még1könyv

Georg Klein: Miakro (részlet) Idegen szél volt. Már sorozatban ez volt az ötödik éjszaka, amikor a fuvallat, mintha hideg ujjbegyek simogatnák arcát, homlokát és szemhéját, kivetette őt álmatlan, vak szendergéséből a fülkéje sötétjébe. Nettler fölegyenesedett. Balját átdugta alvófészke puha rostkötegei között, jobbjával a plafon szarus bordáinak támaszkodott. Nem egyszerűen ébernek érezte magát. Ugyanis a képzelete olyan erővel kezdett újra végigpásztázni mindazon, amit már megfigyelt, amit a hosszú évek üvegmunkája alatt már látott, amely a legutóbbi éjszakák előtt számára is ismeretlen volt. Úgy tűnt, ebben az áramlatban benne van minden, ami a kezei között többé-kevésbé mélyen, többé-kevésbé kedvezően egymásra rétegződve végigsimul a lágy üvegen. Semmit nem veszített a ragyogásából, az áttetszőségéből, az élességéből. De függetlenül attól, hogy az elmúlt éjeken milyen pompásan csillant fel a képek garmadája, milyen ragyogóan követte kép a képet, a friss belső szél, amely eközben

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek Elliot, Nicky a két fiú, és Porter, a középső gyermek, egy lány. A három gyermek nem különbözhetne jobban egymástól, szinte elképzelni is nehéz róluk, – most, hogy már mindannyian felnőttek, és gyerekeik vannak –, hogy valaha egy fedél alatt éltek, a Nagy Házban, és ott koptatták visítva-rohanva a lépcsőket. Pedig annak idején a három testvér és szüleik, Astrid és Russel szinte idilli életet éltek, harmonikus egészt alkottak, egy nagyjából jól működő családi konstrukciót. Egészen addig, amíg az apa meg nem halt. Astrid, az anyuka ugyan megpróbált látszat-tettekkel, családi terápiával segíteni a gyermekeknek és önmagának is túljutni a gyászon, valódi erőfeszítéseket azonban nem tett, és magába zárt mindent. A család lelki rendszere megdermedt, és elkezdődött szövődni az önáltatások szövevényes hálója: aljasan, de megállíthatatlanul. Képes lesz valaha az őszinteségre az összes Strick-generáció? Vagy ahhoz egy olyan horderejű esemény kell, m

Elizabeth Foley – Beth Coates : Mit tenne Frida Kahlo? Kivételes nők, akik nem ismertek akadályt (részlet) Agatha Christie, avagy hogyan éljük túl a szerelmi bánatot   Agatha Christie minden idők talán legsikeresebb bestsellerírója. Világhírű bűnügyi regényeit a két kotnyeles nyomozóval, Hercule Poirot-val és Miss Marple-lal a főszerepben több mint száz nyelvre fordították le. Szintén bűnügyi témájú színdarabját, Az egérfogó t 1952 óta szünet nélkül játsszák a londoni West Enden. Nemcsak krimiket, de romantikus regényeket is írt; több díjat nyert, megkapta a Brit Birodalom Rendjét, könyveiből számtalan filmfeldolgozás készült. De a sikeres karrier, mint tudjuk, nem mindig jár együtt sikeres magánélettel; sok csúcsra jutott nő pedig nagyon is megszenvedi, hogy túlragyogja a férjét. Agathával is ez történt. Agatha Mary Clarissa Miller Torquay-ben született, jómódú családban. Gyerekként, mint ahogy számos későbbi sikeres szerző, szenvedélyesen szeretett olvasni, tizenévesen pedig maga i

Selma van de Perre: Nevem Selma (részlet) A papírkereskedés egy De Jong nevű zsidó család tulajdonát képezte. A férfi holland volt, a felesége német menekült, s velük élt még a férfi előző házasságából származó tízéves kislánya is. Nagyon kedves embereknek találtam őket, hamar összebarátkoztunk. Mindenféle papírt szállítottak irodáknak és nyomdáknak. Otthon dolgoztak, a vendégszoba szolgált irodaként. A titkárnőjük voltam, de megkértek, segítsek a háztartásban is. Zsidó családok többé nem fogadhattak fel bejárónőt, De Jongnénak pedig minden idejét lefoglalta az üzlet. Beleegyeztem a dologba, s vállvetve dolgoztunk, ahogy csak az erőnkből tellett. Akkor még nem tudhattam, hogy a De Jong család nem fogja túlélni a háborút. A felszabadulás után találkoztam De Jongné unokahúgával, akitől megtudtam, hogy megölték őket. A többi holland zsidóhoz hasonlóan engem is tökéletesen felkészületlenül ért mindaz, ami bekövetkezett. A korlátozások és a rossz hírek ellenére, hogy mi minden történhet

Sik Domonkos: Vagy ​nem vagy. Késő modern egzisztenciakísérletek (részlet) Egy kagyló két végén – Jó napot – válaszolta az újságíró, és figyelmesen hallgatta a másik szuszogását. – Lehet, hogy túl gyorsan kaptam fel a telefont. Biztos azt hiszi, hogy valamit jóvá akarok tenni. Ez persze nem teljesen téves feltételezés, hiszen tényleg tartozom neki egy bocsánatkéréssel, amiért az előbb nem válaszoltam. Azért nem érdemes felfújni az ügyet. Mégiscsak megszokott dolog, hogy egy telefonhívásra nem válaszolnak. Nincs okom azt érezni, hogy az adósa vagyok. Ha már valakinek, akkor inkább neki kell hálásnak lennie, hogy foglalkozunk az ügyével. De miket ki nem találok itt magamban! Jóformán el se kezdtünk beszélgetni, és máris azon morfondírozom, hogy ki kinek a lekötelezettje. Úgy tűnik, ez elkerülhetetlen: adósok vagy hitelezők vagyunk, csak többnyire az nem világos, hogy mikor melyik. Márpedig ez sok furcsa gesztust megmagyaráz. Az imént is azért voltam indokolatlanul kedves a szobatársam

Aleksandar Bečanović: Arcueil. Illuzórikus almanach (részlet) A márki lehajol, hogy megmarkolja a kést. Mintha az egész nap, amely már telítődött a szörnyű tartalmakkal, csak bevezetője lett volna a végső aktusnak, mintha mindaz, ami történt, csak prelúdiuma lenne a nagy eksztázisnak. Félrehúzza a függönyt az ablak elől, egy kicsit igazít a karosszéken, a szoba közepére tol egy sárgás taburettet; a fiókból két hosszabb kötelet vesz elő és befűzi őket a mennyezeti horgokba, amelyeket a halálra vált asszony csak most vett észre. Nyilvánvaló, hogy a gonosztevő semmit nem hagyott a véletlenre, morbid szentélyében nem először mutat be áldozatot. Közönyösen arra utasítja a kimerült és elszörnyedő Mme Kellert, hogy térdeljen a taburettre, majd megkötözi mindkét kezét. Visszatér a karosszékhez, hogy megbizonyosodjon, megfelelő szögből szemlélheti majd a látványt – semmit sem szalaszthat el, egyetlen apróság sem kerülhet a látómezején kívülre. A márki szemében fölcsillan a fekete fény, pup

Hallgrímur Helgason: Házvezetési tanácsok bérgyilkosoknak (részlet) ÚT IZLANDRA 2006. 05. 15. Ez kibaszott menő! Éppen hangsebességgel repülök az Atlanti-óceán fölött, és érzem, ahogy eggyé válok az éggel. Tele vagyok tettvággyal, bepréselődve a rendkívül parányi, ablak melletti ülésbe egy szőke nőkkel és nyájas modorú férfiakkal teli járaton. Fogalmam sincs, hogy mi történik, de kikészít a lábam. Mr. Friendlynek alighanem jó kapcsolatai voltak a mennyekben, és most egy egész angyalsereglet szurkál a tűhegyes körmeivel, és szorongatja a torkomat a papi gallér körül. Az összes közül az egyházi emberek a legrosszabbak. Még a háború alatt egy Knin melletti faluban egyszer parancsot kaptam a helyi templom őrzésére. A szerbek korábban ott raktározták a bombáikat, de addigra már visszanyertük az ellenőrzést a terület fölött. Aztán egy ködös vasárnap reggelen egyszer csak felbukkant a semmiből az a húgyagyú falusi lelkész, és közölte, hogy misét akar tartani. Azt feleltem, ki van zárva