Byung-Chul Han: A szép megmentése (részlet)
A szép esztétikája eredendően újkori jelenség. Csak az újkori esztétikában válik el egymástól a szép és a fenséges. A szépet a maga tiszta pozitivitásában különválasztják. Az újkor erőre kapó szubjektuma a tetszés tárgyaként teszi pozitívvá a szépséget. Eközben szembeállítják a fenségessel, amely negativitása miatt nem vált ki közvetlen tetszést. A fenséges negativitása, ami a széptől megkülönbözteti, abban a pillanatban ismét pozitívvá válik, amikor az emberi értelemre vezetik vissza. Többé már nem a külső, az egészen más, hanem a szubjektum belső kifejezésmódja. Pszeudo-Longinosz, A fenségesről (Peri hüpszousz) szerzője még nem különbözteti meg a szépet és a fenségest. Így a lenyűgöző negativitása a szépséghez tartozik. A szépség messze túlmegy a tetszésen. A szép nők, így Pszeudo-Longinosz, „fájnak a szemnek”. Tehát fájóan szépek. A megrázó, fenséges szépség nem ellentmondás. A fájdalom negativitása elmélyíti a szépséget. A szépség itt minden, csak nem sima. A szépet Platón sem különbözteti meg a fenségestől. A szép éppen fenségességében felülmúlhatatlan. Negativitást tartalmaz, amely a fenségesre jellemző. A szép látványa nem tetszést, hanem megrendülést idéz elő. A szép lépcsőfokainak tetején a beavatott „hirtelen” a „csodálatos természetű szépséget”[1] (thaumaszton kalon), az „isteni szépséget” [2] (theion kalon) pillantja meg.
A néző magánkívül lesz, ámulat és félelem szállja meg (ekplettontai). „Rajongás”[3] vesz rajta erőt. A szépség platóni metafizikája súlyosan ellentétes a szépség újkori esztétikájával mint a tetszés
esztétikájával, amelyet a szubjektum a maga autonómiájában és önelégültségében megállapít, ahelyett hogy megrendítené.
A szépség újkori esztétikája következetesen a simaság esztétikájával veszi kezdetét. Edmund Burke szerint a szép mindenekelőtt a sima. Azok a testek, amelyek a tapintásérzéknek élvezetet okoznak, nem támaszthatnak ellenállást. Simának kell lenniük. A simaság tehát egy optimalizált felület negativitás nélkül. Olyan érzést vált ki, amely tökéletesen mentes a fájdalomtól és ellenállástól: „Ha a tapintás, ízlelés, szaglás és hallás számára a simaság elsődleges oka az örömnek, könnyen belátható, hogy a vizuális szépségnek is alkotóeleme, különösen, mivel ez a minőség – amint korábban kimutattuk – szinte kivétel nélkül megtalálható minden testben, melyet az általános vélekedés szépnek tart. Aligha lehet kétséges, hogy a durva és szögletes testek riasztják és izgatják az érzékszerveket, hogy fájdalomérzetet okoznak, mely az izomrostok vad megfeszülésében vagy összehúzódásában jelentkezik.” [4]
A fájdalom negativitása akadályozza a szépérzéket. Már a „robosztusság” és az „erő” is korlátozza. Szépek az olyan tulajdonságok, mint a „kényesség” és a „törékenység”.[5] A test „elegáns”, ha „sima és csiszolt részekből” áll, amelyek „nem mutatnak semmilyen érdességet vagy összevisszaságot”.[6] A szép testtől, amely szeretetet és megelégedettséget ébreszt, nem várható ellenállás. A „szájunk kissé elnyílik, lassan lélegzünk, időnként mélyet sóhajtva; egész testünk nyugodt, kezünket pedig oldalt tétlenül lelógatjuk”. És mindezt, így Burke, „az olvatagság és a bágyadtság belső érzése kíséri”.[7]
Burke a simaságot a szépség lényegi ismérvévé avatja. Így szépek a fák és virágok esetében a sima levelek, az állatoknál a sima madártollak vagy a sima prém. Egy nőt mindenekelőtt a sima bőre tesz széppé. Minden érdesség megtöri a szépséget: „Hiszen vegyünk csak bármilyen szép tárgyat, s adjunk neki töredezett vagy érdes felületet […] többé nem lelünk örömet benne. Míg ezzel szemben bármennyi más összetevő hiányzik is belőle, ha ez megvan, nagyobb örömet okoz szinte az összesnél, amelyikből hiányzik.”[8] Az éles szöglet is árt a szépségnek: „Hiszen minden érdesség, minden hirtelen kitüremkedés, minden éles kiszögellés a legmesszebb- menően ellentétes ezzel az ideával.”[9] Egy alakváltást, mint minden más változást, a szépség elvisel ugyan, de nem szabad hirtelen és gyorsan bekövetkeznie. A szépség csak szelíd alak- váltást enged meg: „a szögletes […] alakzatok csakugyan roppant változóak, azonban hirtelen, a vonal megtörésével változnak meg, márpedig egyetlen természeti tárgyat sem találok, amely egyszerre volna szögletes és szép”.[10]
Ami az ízérzést illeti, az édesség felel meg a simaságnak: „A szaglásban és ízlelésben minden kellemes dologról, melyet közkeletűen édesnek nevezünk, azt tapasztaljuk, hogy sima […].”[11] A simaság és az édesség eredete ugyanaz. A tiszta pozitivitás megnyilvánulásai. Így kimerülnek a puszta tetszésben.
Edmund Burke minden negativitástól megszabadítja a szépséget. Teljességgel „pozitív örömöt”[12] kell előidéznie. A fenséges ezzel szemben negativitást tartalmaz. A szép kicsi és kecses, könnyű és törékeny. A simaság és egyenletesség tünteti ki. A fenséges nagy, masszív, sötét, nyers és durva. Fájdalmat és félelmet vált ki. Annyiban azonban egészséges, hogy hevesen megmozgatja a kedélyt, miközben a szép ellankadni hagyja. Burke a fenséges kiváltotta fájdalom és félelem negativitását ismét pozitivitássá változtatja. Tisztító és élénkítő hatást fejt ki. Így a fenséges teljességgel a szubjektum szolgálatában áll. Ezáltal elveszíti másságát és idegenségét. Teljesen felszívódik a szubjektumban: „Mindezen esetekben, ha a fájdalom és a rettegés úgy módosul, hogy valójában nem ártalmas; ha a fájdalom nem vezet erőszakhoz, a rettegés pedig nem az illető személy azonnali pusztulásához kapcsolódik, akkor mivel ezek az érzések megtisztítják testrészeinket – mind a finomakat, mind a durvákat – a veszélyes és kellemetlen elzáródásoktól, képesek gyönyört kelteni bennünk; nem örömet, hanem egyfajta gyönyörteli borzongást, egyfajta rémülettel vegyes nyugalmat.”[13]
[1] Platón: A lakoma, 210e.
[2] Uo. 211e.
[3] Platón: Phaidrosz, 244a.
[4] Edmund Burke: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően. Budapest, Magvető, 2008. 182. Fogarasi György fordítása.
[5]Uo. 139.
[6]Uo. 145.
[7]Uo. 180.
[8]Uo. 137.
[9]Uo.
[10]Uo. 139. sk.
[11]Uo. 183.
[12]Uo. 36.
[13]Uo. 163–164.
AZ OKOSTELEFONOK OPTIMALIZÁLT FELÜLETEIN ÁRVÁN TÜKRÖZŐDÜNK
A lájkokat
követelő felszínes banalitással szemben Byung-Chul Han a szépség
megrázóbb formáihoz irányítana vissza. A simaság esztétikuma
érzésteleníti a tapasztalatot és elerőtleníti a tudatot, a művészet nem
tud megsebezni, hiába ez a lényege. A képzeletet a mindent láttatás, a
rémületet az élvezet helyettesíti, miközben műveink és tetteink
behálózva üres adatokként áramlanak. Han esszékötetében a kanti fenséges
fogalmát, a szabadság gyakorlataként értett hegeli művészetet, Proust
narratív emlékezetét, a heideggeri lét igazságát, Adorno törékennyel
szembeni megrendülését, Benjamin közelképkritikáját, Barthes
sérülésesztétikáját és Elaine Scarry „méltányos” szépségfelfogását is
feleleveníti.
Byung-Chul Han: A szép megmentése, Fordította Csordás Gábor, Typotex Kiadó, 2021