Selma van de Perre: Nevem Selma (részlet)
A papírkereskedés egy De Jong nevű zsidó család tulajdonát képezte. A férfi holland volt, a felesége német menekült, s velük élt még a férfi előző házasságából származó tízéves kislánya is. Nagyon kedves embereknek találtam őket, hamar összebarátkoztunk.
Mindenféle papírt szállítottak irodáknak és nyomdáknak. Otthon dolgoztak, a vendégszoba szolgált irodaként. A titkárnőjük voltam, de megkértek, segítsek a háztartásban is. Zsidó családok többé nem fogadhattak fel bejárónőt, De Jongnénak pedig minden idejét lefoglalta az üzlet. Beleegyeztem a dologba, s vállvetve dolgoztunk, ahogy csak az erőnkből tellett. Akkor még nem tudhattam, hogy a De Jong család nem fogja túlélni a háborút.
A felszabadulás után találkoztam De Jongné unokahúgával, akitől megtudtam, hogy megölték őket.
A többi holland zsidóhoz hasonlóan engem is tökéletesen felkészületlenül ért mindaz, ami bekövetkezett. A korlátozások és a rossz hírek ellenére, hogy mi minden történhet, még mindig nem hittük el, hogy a német nácik az összes zsidót ki akarják irtani. Ahogy telt-múlt az idő, egyre több rendszabályt vezettek be, hogy izoláljanak minket a társadalom többi részétől. 1941 februárjában tört ki az úgynevezett februári sztrájk. A sztrájkkal az említett antiszemita rendelkezések ellen tiltakoztak, elsősorban kommunisták és szociáldemokraták szervezték.
A De Waarheid és a De Vonk című illegális újságok – terjesztésükben később magam is részt vettem – hívták fel a lakosságot a zsidóüldözés elleni tiltakozásra.
A villamosvezetők, a vasúti személyzet és a kikötői dolgozók azonnal akcióba léptek. A többi munkás később csatlakozott. A sztrájkot azonban hamarosan elfojtották, a németek pedig sokakat letartóztattak a résztvevők közül. Férfiakat lőttek agyon, sok férfit és nőt elvittek. Később, Ravensbrückben kiderült, hogy néhány barátnőm is részt vett a sztrájkban.
Noha a sztrájkot elfojtották, a nácik tevékenysége elleni tiltakozás emblematikus példájává vált. Sok ellenállási akciót a legszörnyűbb megtorlás követett. Ha lelőttek egy németet, megtorlásképpen kétszáz zsidó fiatalembert rángattak ki az ágyból, és küldtek Ausztriába. A mauthauseni koncentrációs táborba vitték őket, az első és legnagyobb, legkegyetlenebb munkatáborok egyikébe, amelyet a német megszállók legkeményebb politikai ellenségeinek szántak. Ezeket a férfiakat úgynevezett munkára fogták, két héttel később azonban a családjuk már a cudar időjárási körülmények miatt bekövetkezett halálukról értesülhetett.
A háború után tudtuk meg, hogy szökési kísérlet esetén meztelenre vetkőztetve kitették őket a hóba, ahol halálra fagytak a hidegben, vagy agyonlőtték őket. Ezenkívül sok más borzalmat is el kellett még szenvedniük a foglyoknak. Az egyik környékbeli fagylaltozó tulajdonosa például nem volt hajlandó kiszolgálni egy német katonát, mire az illető egy tiszttel tért vissza, aki erőszakkal kirángatta a tulajdonost az utcára, falhoz állította, és agyonlőtte.
A német hatóságok 1941. február 13-án létrehozták a Zsidó Tanácsot. Ezzel az intézménnyel az volt a céljuk, hogy rajta keresztül létesítsenek kapcsolatot a zsidó közösséggel, és így adják tudtukra az általuk foganatosított antiszemita rendelkezéseket.
A Zsidó Tanács vezetői, Abraham Asscher és David Cohen azt hitték, hogy az együttműködéssel meg tudják akadályozni a helyzet rosszabbodását, a zsidókra azonban egyre több korlátozást kényszerítettek.
A háború után Asschert és Cohent dühödten kritizálta mindenki, azzal vádolták őket, hogy a nácik kezére játszottak. A holland kormány kivizsgálást kezdeményezett az úgynevezett kollaborációjuk ügyében, majd 1947-ben a holland zsidó közösségben mindennemű tisztség betöltésétől örökre eltiltották őket. 1943 szeptemberében őket magukat is letartóztatták és deportálták, igaz ugyan, hogy nem megsemmisítő táborokba, ahogy szinte az összes zsidót. Asscher Bergen-Belsenbe, Cohen Theresienstadtba került, a foglyok túlélési esélyei ezekben a táborokban valamivel nagyobbak voltak. A tiltakozások hatására 1950-ben mindkettőjüket szabadon engedték. Az emberek elfogadták, hogy annyi mindenkihez hasonlóan ők is őszintén hitték, hogy a zsidókat kelet-európai munkatáborokba küldik, nem pedig bestiális kínzó- és halálgyárakba, amelyek a valóságban voltak.
1941 januárjában minden zsidó – azaz minden zsidó, aki négy zsidó nagyszülővel rendelkezett – parancsot kapott, hogy regisztrálja magát a holland hatóságoknál. Februárban a németek szögesdróttal körbekerítették a zsidó negyedet, így ellenőrizni tudták az élelmiszer-tartalékokat. Április, május és június folyamán többé nem vehettük igénybe az olyan közszolgáltatásokat, mint a tömegközlekedés, a színház, a mozi, a szálloda, az étterem és az uszoda. Minden szórakozástól megfosztottak bennünket, házon kívül szinte alig csinálhattunk valamit. Az egyetlen hely, ahova még eljárhattam, a zsidó tánciskola volt, egy héten egyszer. Ezután újabb dekrétumot adtak ki: két héten belül be kellett szolgáltatnunk a rádiónkat.
Súlyos csapás volt ez a számunkra, hiszen ezzel elszigeteltek minket a külvilágtól, és minden még meglévő, számunkra felbecsülhetetlen értékű kapcsolatunkat elveszítettük. Az emeleti szomszédaink fia leeresztett hozzánk egy antennát, így egy kis rádióval foghattuk a BBC közszolgálati és a Radio Oranje nevű, hollandoknak szóló adását Londonból.
Amikor azonban úgy éreztük, hogy túl veszélyessé vált, abbahagytuk.
1941. augusztus 8. és 11. között minden vagyonunkat regisztrálnunk kellett a Lippmann-Rosenthal Banknál. A bankot röviden csak Liroként emlegették; tekintélyes intézmény volt zsidók tulajdonában.
A németek azonban rátették a kezüket, hogy konfiskálhassák a zsidók vagyonát. A részvényektől és a biztosítási kötvényektől kezdve a tulajdonosi bizonylatokig mindent be kellett szolgáltatni. A nácik dörzsöltek voltak, mert tudták, hogy jó, ha a Liro, amely valójában már nem is működött igazi bankként, továbbra is a Lippmann-Rosenthal-féle levélpapírt használja a bizonylatokhoz és a kapcsolattartáshoz.
A legtöbb ember így abban a hitben élt, hogy a bank még működik, és bíztak benne, hogy végül visszakapják majd a pénzüket.
A rá következő évben, 1942 májusában már nemcsak az értékpapírjainkat, hanem az ingóságainkat is be kellett szolgáltatnunk, a bank irodái szolgáltak értéktárgyaink raktárául. Kötelesek voltunk minden műalkotást, ékszert és bútort leadni, az olyan hétköznapi használati tárgyakkal egyetemben, mint a háztartási eszközök és a biciklik – egyszóval mindazt, amiből a náciknak hasznuk származhatott. Nem volt olyan apróság, amely ne érdekelte volna őket, még a teáskanalakat is lefoglalták. Olyan jól megszervezték a rablást, hogy még a westerborki tranzittáborban is létesítettek egy Liro bankot. Az odaérkező zsidókat kötelezték, hogy minden tulajdonukat adják át a banknak „megőrzésre”, mielőtt a lengyelországi megsemmisítő táborokba küldték őket.
A zsidók izolálását szisztematikusan vitték végig. Clara 1941 szeptemberében már nem járhatott a régi iskolájába, zsidó iskolába küldték. 1942. január 23-án a zsidók személyi igazolványába egy nagy J betűt pecsételtek, hogy ezzel különböztessék meg őket a lakosság többi részétől. Május 3-án minden hatévesnél idősebb zsidónak megparancsolták, hogy sárga Dávid-csillagot viseljen, benne „zsidó” felirattal.
A csillagot mellmagasságban kellett felvarrni a ruhánkra, hogy jól felismerhetők legyünk. Szörnyű pillanat volt ez – megértettük, milyen mértékben stigmatizáltak minket. Olyan érzés volt, mintha billogot sütöttek volna rám, mintha kényszerítettek volna, ismerjem be, hogy „más” vagyok, mint a többi holland honfitársam. Mintha valamilyen rettenetes betegségben szenvedtünk volna, és a többiek csak akkor lehetnek biztonságban, ha láthatják rajtunk a bélyeget, s így kellő távolságot tarthatnak tőlünk. A családban természetesen mindenki feltette a csillagot, hiszen a diktátum leszögezte, hogy ha nem tesszük, elvisznek és agyonlőnek. Gyűlöltem azt a textildarabot. A táskámat mindig a csillaghoz szorítottam, nehogy könnyű legyen észrevenni. Az ellenállás legjelentéktelenebb kis tette is fontos volt számomra. Júniusban elrendelték a kijárási tilalmat, este nyolc és reggel hat óra között zsidók nem járhattak az utcán.
Ezt követően még súlyosabbra fordult a helyzet. 1942. július 14-én Amszterdam utcáin hétszáz zsidót tereltek össze. Július 15-én kezdődött meg a zsidók deportálása a koncentrációs táborokba: Hollandiában Westerborkba, a megszállt Lengyelországban pedig Auschwitzba. A németek elkezdték összegyűjteni a fiúkat és a lányokat az utcán, és az Amsterdam Centraalról, a központi pályaudvarról Westerborkba, onnan pedig marhavagonokban Kelet-Európába szállították őket, hogy ott majd úgymond munkára fogják őket. Ma már ismerjük a szörnyű igazságot, akkoriban azonban, amilyen naivak voltunk, nem tudatosult bennünk, mi történik valójában. Az első csoportok ráadásul még dalolva, gitárral és hegedűvel a kezükben mentek a halálba. Sokukat azonnal megölték, de voltak, akiket először munkára kényszerítettek, majd halálra éheztették vagy agyonverték őket. Még most is jól emlékszem, amikor Levi bácsi megkérdezte az apámat:
– Mondd, Barend, mit gondolsz, mit csinálnak ott Lengyelországban a zsidókkal?
– Valószínűleg darált húst vagy húskonzervet gyártanak belőlük – felelte az apám.
Megborzongtam. Jómagam mindaddig azt válaszoltam:
– Dolgoztatni fogják őket. A németek túlságosan is számítók, hogy először ne használjanak ki mindenkit, amennyire csak lehet. Ostobaság lenne, ha azonnal legyilkolnák a sok munkaerőt.
Az egyre kétségbeejtőbb események ellenére az élet mégis ment tovább. Barátnőmmel, Clara Cardozóval például mindennap találkoztam. Jókat beszélgettünk, úgy töltöttük az időt, mint a fiatal nők általában. A szüleink jó barátságban voltak egymással, a papa rendszeresen kártyázott Clara papájával és fivéreivel. Cardozóékkal anyai ágon rokonságban voltunk, korábban Roermondban éltek. Clara apjának divatházát azonban elvették, ekkor kellett Amszterdamba költözniük. Egy gyönyörű, tágas lakásban laktak a Zuider Amstellaanon (ma Rooseveltlaan).
Mindennapos találkozásaink mellett minden héten láttuk egymást a zsidó tánciskolában is.
Ott találkoztam unokatestvéremmel, Loutjéval is, akihez rendkívüli módon kötődtem. Vonzó fiatalemberré serdült: magas volt, jóképű és délceg. 1942 elejétől ismét az apjánál és a mostohaanyjánál, Tini néninél lakott. A leideni nevelőintézetben a divattervezői képzést választotta, a méretre készült ingek varrására szakosodott. Amikor újra hazaköltözött, megtanította az apját az ingvarrás valamennyi csínjára-bínjára, s jól menő üzletet nyitottak. Loutje egy-két évvel volt idősebb nálam, sok időt töltöttünk együtt. A tánciskolában gyakran táncoltunk egymással. Ma már nem tudom elképzelni, hogyan tudtunk egyszerűen csak élni tovább a legnagyobb borzalmak közepette, de fiatalok voltunk, tele energiával, képtelenek lettünk volna csak ülni, és várni, hogy bekövetkezzen a legrosszabb.
Fiatal, ártatlan emberek lévén nem mértük fel teljes valójában az európai zsidók helyzetének súlyosságát.
Azonban kezdtük fokozatosan felfogni a valóságot.
Sok más fiatalemberhez hasonlóan 1942 elején Loutje is behívót kapott, hogy Kelet-Európába menjen dolgozni. Eljött hozzánk, az apám és a közte lezajlott beszélgetést soha nem fogom elfelejteni.
Megkérdezte apát, hol juthatna hozzá egy pár masszív csizmához vagy cipőhöz az útra. Mindenkinek nehéz volt jóféle cipőt vagy csizmát vennie az üzletekben, zsidóként pedig majdnem lehetetlen. Még mindig mindenki azt hitte, valóban munkára szól a behívó, Loutje pedig szeretett volna jól felkészülni az útra. Később megtudtam, hogy megsemmisítő táborba került, ahol azonnal meggyilkolták.
Fordította: Gera Judit
Selma tizenhét éves volt, amikor kitört a második világháború. Zsidósága mindaddig nem játszott szerepet az életében, akkor azonban hirtelen élet-halál kérdése lett. 1942-ben megkapta a felszólítást, hogy jelentkezzen munkatáborba, de sikerült megmenekülnie. Csatlakozott az ellenálláshoz: Margareta van der Kuit, Marga néven iratokat hamisított, és országszerte futárszolgálatot teljesített. Többször megmenekült a nácik elől, de 1944 júliusában elárulták, és előbb a vughti táborba, onnan pedig Ravensbrückbe deportálták. Húgától, Clarától és a szüleitől eltérően ő túlélte a tábor borzalmait. Az ott töltött idő alatt senki nem tudta, hogy zsidó, és az igazi nevét sem ismerte senki. Csak a háború után merte újra kimondani: Selma.
A magyar közönség sok beszámolót olvashatott már holokauszttúlélőktől, főként Auschwitzról; azonban Ravensbrück, illetve a holland ellenállási mozgalom talán kevésbé ismert téma. Kézenfekvő az összehasonlítás a nemrég megjelent Auschwitz, végállomással. Eddy de Wind azonnal, friss élményekkel kezd az íráshoz, mivel elengedhetetlennek tartja a dokumentálást. Selma van de Perre viszont több mint fél évszázaddal később jut ugyanerre - de Windé így a legelső beszámoló, Selmáé talán a legutolsó.
Selma van de Perre: Nevem Selma, Fordította Gera Judit, Athenaeum Kiadó, 2021
