még1könyv

Agnes Ravatn: Madarak ítélőszéke (részlet) Végül megpillantottam őt. A kert végében állt néhány karcsú fa árnyékában, sötétkék gyapjú pulóvert viselt. Ahogy ráköszöntem, ijedten rezzent össze. Hatalmas kerti bakancs volt a lábán, hozzám lépett, és felém nyújtotta a kezét. Mély lélegzetet vettem. Egy negyvenes éveiben járó férfi állt előttem, sem az arca, sem az izmos testalkata nem árulkodott arról, hogy bármilyen segítségre szorulna. A meglepetésemet egy mosollyal próbáltam leplezni, és pár lépést tettem felé. Zömök, erős testalkatú, sötét hajú férfi volt. Nem nézett a szemembe, helyette a hátam mögé bámult folyamatosan, miközben a kezét nyújtotta felém. – Sigurd Bagge – mutatkozott be. – Allis Hagtorn – mondtam, és óvatosan megszorítottam a hatalmas kezet. Egyáltalán nem látszott a tekintetén, hogy rám ismert volna. Vagy talán csak jól tudott színészkedni. – Hol van a táskája? – A verandán hagytam. A kert tele volt elszáradt gallyakkal és tüskés vadrózsa vesszőkkel. A tél

  Oddný Eir: Szerelem és romok földje (részlet)   Stykkishólmur, a nyár első napja [1] Az íróasztalnál ülök, és a napot nézem. Nincs is igazán éjszaka, ezért nem félek a sötétben, pedig egyedül vagyok egy idegen helyen. Felajánlották, hogy idejöhetek és lakhatok egy ideig a tengerparton, egy kis lakásban, amit korábban a könyvtár raktáraként használtak. Mintha meghallgatásra találtak volna az imáim, mivel éppen elvágyódtam a városból. A férfi, aki eljött bekötni az internetet, elmondta, hogy előtte Kamilla lakott itt hosszú ideig, a könyvtáros, aki napsütéses napokon szivarkát szívott és tangóharmonikán játszott. De semmi oka félni tőle, ha megjelenne, mivel nagyon jól bánt velünk, gyerekekkel, addig maradhattunk a könyvtárban, ameddig akartunk, és bármelyik könyvet elolvashattuk. Az íróasztal a tengerre és a szigetekre néz. Ugyan az alagsorban vagyok, kilátok, ami jó érzés. A csillagjós szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy a munkához szükséges energiámat tömlöcökben v

Kalin Terzijszki: Ki szeret? (részlet) A koldus szájából elővillan egy aranyfog, engem a lapos guta kerülget. Mondom magamban: nyugalom, ne ítélkezz az emberek felől az aranyfoguk alapján. Hadd lássa ez a kicsi lány, hogyan kell adni, és hogyan kell jót tenni. Előveszek a zsebemből négy levát: egy kétlevást és két egylevást. Leszámolom a három levát és nyújtom felé. Hirtelen, cseles mozdulattal nyúl a pénzért, és sikerül kiragadnia maradék egylevást is. – Falnék is valamit, egy falat se mén még le a torkomon álló nap. Még jobb, gondolom magamban. A lányom meg riadtan néz rám. – Miért adsz neki pénzt? Ez cigány.   – Hogy mi?… És mi van, ha cigány… Ember, aki szükséget szenved… nem értetted, hogy nincs pénze hazamenni… és nem evett. Nem az a fontos, kinek adsz, hanem az,