Hallgrímur Helgason: Házvezetési tanácsok bérgyilkosoknak (részlet)
ÚT IZLANDRA
2006. 05. 15.
Ez kibaszott menő! Éppen hangsebességgel repülök az Atlanti-óceán fölött, és érzem, ahogy eggyé válok az éggel. Tele vagyok tettvággyal, bepréselődve a rendkívül parányi, ablak melletti ülésbe egy szőke nőkkel és nyájas modorú férfiakkal teli járaton. Fogalmam sincs, hogy mi történik, de kikészít a lábam. Mr. Friendlynek alighanem jó kapcsolatai voltak a mennyekben, és most egy egész angyalsereglet szurkál a tűhegyes körmeivel, és szorongatja a torkomat a papi gallér körül.
Az összes közül az egyházi emberek a legrosszabbak.
Még a háború alatt egy Knin melletti faluban egyszer parancsot kaptam a helyi templom őrzésére. A szerbek korábban ott raktározták a bombáikat, de addigra már visszanyertük az ellenőrzést a terület fölött. Aztán egy ködös vasárnap reggelen egyszer csak felbukkant a semmiből az a húgyagyú falusi lelkész, és közölte, hogy misét akar tartani. Azt feleltem, ki van zárva, senki sem mehet be a templomba. Öreg fickó volt, nagy, fehér szakállal és ősz hajjal a füle körül. Azt hiszem, inkább emlékeztetett szerzetesre, mint papra. Ábrázatán békés fáradtság tükröződött. Amikor belenéztem a szemébe, olyan érzésem volt, mintha a túlvilági életből kapnék ízelítőt: két csöndes halastó az örökké zöldellő erdőben. Kicsit az volt a benyomásom, hogy a pasi már nincs is életben. Mintha semmi sem érdekelte volna. Egy szó nélkül elment mellettem, és megcélozta a templom bejáratát. Utánaszaladtam, és tökéletesen érthető horvátsággal megismételtem, hogy senki sem mehet be az épületbe. A parancs világos volt.
– ABSZOLÚTE ÉS KIBASZOTTUL SENKI SE MEGY BE ODA! – üvöltöttem a szőrös fülébe.
Lassan lehunyta a szemét, majd továbbment az ajtó felé. Megpróbáltam félrelökni a puskám csövével, de nem igazán voltam rá képes. Még én sem tudtam volna bántani egy öregembert, aki ráadásul mintha maga a megtestesült Szentlélek vagy valami más fellengzős szar lett volna. A vasárnapi csendben előhúzott a csuhája alól egy nagy kulcscsomót, és hozzálátott, hogy kinyissa a faajtót. Ekkor már négy éve tartottak a harcok, és több emberrel végeztem, mint ahányan a családfámon ülnek, mégis úgy reszkettem, mint azok a rosszul megtekert cigik, amikből aznap a történtek után jó párat elszívtam. Mi a fészkes fene folyik itt? Hogy lehet, hogy egy nyolcvanéves, fegyvertelen pap csak úgy túljár az eszemen? Mi ez? Amikor átlépett a küszöb felett, elhatalmasodott rajtam a pánik, és hátba lőttem. Arccal előre a kőpadlóra bukott. Kitárt karral elterült, mint az ipse, aki a szemközti falon lógott a feszületen.
Becsaptam az ajtót, és neki háttal leültem a földre. Biztos elsírtam volna magam, ha a háború nem szárította volna ki a szememből a könnyeket. Úgyhogy csak ültem a földön, és átkozódtam. Elátkoztam az országomat, az ő országát, mindkettőnk országát, az egész kibaszott háborút. Kábé húsz cigit szívtam el, amíg ott ücsörögtem. Egy vasárnap a pokolban. Megöltem egy szent embert, és letaglózott, hogy ennek milyen hatása van rám. Végeztem már korábban is idősekkel, akik közül az egyik ráadásul jó eséllyel egy asszony volt, de egyik esetben sem kínzott lelkiismereti másnaposság. Ez a mostani eset mégis vagy három tonnányival drámaibb volt a korábbiaknál; igen, azt hiszem, nagyjából olyan súlyos lehetett, mint ez a kurva templom, amit őriznem kellett. Szinte éreztem, ahogy szarvak nőnek ki a homlokomból, a szélsebesen hosszabbá váló farkincám miatt pedig még ülni is alig tudtam.
Ekkoriban kezdtem elveszteni az eszem. Különös érzések kerítettek a hatalmukba. Úgy éreztem, hogy a puskalövés még mindig ott visszhangzik a kis templom belsejében, hogy ez a förtelmes hang lassan mindent kitölt, egészen a toronyban lévő harangig. Még azt a kurva bronzharangot is hallani véltem, ahogy összesűrűsödik benne a gyűlölet, és a hangja hamarosan a fejembe is bevette magát. Mielőtt ráeszmélhettem volna, hogy mit csinálok, felpattantam, és lövöldözni kezdtem arra a geci harangra, mint egy hülyegyerek, aki csirkékre lő a csúzlijával. Úgy üvöltöttem a ködben, akár egy vajúdó kismama.
Miután vagy tizenöt töltényem is lepattant a harangról, egy másik lövöldözésre is sor került. Levetettem magam a nedves fűbe, hogy fedezékre leljek a semmiből előtörő golyózápor elől. A templom összes ablaka egy tizedmásodperc alatt betört. Aztán nem sokkal utána az egész szentséges kupleráj égő tűzgolyóvá változott. Törmelék szállt mindenfelé, és jócskán jutott belőle a hátamra is. A hátamat mintha vasujjak masszírozták volna, a sisakomat pedig telibe találta egy nagyobb kődarab. Kis híján elájultam.
Az, aki megöli az egyház emberét, az egyház által pusztul el.
A történtek óta egyszer sem léptem be templomba. Ifjú, beteg lelkemet hosszú heteken és hónapokon keresztül gyötörte a kőpadlón kiterült, nyolcvanéves Jézus látványa. És attól kezdve minden álmatlan éjszakán én voltam az, aki szöget vertem a hátába, amely aztán a szívén keresztül távozott, hogy az egész világomat vérvörösre fesse.
Fordította: Bartók Imre
Tomislav Bokšić, más néven Toxic bérgyilkosként dolgozik a new york-i horvát maffiának. 66 tökéletes gyilkosság után hibát követ el, és menekülésre kényszerül – el kell hagynia Amerikát és addigi életét. Mire feleszmél, egy Reykjavikba tartó repülőgépen ül, kölcsönvéve az amerikai tévés prédikátor Friendly atya személyazonosságát. Megérkezése fekete komédiába illő, viccesebbnél viccesebb események lavináját indítja el. Hamarosan világossá válik számára, hogy semmi esélye elhagyni a szigetet, ahol se munkamegbízások, se lőfegyverboltok. Egy sorsszerű találkozásnak köszönhetően nem marad más választása: szembe kell néznie véres múltjával, és gyökeresen megváltoztatni a jövőről alkotott elképzeléseit…
„Elmagyaráztam Munitának, hogy hatlövetűnek lenni nagyrészt a környezetünk megóvásáról szól. Én magam is környezettudatos vagyok. Egyetlen felesleges pisztolylövéssel sem akarom megterhelni ezt a már egyébként is zajos várost. Mindezt a harmadik randin közöltem vele, amikor már harmadszor érdeklődött afelől, hogy mivel keresem a kenyerem. Ezután négy hétig kellett hívogatnom, és egyszer még be is törtem hozzá, hogy rávegyem a negyedik találkozóra.
Hallgrímur Helgason 1959-ben született Izlandon. Képzőművészetet tanult Reykjavíkban és Münchenben, több mint húsz önálló kiállítása volt Bostontól Párizsig. Első regénye 1990-ben jelent meg. Hallgrímur legismertebb könyvei a Höfundur Íslands (Izland írója), mely elnyerte az Izlandi Irodalmi Díjat, a 101 Reykjavík és a Rokland (Viharföld), e két utóbbit az Északi Tanács Irodalmi Díjára jelölték, és film is készült belőlük. Hallgrímur legutóbbi könyve, a 10 ráð til að hætta að drepa fólk og byrja að vaska upp (10 jó tanács, hogy hogyan hagyjuk abba a gyilkolást, és kezdjünk hozzá a mosogatáshoz) nagy népszerűségnek örvend Európában, színpadra állították, és a megfilmesítés joga is elkelt már. Hallgrímur élettársi kapcsolatban él Reykjavíkban, három gyermeke van.
Hallgrímur Helgason: Házvezetési tanácsok bérgyilkosoknak, Fordította Bartók Imre, Scolar Kiadó, 2021