Egy kagyló két végén
– Jó napot – válaszolta az újságíró, és figyelmesen hallgatta a másik szuszogását. – Lehet, hogy túl gyorsan kaptam fel a telefont. Biztos azt hiszi, hogy valamit jóvá akarok tenni. Ez persze nem teljesen téves feltételezés, hiszen tényleg tartozom neki egy bocsánatkéréssel, amiért az előbb nem válaszoltam. Azért nem érdemes felfújni az ügyet. Mégiscsak megszokott dolog, hogy egy telefonhívásra nem válaszolnak. Nincs okom azt érezni, hogy az adósa vagyok. Ha már valakinek, akkor inkább neki kell hálásnak lennie, hogy foglalkozunk az ügyével. De miket ki nem találok itt magamban! Jóformán el se kezdtünk beszélgetni, és máris azon morfondírozom, hogy ki kinek a lekötelezettje. Úgy tűnik, ez elkerülhetetlen: adósok vagy hitelezők vagyunk, csak többnyire az nem világos, hogy mikor melyik. Márpedig ez sok furcsa gesztust megmagyaráz. Az imént is azért voltam indokolatlanul kedves a szobatársammal, mert egy ki tudja mikor történt gorombaság miatt próbáltam törleszteni. Ő pedig talán nem is érti, miért érzi most úgy, hogy a lekötelezettem. Meglehet, még neheztel is rám tudat alatt: honnan veszem a bátorságot, hogy adóssá tegyem? Ez mégiscsak egy alávetett pozíció, ennyiben igaza van. Még úgy is, hogy nem az én döntésem miatt vált lekötelezetté. Ez egy átláthatatlan szövedék, ami keresztül-kasul behálózza az emberi kapcsolatokat. Nem tudunk kilépni a hálóból, ezért kár is túlaggódni a dolgot. Ám legyen, vállalom a rám eső részt: én is adósa leszek a telefonálónak, ha már így alakult. Mégiscsak könnyebb, mint ha azon görcsölnék, hogy ragaszkodjam az egyenlőség egyébként is csak illuzórikus képzetéhez.
– Az imént beszéltem a főszerkesztővel. Mondott már valamit arról, hogy milyen ügyben keresem? – kérdezte az intézményvezető, immár határozottabban. – Na, legalább a hangom nem hagy cserben. Az első benyomás mindennél fontosabb. Nem is annyira az, amit mondok, hanem inkább az, ahogy. Talán jobb is, ha egyelőre nem beszélek túl sokat a konkrétumokról. Inkább hagyom, hogy a fantáziája kitöltse a lyukakat, az mindig színesebb, mint amit én mondani tudnék. Türelmesen ki kell várni a megfelelő pillanatot, és csak akkor szólni, ha van esély a megértésre. Lássuk, kivel is van dolgom. Ha nem jön zavarba a lassabb tempótól, az jó jel. Nincs is jobb alapja a kölcsönös bizalomnak, mint a közös hallgatás. Akivel kellemetlen együtt lenni, azt igyekszünk szóval tartani. Fecsegünk, hogy letapogassuk a szándékait vagy épp jobb színben tüntessük fel magunkat előtte. Együtt hallgatni viszont csak azzal lehet, akitől nem tartunk. Ez a fajta csönd a valódi beszélgetés előfeltételének is tekinthető. Súlyt ad a kimondott szavaknak. A fecsegés zaja viszont ellehetetleníti, hogy különbséget tegyünk a fontos és mellékes mondatok között. Egyformán jelentéktelenné változtatja mindet.
– Nem. Vagyis hát annyit igen, hogy keresni fog, illetve hogy keressük egymást. De azt nem mondta, hogy milyen témáról van szó – válaszolta kissé hadarva. – Na most aztán biztos azt hiszi, hogy vaj van a fülem mögött. Úgy hadoválok itt összevissza, mint egy zavarban lévő tinédzser. Abból indul ki, hogy a szerkesztő informált engem. Fontos, vezetéshez szokott ember lehet a maga világában, aki nincs hozzászokva, hogy megismételje a mondanivalóját: ha egyszer elmondta már a szerkesztőnek, akkor elvárja, hogy ő adja tovább nekem is. Persze önmagában ennek nem érdemes túlzott jelentőséget tulajdonítani, hiszen nem barátkozni akarunk, hanem munkakapcsolatra törekszünk. Így az sem különösebben fontos, hogy magával egyenlőként tekint-e rám vagy lenéz. Legfeljebb annyiban lehet jelentősége, hogy talán könnyebb olyanokkal együtt lenni, akik partnerként kezelnek. Másfelől az is igaz, hogy írni olyanokról könnyebb, akikkel egyébként nem szívesen vagyok együtt. Az együttlét a közelségről szól, arról, hogy kölcsönösen feltárulkozunk egymás számára egy párbeszéd során. Ezzel szemben az íráshoz távolság kell: miközben egy adott olvasatát adom a másiknak, elkerülhetetlenül meg is vonom tőle a lehetőséget, hogy beleszóljon a róla szóló kép alakításába. Bármilyen kegyetlenség is, végül mindig az íróé az utolsó szó. Erre pedig könnyebben visz rá a lélek, ha nincsenek felesleges bonyodalmat szülő szimpátiák.
– Értem, akkor majd én – felelte lassan. A válasz azonban váratott magára. Szokatlanul hosszúra nyúló csend támadt a vonalban. – Legalább az már kiderült, hogy tiszta lappal indulunk. Feltehetően egy többé-kevésbé nyitott gondolkodású emberről van szó, ha már egyszer újságírónak állt. Vagyis a kíváncsiságára építhetek. Ahhoz viszont, hogy felpiszkálhassam a tüzet, még tudnom kell, meddig tart számára az ismert világ és hol kezdődik az ismeretlen. A telefon ehhez kétségtelenül nem a legmegfelelőbb felület, de azért korántsem reménytelen. Legjobb lesz, ha úgy járok el, mint amikor új lakó érkezik a Zugolyba. Most is azzal érdemes kezdeni, hogy megkérdezem, mit bán legjobban az életében. Ebből rendszerint sok minden kiderül: nemcsak az, hogy mi foglalkoztatja, de az is, hogy kit vagy mit okol balsorsáért. Többnyire ezen a ponton már kirajzolódnak világa határai: mi az, ami még érthető, és mi, ami már érthetetlen számára. Bánkódni ugyanis csak az érthetetlen miatt lehet. Persze rengeteg dolog szomorúvá tehet minket hosszabb-rövidebb ideig. De amint sikerül egy értelmes történetben elmesélni ezeket a kisebb léptékű gondokat, el is engedjük őket. Újra és újra csak ahhoz térünk vissza, ami nem gyógyuló sebet ejtett rajtunk. Nem csupán azt nem értjük, hogy miért és hogyan történt, hanem azt sem, hogy miért nem hagyja, hogy túllépjünk rajta. Az ilyen fájdalmak vezetnek el a rejtélyek birodalmába, túl az elmesélhető történetek tartományán. Itt, a titkok és tabuk világában rejlik a kíváncsiság kulcsa is.
– Halló? Bocsánat, nem hallok semmit. Itt van még? – törte meg végül a csöndet. – Remélem, nem szakadt meg ez a hülye vonal. Pont, amikor elkezdte volna végre mondani, hogy miről van szó. Elég bosszúságot okozott már eddig is a technika, jó lenne, ha nem emiatt válna feszültté ez az egyébként is nehezen induló beszélgetés. Bár valami csipogást biztos hallottam volna, ha ez lenne a helyzet. Akkor viszont más van a háttérben. Lehet, hogy csak szeret lassan beszélni. Az nem baj. Végül is nem sietünk sehova. Én is nyugodtabban át tudom gondolni, hogy lehet-e valamit kezdeni a sztorival. Vagy zavarban van? Az se lenne példa nélküli. Sokan hajlamosak belelátni ebbe az újságírásba valami elképesztően jelentős dolgot. Azt hiszik, hogy rajtunk keresztül a társadalomhoz vagy éppen a világhoz beszélhetnek. És megrettennek, hogy mit fognak majd gondolni róluk, hogy netán felkészületlennek, vagy egyszerűen csak jelentéktelennek tartják őket. Innen nézve tényleg félelmetes lehet mindenki előtt megmérettetni. Csak hát éppen erről nincs szó. Eleve korlátozott, hogy kihez jut el egy cikk, és még szűkebb azok köre, akik el is gondolkoznak az olvasottakon. Rég nincs már lehetőség arra, hogy a társadalom egészéhez szóljunk, és még figyeljenek is ránk. Semminek sincs már akkor tétje, az igényeket alább kell adni. Ez pedig a maga módján nagyon is felszabadító. Így, hogy nincsenek végső igazodási mércék, a sznobok kora is leáldozott. Nem kell felnőni semmilyen ideálhoz. Pontosabban, nem kell ezt hazudni. Nyugodtan lehet az ember esetlen – mindaddig, amíg szerethető. De ez már egy másik kérdés: mitől és meddig szerethető valaki. És mikor fordul át a felületes szimpátia először közönnyé, majd megvetéssé, még rosszabb esetben undorrá. Elég nyomasztó perspektíva, úgyhogy nem árt a tapintat, ha egy ismeretlent sodor utunkba a szél.
– Itt vagyok. Csak elgondolkodtam egy kicsit. Mondja, megenged egy kérdést? – vette át újra a szót. – Lehetne persze halogatni a dolgot és illedelmes köröket futni. Bemutatkozni szépen, ahogy kell, óvatos pávatáncot járni. Óvatoskodni, majd egyre többet mutatni, de teljességében soha fel nem fedni a szándékaim. Hiszen egy bizonyos ponton túl az őszinteség illetlenségbe fordul át. Most azonban nincs erre idő, jobb kenyértörésre vinni az ügyet. Derüljön ki, aminek ki kell derülnie. Az illetlenségnél egyébként is csak rázósabb dolgok várnak rá. Legrosszabb esetben elválnak útjaink. Jó esetben viszont rengeteg feszengéstől megkíméljük egymást. Van, aki ezt sokkterápiának nevezné – és nem is teljesen alaptalanul. Valaki életébe bevonódni mindig megrázó egy kicsit. Ezt hivatottak tompítani a hétköznapi életben viselt maszkok. Az általuk kijelölt szerepek lehetővé teszik, hogy ne mi magunk vegyünk részt az együttműködésben, hanem egy jól megszokott akárki. Ehhez képest belesni a maszk mögé, vagy pláne levenni – ezek egyaránt felforgató tapasztalatok. Akárhogy is, lépéskényszerben vagyok, nincs idő körülményeskedni. Itt és most kell dűlőre jutnunk. Egyébként sem hiszek abban, hogy létezne fájdalommentes útja a feltárulkozásnak. Úgyhogy jobb gyorsan átesni rajta.
– Persze, mondja csak, mire lenne kíváncsi? – mondta kissé hezitálva. – Úgy tűnik, mégse szégyenlős. Sokkal inkább attól tartok, hogy ez valami marketinges trükk. Ilyen csőbe húzás, hogy ha válaszolok a kérdésére, akkor már rögtön úgy is érzem, hogy le vagyok kötelezve. Vagy valami hatalmi játszma? Aki kérdez, az van felül, ő pedig nem akar alárendelt helyzetből beszélni. Fenntartja az első kérdezés jogát. Persze lehet, hogy csak gyanakvó. Ha érzékeny ügyről van szó, lehet, hogy egyáltalán nem indokolatlan az óvatosság. Jellemző, hogy nekem meg azonnal a háttérben zajló játszmákon jár az eszem. Ez inkább rólam árul el valamit. Ha üldözési mániásnak nem is mondanám magam, de tény, hogy kissé bizalmatlan vagyok. Már azt megelőzően védekezem, hogy bármit is tudnék a másikról. Pedig semmi jelét nem adta annak, hogy támadó szándéka lenne. Úgy tűnik, az önvédelem mindentől függetlenül fontos nekem. Szenvedély vagy kényszeresség? – nem is tudom. Erre biztos azt mondanák a szakemberek, hogy a bizonytalanság következménye. De ezzel nem tudok teljes mértékben egyetérteni. Hiszen az óvatosság, ha megfelelő keretek között tartják, legalább annyira biztonságérzet forrása is lehet. Más kérdés, hogy észreveszem-e, ha túllépek ezeken a kereteken. Mindenesetre törekszem rá.
– Tudja, a Zugolyban mindig azt a kérdést szoktam feltenni az új lakóknak, hogy mi az, amit leginkább bánnak az életükből – mondta szenvtelen hangon. – Ez a lemeztelenedés pillanata. Akárcsak a ruha levétele, a legtöbb ember számára ez is felér egy próbatétellel. Ha nincs semmi, ami elfedné testi-lelki fogyatékosságainkat, akkor nincs hova hátrálni többé. Se kifogások, se egérutak – sarokba vagyunk szorítva. Az ugyanakkor korántsem mellékes, hogy mi magunk szolgáltatjuk-e ki takargatott titkainkat a másik vizslató tekintetének, vagy belesodródunk, esetleg belekényszerülünk ebbe. Csakis az első esetben van lehetőség arra, hogy az elkerülhetetlen szégyent megnyugvásba fordítsuk át. Hiszen azért leplezzük gyengéinket, mert félünk az ítélettől. De előbb-utóbb úgyis győz a kíváncsiság: mennyit érünk? Vagy egyszerűen csak belefáradunk a titkolózásba. Leleplezzük magunkat, és várjuk, mi történik. Többnyire semmi. Az egyszerűbb eset az, ha kiderül, hogy amit mi megbocsáthatatlan fogyatéknak érzünk, az teljességgel jelentéktelen apróság. A bonyolultabb az, amikor beigazolódik a gyanú, hogy hiányosságaink jelentősek. Ez a bizonyosság, amennyire rosszul érinthet minket az első pillanatban, annyira sokat segíthet a továbblépésben. Ahogy fenyegető lehetőségből nyilvánvaló ténnyé válnak, fogyatékaink beilleszthetők lesznek a minket alkotó tulajdonságok közé. Elfogadhatjuk őket, vagy küzdhetünk a megváltoztatásukért – akárhogy is, a tépelődés indokolatlanná válik és átadja helyét egy gyakorlati viszonyulásnak. A bánkódás sokkal inkább a saját hiányosságainkkal kapcsolatos bizonytalanságból fakad, nem pedig magukból a hiányosságokból. Ennyiben jobb tisztában lenni fogyatékainkkal, mint halogatni a velük való szembenézést: amint megszűnik titok lenni, úgy nem vonzza magához figyelmünket sem olyan kérlelhetetlenül.
– Hát ez igazán érdekes. Most tőlem is ezt szeretné megkérdezni? – felelte meghökkent hangon. – Te jó ég, ez úgy hangzik, mint egy önjelölt ezoterikus guru! Akkor már inkább egy rafinált marketingest. Az legalább nem csinál titkot abból, hogy manipulálni akar. De ezek még néha maguknak is elhiszik, hogy valami felsőbb hang szól belőlük. Jaj! És mindezt telefonon. Biztos azt hiszi, hogy nagyon betalált ezzel az álmély kérdéssel. Szörnyen kellemetlen: legszívesebben letenném most azonnal, de most már megígértem a szerkesztőnek, hogy utánajárok ennek az ügynek. Másfelől talán mégis az lesz a legjobb, ha egyelőre elfogadom ezeket a játékszabályokat, és úgy teszek, mintha tényleg elgondolkoztatott volna. Végül is miért ne? Bajom aligha lesz belőle. Ha ő biztonságban érzi magát ettől a kis játéktól, akkor nincs miért megtagadjam tőle. Más kérdés, hogy nehéz helyzetbe sodort ezzel a bánkódással. Nem igazán szoktam tépelődni a múlton. Annyi dolog köti le az ember figyelmét. Talán említhetném ezt? Még csak füllentenem se kellene. Mivel nem foglalkozom eleget a múlttal, sok olyan lehetőségtől is elesek, amit egyébként kár kihagyni. Csak hát, ha folyton az eltűnt idő nyomába loholnék, nem jutna időm élni. A múlt veszedelmes csábító – talán ezért is tartom magam távol tőle. Egyszerűen túl sok minden van, amit jó lett volna másképp csinálni. Bizonyos értelemben folyamatos megbánásban vagyok. Ha teszek valamit, legszívesebben rögtön vissza is vonnám. Mondjuk ezt nem bánom. Sőt valójában szeretem: egyensúlyozni a tett és a meg nem tétel között. Mint egy delokalizált elektron, jelen is vagyok, meg nem is – a szabadságot kevés dolog tudja ennél jobban biztosítani.
– Igen. Persze csak ha nem veszi tolakodásnak – tette hozzá. – Mondjuk, azt se mondanám, hogy a tépelődés fenntartására ne lenne szükség. Hiszen nemritkán ez ösztönzi moccanásra az embert. Ez teszi nyomozóvá, aki szüntelenül az őt meghatározó bűntény nyomában lohol. Az esetek többségében ez valamilyen banális bántás: egy barát elárulása, egy szerető megcsalása vagy egy családtag cserben hagyása. De valójában ezek a hétköznapinak látszó ügyek sokkal mélyebbre vezetnek. Arra az eredendő bűnre utalnak, ami elválaszthatatlan a létezésünktől. Születésünktől kezdve rá vagyunk utalva másokra. Hiába lesz ez később kevésbé nyilvánvaló, el nem múlik, legfeljebb feledésbe merül. Mind anyagi, mind lelki értelemben csüngünk környezetünkön: tőlük kérünk enni, ha éhezünk, enyhülést, ha fáj valamink, vagy egyszerűen csak visszajelzést, hogy létezünk. Ennyiben minden kapcsolat parazitikus a maga módján – még ha ezt gondosan elfedik is azok a keretek, amelyek igazolják a kölcsönös kihasználást. A végül felszínre kerülő konfliktusok csak kitörései ennek az alapvető összefüggésnek: létünk mások kárára történik. Ez az ősbűn, amin nem lehet eleget tépelődni. Az adósság, amit nem lehet soha kiegyenlíteni. És ebből fakad az első és utolsó erkölcsi kényszer: nem lehetek addig boldog, amíg rajtam kívül mindenki más nem az. Ha egyszer ezt megértjük, utána minden könnyebb az életben. Többé nem kell nyomozni a minket meghatározó bűntény után, hiszen ezt újra és újra szükségszerűen elkövetjük. Ehelyett arra lehet fókuszálni, ami fontosabb: a megbocsájtásra – önmaguknak és másoknak.
– Nem, csöppet sem. Csak kissé váratlan a kérdés. Gondolkoznom kellene egy alaposabb válaszon. De annyit így is elárulhatok, hogy félek, nem foglalkozom eleget a múlttal. Mármint nem tudom, érthető-e, mire gondolok. Úgy értem, nem arról van szó, hogy ne merengenék egyáltalán. Ellenkezőleg, azt hiszem sokat, talán túl sokat is agyalok. Viszont annyira lekötnek a jelenbeli események, hogy szinte folyton csak azokon töprengek. Nem tudom, válaszoltam-e a kérdésre – kérdezte kissé izgatottan. – Na, ebből aztán kíváncsi vagyok, mit fog kihámozni. De hát hülye kérdésre hülye válasz. Mégis mit várt? Hogy elkezdek itt neki az anyámmal való viszonyomról mesélni? Vagy a szerelmi életemről? Fura figura, de azt meg kell hagyni, hogy legalább nem sablonos. Már ezt a törekvést is érdemes értékelni. Mindenesetre jobb, mint azok az egyencsevegések, amiket kommunikációs tankönyvekből ollóztak ki. Legalább én is bátrabban kérdezhetek. Végül is, most ő lett az én lekötelezettem. Tulajdonképpen amiatt sem panaszkodhatok, hogy ne lenne elgondolkodtató a kérdése. Hiszen a saját tartós bánatait ösztönösen kerüli az ember, próbálja mélyre elásni. Valószínűleg én sem vagyok ezzel másképp. Persze az nem világos, hogy a kérdése mit mond el róla? Lehet, hogy búskomorságra hajlamos, és ezért firtatja mások bánatát is. Ezen keresztül tud kapcsolatot teremteni. Rajtam ne múljon, ha úgy alakul, mesélek én annyi szomorú történetet, hogy egy-kettőre jóbarátok leszünk. Na jó, nem szép így gúnyolódni, még magamban sem. De hát mit csináljak? – csak jobb, mint szomorkodni.
Egy érdeklődő újságíró, egy hajléktalanszálló elszánt vezetője, egy rezignált portás, egy bohém életművész, egy dühös lázadó, egy cinikus önkormányzati képviselő és egy lelkes lelkész.
Hétköznapi szereplők, nem hétköznapi fénytörésben. Különböző stratégiák, amelyekkel boldogulni próbálnak a késő modernitás útvesztőiben.
Miként fogalmaznák meg a gondolataikat, ha történetesen (egzisztencialista) filozófusok lennének? Mit mondanának egymásnak az élet értelméről, a szabadság lehetőségéről, a vágy és szenvedés természetéről? Tudnak-e kezdeni valamit az igazság szilánkjaival, ha bele vannak gabalyodva a csúsztatások és tévképzetek sűrű szövetébe? Megérthetik-e egymást, vagy elkerülhetetlen a kölcsönös félreértések tragikomédiája? Van-e választásuk, vagy csupán sodródnak saját valós és elképzelt kereteik közé zárva?
Ez a könyv ezekre a kérdésekre keresi a választ. Kísérletet tesz a késő modern állapot átvilágítására – kerülve a filozófiai szakzsargont, de nem térve ki az emberi létre vonatkozó kérdések elől.
Sik Domonkos: Vagy nem vagy. Késő modern egzisztenciakísérletek, Kijárat Kiadó, 2021