintene, és ott elidőzne. A hosszú, lassú, elidőző tekintet elveszett számára.

A mindig egy történetbe beágyazott hír egészen más tér- és időszerkezettel rendelkezik, mint az információ. „Távolból” érkezik. Lényegi vonása a távolság. A távolság fokozatos leépülése a modernitás egyik ismertetőjegye. A távolság a távlat hiányának adja át a helyet. Az információ eredendően a mindent hozzáférhetővé tevő távlathiány jelensége. A hírt ezzel szemben a hozzáférhetetlen távolság jellemzi. Egy történetszerű eseményről tudósít, amely dacol a hozzáférhetőséggel és a kiszámíthatósággal. Ki vagyunk neki szolgáltatva, mint egy sorsszerű erőnek.

Az információ nem tart tovább tudomásulvétele pillanatánál. „Az információ azzal a pillanattal kapta meg jutalmát, amikor új volt. Csak abban a pillanatban él. Kénytelen maradéktalanul annak kiszolgáltatni és időt nem vesztegetve felmutatni magát.”[2] Az információval ellentétben a hírnek időbeli tágassága van, amely a pillanaton túl az eljövendőre is kiterjed. Történettel viselős. Narratív rezgéstartománya van.

Az információ a világot újdonságokért fürkésző riporter médiuma. Az elbeszélő annak ellentéte. Nem informál vagy magyaráz. Az elbeszélés egyenesen az információk visszatartását követeli meg. „Ugyanis az elbeszélés művészete nagyrészt abból áll, hogy egy történetet a magyarázatoktól tartózkodva adjunk vissza.”[3] A visszatartott információ, azaz a magyarázat hiánya fokozza a narratív feszültséget.

 A távlat hiánya a közelséget és a távolságot egyaránt lerombolja. A közelség nem azonos a távlat hiányával, mivel a távolságba íródik bele. Közelség és távolság egymást feltételezik és éltetik. Közelségnek és távolságnak éppen ez az összjátéka teremti meg az aurát: „A nyom egy közelség jelensége, bármennyire messze legyen is, ami hagyta. Az aura egy távolság jelensége, bármilyen közel legyen is, ami előidézi.”[4] Az aura elbeszélő, mivel a távolság termékenyíti meg. Az információ ezzel szemben megfosztja aurájától és varázsától a világot azáltal, hogy megszünteti a távolságot. Állítja a világot. Ezáltal hozzáférhetővé teszi. A távolba mutató „nyom” is gazdag utalásokban, és elbeszéléshez vezet.

A modernitás narratív válsága arra vezethető vissza, hogy a világot elárasztották az információk. Az elbeszélés szelleme belefullad az információáradatba. Benjamin szerint „ha az elbeszélőművészet oly ritkává vált, abban az információk elterjedésének döntő jelentősége van”.[5] Az információk kiszorítják az olyan eseteket, amelyeket megmagyarázni nem, csak elmesélni lehet. Az elbeszélések nemritkán a csodással és a rejtelmessel határosak. Nem tűrik az információt mint a titkok ellentétét. Magyarázat és elbeszélés kizárja egymást. „Minden reggel tudósítanak a földkerekség újdonságairól. Mégis  szegények vagyunk figyelemre méltó történetekben. Mi az oka ennek? Az, hogy többé nem érnek el hozzánk olyan esetek, amelyeket még nem tűzdeltek tele magyarázatokkal. Más szavakkal: szinte semmi abból, ami történik, nem elbeszélés révén, hanem szinte minden információk közvetítésével érkezik.”[6]

Benjamin Hérodotoszt teszi meg az elbeszélés első mesterévé. Elbeszélőművészete példájaként Pszamménitosz története szolgál. Amikor Egyiptom királyát, Pszamménitoszt legyőzte és foglyul ejtette Kambüszész perzsa király, azzal alázta meg, hogy a perzsa diadalmenet végignézésére kényszerítette. Úgy intézte, hogy Pszamménitosz lássa elvonulni maga előtt fogságba ejtett lányát szolgálóleányként. Miközben az út szélén álló egyiptomiak ezen siránkoztak, Pszamménitosz szó nélkül és mozdulatlanul, szemét a földre szegezve állt ott. Amikor kevéssel később azt látta, hogy fiát vezetik a kivégzendők között, továbbra is mozdulatlan maradt. Amikor azonban a foglyok közt ráismert egyik szolgájára, egy törékeny öregemberre, mély gyászának jeleként öklével verte a fejét. Benjamin Hérodotosz e történetében véli felismerni, milyennek kell lennie az igazi elbeszélésnek. Nézete szerint annak megmagyarázása, miért csak a szolga megpillantásakor siránkozik az egyiptomi király, elpusztítaná a narratív feszültséget. Benjamin szerint éppen a magyarázat elhagyása a lényeg az igazi elbeszélés esetében. Az elbeszélés minden magyarázatot mellőz: „Hérodotosz semmit sem magyaráz meg. A lehető legszárazabban tudósít. Ezért ez az ókori Egyiptomból származó történet évszázadok múlva is képes meghökkenteni és elgondolkodtatni. Azokra a magvakra hasonlít, amelyek a piramisok kamrájában évszázadokra légmentesen elzárva a mai napig megőrizték csírázóképességüket.”[7]

Az elbeszélés, mondja Benjamin, éppen hogy „nem árulja el magát”. „Megőrzi a belsejében összegyűlő erőt, amely csak hosszú idő múltán képes kibontakozni.” Az információk egészen más időbeliséggel rendelkeznek. Aktualitásuk keskeny fesztávja miatt nagyon gyorsan kimerülnek. Csak egy szempillantásig hatnak. Nem csírázóképességüket megőrző gabonaszemekhez, hanem porszemekhez hasonlítanak. Hiányzik belőlük a csírázás képessége. Mihelyt tudomást szereztünk róluk, elsüllyednek a jelentésnélküliségben, mint az üzenetrögzítő lehallgatott üzenetei.

Az elbeszélés hanyatlásának legkorábbi jele Benjamin szerint a regény fölemelkedése az újkor kezdetén. Az elbeszélés a tapasztalatból táplálkozik, és egyik nemzedékről a másikra száll.

„Az elbeszélő elbeszélése saját tapasztalatán vagy a mások által elmondottakon alapul. Ez teszi ismét azok tapasztalatává, akik hallgatják.”[8] Gazdag tapasztalata és bölcsessége révén szolgál tanácsokkal az élőnek. A regény ezzel szemben „az élő mélységes tanácstalanságáról” ad hírt.[9] Miközben az elbeszélés közösséget teremt, a regény szülőszobája a magányos, különválasztott egyén. A pszichologizáló és értelmezésre vállalkozó regénnyel ellentétben az elbeszélés leíró módon jár el: „A rendkívülit, a csodásat a legnagyobb pontossággal beszélik el, a történtek pszichológiai összefüggéseit azonban nem tukmálják rá az olvasóra.”[10] Mégsem a regény, hanem az információ fölemelkedése készíti elő az elbeszélés végleges pusztulását a kapitalizmusban. „Másfelől azt látjuk, hogy a polgárság uralmának kiépülésével, amelynek legfontosabb eszközei közé tartozik a fejlett kapitalizmusban a sajtó, egy olyan közlési forma lép színre, amely, jóllehet eredete a messzi múltban van, korábban nem befolyásolta meghatározó módon az epikus formát. Most azonban megteszi. És nyilvánvalóvá válik, hogy nem kevésbé idegenként, ám sokkal fenyegetőbben lép fel, mint a regény […]. A közlésnek ez az új formája az információ.”[11]

Az elbeszéléshez ellazult állapot kell. Benjamin az unalmat tekinti a szellemi ellazulás tetőpontjának. Ez az „az álommadár, amelyik kikelti a tapasztalat tojását”, „meleg, szürke kendő, amelyet belülről a legforróbb, legszínesebb selyembélés borít”, és amely „beburkol minket, mikor álmodunk”.[12] Az információs lárma, „az újságerdő zúgása” azonban elűzi az álommadarat. Az újságerdőben „már nem szőnek és nem fonnak”. Csak információkat termelnek és fogyasztanak ingerek gyanánt.

Az elbeszélés és a fülelés egymást feltételezi. Az elbeszélő közösség a fülelők közössége. A fülelés különleges figyelemmel jár. Aki fülel, megfeledkezik magáról, belemerül a hallgatásba:

„Minél önfeledtebb a fülelő, annál mélyebben ivódik belé, amit hall.”[13] Egyre inkább elveszítjük a fülelés adományát. Produkáljuk magunkat, kihallgatjuk magunkat, ahelyett hogy önfeledten átadnánk magunkat a fülelésnek.

1. Walter Benjamin: „Der Erzähler. Betrachtungen zum Werk Nikolai Lesskows”. In uő: Gesammelte Schriften. 2. Frank- furt a. M., Suhrkamp, 1991. 1. 444.
2. Uo. 445.
3. Uo.
4. Walter Benjamin: „Das Passagen-Werk”. In uő: Gesammel- te Schriften. 5. Frankfurt a. M., Suhrkamp, 1991. 1. 560.
5. Benjamin: „Der Erzähler”, 444.
6. Uo. 445.
7. Uo. 446. Benjamin nem szó szerint adja vissza Pszamménitosz történetét. Az eredeti szöveg jelentősen eltér attól, ahogyan ő összefoglalja. Nyilvánvalóan Michel de Montaigne változatát veszi át az Esszékből (Pécs, Jelenkor, 2013. I. II. „A szomorúságról”).
8. Uo. 443.
9. Uo.
10. Uo. 445.
11. Uo. 444.
12. Benjamin: „Das Passagen-Werk”, 161.
13. Benjamin: „Der Erzähler”, 447. 

Fordította: Csordás Gábor

Bár ma mindenki narratívákról beszél, valójában posztnarratív korban élünk – állítja új esszéjében Byung-Chul Han, korunk egyik legszélesebb látókörű kultúrteoretikusa. Egyre kevesebb történetet mesélünk, mert az elbeszélések mára elveszítették eredeti erejüket és varázsukat. A létnek egykor irányt adó egyetemes elbeszélések helyébe a hírek értelemtől megfosztott egymásmellettisége lépett, mi pedig az adatok és információk tengerében narratív horgonyokat keresünk. Sokan a populista ajánlatokban találják meg a hiányzó kötőerőt, a neoliberális kapitalizmus pedig a fogyasztásnak rendeli alá a nagy elbeszélések identitást és társadalmi kohéziót teremtő rendjét. Az elbeszélésből, amely egykor értékeket közvetített, célelvű történetmesélés, storytelling lett, amelynek segítségével termékeket töltenek fel érzelmekkel. A történet áru és reklám, a storytelling voltaképpen storyselling – korunk patologikus jelensége.

Byung-Chul Han: A narráció válsága, Fordította: Csordás Gábor, Typotex Kiadó, 2025

https://www.typotex.hu 

 

https://meg1konyv.blogspot.com/2021/07/byung-chul-han-szep-megmentese-reszlet.html