A márki lehajol, hogy megmarkolja a kést. Mintha az egész nap, amely már telítődött a szörnyű tartalmakkal, csak bevezetője lett volna a végső aktusnak, mintha mindaz, ami történt, csak prelúdiuma lenne a nagy eksztázisnak. Félrehúzza a függönyt az ablak elől, egy kicsit igazít a karosszéken, a szoba közepére tol egy sárgás taburettet; a fiókból két hosszabb kötelet vesz elő és befűzi őket a mennyezeti horgokba, amelyeket a halálra vált asszony csak most vett észre. Nyilvánvaló, hogy a gonosztevő semmit nem hagyott a véletlenre, morbid szentélyében nem először mutat be áldozatot. Közönyösen arra utasítja a kimerült és elszörnyedő Mme Kellert, hogy térdeljen a taburettre, majd megkötözi mindkét kezét. Visszatér a karosszékhez, hogy megbizonyosodjon, megfelelő szögből szemlélheti majd a látványt – semmit sem szalaszthat el, egyetlen apróság sem kerülhet a látómezején kívülre.
A márki szemében fölcsillan a fekete fény, pupillája kitágul, hogy elnyelje a világot. Semmi sincs már közte és az élvezet között, nincs mód a sors gépezetének megállítására, az események más mederbe terelésére. Szellemként terem a mártír asszony előtt, magasra emeli a kést, és néhány gyors mozdulattal sebet ejt mindkét karján. A felhígult vér bőségesen ömlik mindkét forrásból; az asszony meg-megrándul és rogyadozik, de ez csak elősegíti a vér lüktető áramlását, hamarosan az arcát is elborítja az éltető folyadék, az ajkán érzi saját esszenciáját, belső lényének illatát és ízét. A márki teljes önkívületben van, miközben az áldozat az élettől búcsúzik; az asszony előtt elsötétül a világ, elveszíti az eszméletét, vére tovább patakzik. A vámpírmárki artikulálatlan, embertelen hangokat ad ki, most van itt a vég.
Nagy kérdés, hogyan sikerült Rose Kellernek, miután az időlegesen kielégült libertinus elhagyta a szobát, magához térnie a sok sérülésből, mindenesetre kiugrott az ablakon, és botladozva sikerült kijutnia az utcára, ahol a mocskos, halálra vert, megcsonkított asszonyra ráakadt egy arcueil-i tisztes asszony, aki azonnal riasztotta a hatóságokat. A helyzet több volt, mint aggasztó, egy libertinus mulatság, legyen bármennyire is visszataszító, mégsem minősíthető gyilkossági kísérletnek. Rose Keller, aki az átéltek hatása alatt állva beszélni is alig tud, ágyban fekve teszi meg első vallomását, a körülötte összesereglő asszonyok alig tudnak magukhoz térni az elképedéstől. A nap végére a hírek Arcueil-ből eljutnak Párizsba, pontosabban a de Sade és a Montreuil családokhoz, és a márki anyósa a kezébe veszi az ügyet, hogy – nem válogatva az eszközökben – megvédje méltatlan vejét. Másnap azonnal ravasz emisszáriusokat küld Rose Kellerhez, és a koldusasszony – egy nagyobb összeg ellenében, amely egyébként múlhatatlan testi és lelki fájdalmát hivatott enyhíteni – megváltoztatja vallomását, a legrosszabb vádakat visszavonja, már nem említi a véres végjátékot, csak rövid, nem egészen egyértelmű szavakkal, ráadásul a szintén megvásárolt orvosok is igazolják ezt az új, hamis vallomást.
Sajnos, a márki ezúttal is megússza, többé-kevésbé következmények nélkül; nem kétlem, hogy csak rövid időre marad börtönben, és büntetése nem áll majd arányban azzal a szörnyűséggel, amit a védtelen asszonnyal szemben elkövetett. Még egyszer, újfent megcsúfolta a törvényt, profanizálta és szégyenteljessé tette az igazságot. De ha lerántjuk a leplet erről a kétes egzisztenciáról, talán útját állhatjuk jövőbeni „kalandjainak”, amelyeket a javíthatatlan libertinus oly gondtalanul agyal ki, mint ahogy az egyszerű emberek gyártják ártatlan vicceiket, amelyekkel senkinek sem ártanak. Akár ironikusak, akár nem, ha a hősünkhöz hasonló embereket, hogy ismét ezt a kétes megfogalmazást használjam, kimozdítjuk a valós világból, csak regényekbe illenek bele, különösen a gótikus regényekbe, amelyek, és ezt Ön, asszonyom, jól tudja, nem is annyira titkos kedvenceim. A márki rettenetes ember, de zseniális regényhős! Noha attól tartok, szótáramban nincs olyan szó, amellyel ki tudnám fejezni igazi természetét, és noha sokszor maga a nyelv is tiltakozik a rengeteg szörnyűség ellen és elutasítja bizonyos események ábrázolását – mert az erkölcsi tisztaság végeredményben a nyelv tisztaságának kérdése, amikor is nekünk magunknak is önzetlenül meg kell mindent tennünk, hogy a nyelvet tisztának őrizzük meg –; mindez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy meglássuk az allegória áldásait, amely a legföldhözragadtabb dolgoknak is megváltó méltóságot és tanulságot kölcsönözhet.
Őszintén remélem, Madame, hogy levelem olvasása – melyet csak hosszas tépelődés után küldtem el, mivel tartalma, még ilyen enyhébb formában is, nem elfogadható téma egy baráti csevegésben – feleannyira se volt megterhelő az Ön számára, mint amennyire számomra a megírása volt. Bizonyos eseményekkel szemben igyekszünk a tárgyilagos távolságtartásra, még akkor is, ha nem vonjuk kétségbe fontosságukat. Másokkal szemben pedig, noha nyilvánvalóan nem univerzálisak, fenyegető vonzalmat táplálunk. Az ilyen történetekben megérezzük, hogy van bennük valami, ami több az egyszerű bonyodalomnál, több a végső feloldozásnál, bármilyen is legyen az, és több a történet hőseinél; újra meg újra visszatérünk hozzájuk, azt remélve, hogy megtaláljuk bennük az igézet mélységét. Az igézet pedig olyan, mint az az állandó néző, aki egyazon figyelemmel követi a színházi bemutatót és az összes reprízt is: ez a mi képességünk arra, hogy egy történetnek megadjuk az új lehetőségeket.
Fordította: Rajsli Emese
Copyright © Aleksandar Bečanović, 2017
Aleksandar Bečanović: Arcueil. Illuzórikus almanach, Fordította Rajsli
Emese, Gondolat
Kiadó, 2021