Ugrás a fő tartalomra

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek


Elliot, Nicky a két fiú, és Porter, a középső gyermek, egy lány. A három gyermek nem különbözhetne jobban egymástól, szinte elképzelni is nehéz róluk, – most, hogy már mindannyian felnőttek, és gyerekeik vannak –, hogy valaha egy fedél alatt éltek, a Nagy Házban, és ott koptatták visítva-rohanva a lépcsőket.

Pedig annak idején a három testvér és szüleik, Astrid és Russel szinte idilli életet éltek, harmonikus egészt alkottak, egy nagyjából jól működő családi konstrukciót. Egészen addig, amíg az apa meg nem halt.

Astrid, az anyuka ugyan megpróbált látszat-tettekkel, családi terápiával segíteni a gyermekeknek és önmagának is túljutni a gyászon, valódi erőfeszítéseket azonban nem tett, és magába zárt mindent. A család lelki rendszere megdermedt, és elkezdődött szövődni az önáltatások szövevényes hálója: aljasan, de megállíthatatlanul.

Képes lesz valaha az őszinteségre az összes Strick-generáció? Vagy ahhoz egy olyan horderejű esemény kell, mint az a szörnyű baleset a kisváros körforgalmának közepén, amit Astrid a saját szemével látott? A vele egykorú Barbara hirtelen halála, akit elüt egy iskolabusz, fontos döntésre veszi rá az idős nőt: mostantól csakis őszintén éli az életét. De vajon készen áll erre a családja? A saját kamaszkorában és gyászában rekedt három felnőtt gyerek, akik különféleképpen élnek diszfunkcionális életet, és régóta dédelgetett traumáik, saját hazugságaik még az unokák életére is kihatnak?

Emma Straub regényében nincsenek nagy akciójelenetek, hatalmas drámai fordulatok, mégis letehetetlenül izgalmas kötet, mert annyi minden történik benne. Nem kisebb dolog, mint az élet történik meg benne.

A könyvet olvasva az ember óhatatlanul azon kapja magát, hogy saját létezését veszi górcső alá: vajon igazi felnőttként élek, vagy csak felnőttnek tűnő lényként működöm? A hihetetlenül jó megfigyelőkészséggel bíró szerző pontos lenyomatát adja az emberi kapcsolatoknak, hol gyengéden, hol szarkasztikusan mutatja be esetlenségeinket a felnőtt élet buktatói között, őszinte stílusa „ragyogó, meleg, néhol kíméletlen”, de mindig jót tesz a kedélyállapotunknak.

A regény szókimondóan mutatja be három generáció felnövekedési kísérletét, gondjait: megismerhetjük a kamasz unoka, Cecelia, életkezdeti válságát, a három felnőtt testvér életközepi válságát, és a nagymama, Astrid életvégi válságát. A helyenként sírva-nevetős, helyenként lélekemelő vagy épp felrázó szöveg pedig végig ugyanazt azt a kérdést boncolgatja: mikor mondhatja el magáról az ember, hogy már nem gyerek? És egy emberöltő vajon elég-e ahhoz, hogy felnőjünk a saját életünkhöz?

(21. Század Kiadó)

Astrid Strick háromgyerekes anya, özvegy, hatvannyolc éves. A kisvárosban, ahol él, tanúja lesz egy halálos balesetnek, ami arra indítja, hogy a továbbiakban őszintébb legyen. Sorra veszi, mi mindenben hibázott, miközben felnevelte a gyerekeit. De ők vajon már készen állnak rá, hogy Astrid felnőtt számba vegye őket? 
A Nem vagyunk már gyerekek bölcsen láttatja, mi történik, amikor a testvérek felnőnek, a szülők öregszenek, és a gimnáziumi-serdülőkori élmények, akár tetszik, akár nem, végigkísérik az életünket. 
Emma Straub – New York Times-bestseller-szerző. Regényei (The Vacationers, Modern lovers, Laura Lamont’s Life in Pictures, All adults here) és novellás kötete (Other people we married) 20 országban jelennek meg. Férjével egy független könyvesbolt, a brooklyni Books Are Magic tulajdonosai. A Nem vagyunk már gyerekek az első magyarul olvasható regénye.


Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek, Fordította Szabó Olimpia, 21. Század Kiadó, 2021


https://21.szazadkiado.hu



Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ Kevesen mondhatják el magukról, hogy mindössze harmincévesen világszerte ismert írók, de Sally Rooney egyike ezeknek a szerencséseknek. A Baráti beszélgetések és a Normális emberek című bestsellerek szerzője szeptemberben jelentkezik új regényével, a Hová lettél, szép világ gal, amely ezúttal is a milleniálok szerelmi életével, társadalmi- és egzisztenciális problémáival foglalkozik. Sally Rooney szó szerint berobbant az irodalmi életbe, nevét Donna Tartt és Zadie Smith mellett emlegették, de megkapta a Snapchat generáció Salingere címet is, ami amiatt is ironikus, hogy Sally Rooney konzekvensen elzárkózik a közösségi média használatától. Őt nem fogjuk megtalálni Instagramon, hogy belessünk a dolgozószobájába, a Twitterről is törölte magát néhány éve, ahogyan a TikTok pár perces videóiban sem fogjuk viszontlátni. Pedig igény lenne rá. Világhírt meghozó könyve, a Normális emberek szó szerint Instagram sztárrá lett, hála a külföldi bookstagrammerekn...

Ann Patchett: Tom Lake

  Amikor egy kötetre úgy záporoznak a díjak és az elismerő szavak, mint a kerti szellőben a cseresznyevirág szirma, egy dolgot tehet az ember: maga is elolvassa a könyvet, hogy megtudja, mi végre az őrült hajcihő. Ann Patchett könyvének esetében hamar rá kell jönnie, a nagy hajcihő valójában az élet leghatalmasabb dolgainak: a szerelem, az anyai szeretet és az élet apró szépségeinek ünneplésének szól. Hétköznapjaink leggyöngédebb pillanatainak felmagasztalása ez a kötet, azoknak a pillanatoknak, amelyekre csak ritkán csodálkozunk rá, ezért nagy szerencse, hogy Ann Patchett egy egész regénnyi ódát írt róluk. A szerelem, a házasság és a családi kapcsolódások keserédes szépségét az apró részletek tökéletes megfigyelése adja a szövegben. De még mielőtt épp elérzékenyülnék, a szerző mindig ránt egyet a rekeszizmainkon: a kötet humora ugyanis egyedülálló. A történet egy cseresznyéskertben játszódik, melyben idősödő farmer anyjához és apjához a vírus miatti lezárások miatt hazatér három l...

Marie Aubert: Felnőtt emberek (részlet)

Marie Aubert: Felnőtt emberek (részlet) Két héttel ezelőtt Göteborgban jártam, egyedül mentem, vonattal utaztam, szállodában aludtam, és reggel átsétáltam a néhány utcatömbnyire fekvő termékenységi klinikára. Úgy nézett ki, mint bármelyik kórház, csak szebb volt, és világosabb, nagy cserepekben jukkapálmák sorakoztak, a falakon pedig anyákat és csecsemőket, madarakat és tojásokat ábrázoló, megnyugtatónak szánt képek lógtak. Az orvost Ljungstedtnek hívták, a rendelője az utca túloldalán álló edzőteremre nézett, láttam a súlyokat emelgető és futópadokon gyalogló embereket. Az orvos svédül ejtette ki a nevemet, nem Idának, Eidának hangzott, az i hang valahonnan a torka mélyéről jött, közben a billentyűzetet pötyögtette, és rám se pillantott. Gyorsan elmagyarázta az eljárást, a menstruációs ciklus mely pontján kell elkezdeni a hormonkezelést, hogyan szívják le a petesejteket, ma csak a nőgyógyászati vizsgálatot végzi el, mondta, és vért vesznek a további vizsgálatokhoz. – Manapság roppa...