Oddný Eir: Szerelem és romok földje (részlet)
Stykkishólmur, a nyár első napja[1]
Az íróasztalnál ülök, és a napot nézem. Nincs is igazán éjszaka, ezért nem félek a sötétben, pedig egyedül vagyok egy idegen helyen. Felajánlották, hogy idejöhetek és lakhatok egy ideig a tengerparton, egy kis lakásban, amit korábban a könyvtár raktáraként használtak. Mintha meghallgatásra találtak volna az imáim, mivel éppen elvágyódtam a városból.
A férfi, aki eljött bekötni az internetet, elmondta, hogy előtte Kamilla lakott itt hosszú ideig, a könyvtáros, aki napsütéses napokon szivarkát szívott és tangóharmonikán játszott. De semmi oka félni tőle, ha megjelenne, mivel nagyon jól bánt velünk, gyerekekkel, addig maradhattunk a könyvtárban, ameddig akartunk, és bármelyik könyvet elolvashattuk.
Az íróasztal a tengerre és a szigetekre néz. Ugyan az alagsorban vagyok, kilátok, ami jó érzés. A csillagjós szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy a munkához szükséges energiámat tömlöcökben vagy földalatti bunkerekben tudom hasznosítani a legjobban. És itt valóban jólesik az írás, pihenteti az elmémet, hogy kinézhetek a szigetekre.
A Gísli Súrsson-saga[2] szerint Ingjaldur bolond fia Hergilsey szigetén lakott egy tőzegkunyhóban, Gísli ott rejtőzött el, és úgy tett, mintha ő lenne a bolond. Ma éjjel éppen Gísli feleségéről, Auðurről álmodtam, de a kinézetére nem emlékszem, nem láttam az arcát, mindenesetre egy rombusz alakú ezüstbrosst nyomott a kezembe, és megkért, hogy vigyázzak rá. A néphagyomány szerint ezüstről álmodni havat és bánatot jelent, de én úgy érzem, hogy itt valami másról van szó. Felhívtam kedves öcsémet, Baglyot, és megkértem, hogy meséljen nekem valamit Auðurről, én már elfelejtettem, mi lett a sorsa. Bagoly elmondta, hogy Auður jó feleség, Gísli méltó és hűséges társa volt, a férje halála után viszont elhagyta az országot, és délre indult zarándokútra.
Az ornitológusom, Madár, a sorsát követve Dél-Izlandra ment, ahol egy barlangban lakik, és megkísérli visszanöveszteni a szárnytollait. Nem vitt magával telefont, a walkie-talkie pedig nem hord olyan messzire. Talán jobb is elvágni minden köteléket, ha az ember az belsejében lakozó istenséghez próbál közelebb jutni – ha létezik olyan.
Kértem, hogy jöjjön ide velem, de ő inkább azt választotta. Attól tartott, hogy elővigyázatlanul beleássa magát az életembe vagy a méhembe; elmondása szerint vágyat érzett rá, ezért úgy döntött, hogy inkább elmegy, és az anyaföldbe ássa bele magát, majd újjászületett emberként találkozik velem.
Hajnalban vele álmodtam, a barlangban voltunk, olyan mélyen, hogy koromsötét volt, egymás szemhéját csókolhattuk és egymás fülét szaglásztuk, aztán a hajamat simogatta, és belém csusszant, nagy gyönyört okozva. Nem tudom, hogy a hullámok robaját álmomban hallottam-e, vagy odakintről, a partról. Repeső boldogsággal ébredtem fel a nyári napfordulóra, készen arra, hogy nagy tetteket vigyek véghez.
Olvadó gleccserekből kizubogó vízoszlopok alatt igazságról álmodom ebben az országban, na és a világban.
Friss halra vágyakozom, de nem tudom, honnan szerezhetnék. A kozmetikusnő, aki befestette a szemöldökömet, azt tanácsolta, hogy menjek le a kikötőbe, amikor befutnak a hajók, és kérjek halat a halászoktól. Megpróbáltam, ott álltam a kikötőben, de nem bírtam rávenni magam, hogy kérjek. A halat mind Reykjavíkba küldik, fagyasztva hozzák vissza, és úgy adják el a szupermarketben. A kikötőben lévő kis étteremben csak egy hamburgert ettem béarnaise szósszal.
A mostanihoz hasonló válságok idején a fordulat és a megújulás mintha közelebb lenne, mint valaha. Olvastam egy nagyon régi cikket a Nagypapától, amelyben azt hajtogatja, hogy az izlandiaknak jobban meg kellene ismerniük a helyi és a környékbeli ökoszisztémákat, azt, hogy hogyan élnek és szaporodnak a halak. Hogy ne pusztítsuk ki a fajokat. Sokszor kívántam már, bárcsak élne még, de ennyire még soha; szeretném kikérdezni a jövőről.
Stykkishólmur, a kereszt tavaszi felmagasztalásának ünnepe[3]
A költöző madarak többsége megérkezett. Az aranylilék felsorakoznak a hobbigazdálkodók földjein, a kis póling Bach-prelúdiumokat énekel. Egy ideje szórakozásból rajzolgatok. Házat próbálok rajzolni, illetve megkíséreltem felvázolni egy társadalmi rendet, amelyben önálló csoportok szervesen kapcsolódnak össze. Nem tudom, mennyire magától értetődő az ábra, mindenesetre ambiciózus terv. A mostanihoz hasonló válságban viszont a saját otthon keresése egybeolvad egy új társadalmi szerkezet keresésével. Mindkét esetben az a kérdés, hogyan éljünk függetlenül, ugyanakkor másokkal inspiráló kapcsolatban.
Eszembe jut a Rue de l’Hermitage-on töltött idő: amikor annyit fáradoztam azért, hogy találjak egy nyugodt helyet, kibéreljek egy lakást és a világ végéről megszerezzem a kulcsait, aztán mononukleózissal nyomtam az ágyat. Ki akartam használni a kieső időt, hogy egyszer és mindenkorra választ találjak arra, mi a lehető legjobb lakhatási forma. Szabadjára engedtem a gondolataimat, és próbáltam találni egy növényt, amely a szülővidékemet, életstílusomat, érzelmi életemet jelképezi. Úgy éreztem, az ibolya lesz az, de rájöttem, hogy az ibolya többnyire nagy fák tövében, árnyékban és temetőkben nő, így jobb másik virágot keresni. Geometriai alakzatokat is rajzolgattam, egyszögeket, háromszögeket, négyszögeket, ötszögeket, hatszögeket, hétszögeket, nyolcszögeket, de hiába, nem jutottam semmilyen eredményre. Köröket firkáltam a szerencsétlen golyóstollal.
Ekkor felhívott a képszerűen gondolkodó Rupert maci, és közölte, hogy átjött Amszterdamból Párizsba, és szeretne mutatni nekem rajzokat. Egy sárga sállal a nyakában érkezett. Hatalmas fehér lapot terített ki a L’Hermitage-i konyhaasztalra, megmutatta az aranymetszést, és kézmozdulatokkal magyarázta, hogyan jön létre a három dimenzió. És be lehet költözni ebbe a végtelenségbe? kérdeztem, mire bólogatott, megrázta az áfonyával teli dobozt, és azt mondta, igen, persze, én ott lakom. Vágytam rá, hogy odaköltözzem hozzá. Talán összezavart, hogy mennyire vonzóan mackós volt, és áfonyával kínált, de megjegyezte, hogy a címet nem tudja, és különben is rohannia kell; egy formatervező szakemberrel beszélt meg találkozót.
A sálát nálam felejtette. Édeskés algaillata volt, ezért átkötöttem vele a rajzaimat, amiket feltekerve tároltam, ahogy a tenger által partra mosott fakérget szokás.
Emlékszem, hogy miután elment, egy szóbeli vizsgára készültem. A minap belenéztem a vizsga tárgyául szolgáló szövegbe, és meglepődve láttam, milyen határozottan húztam alá ceruzával a következő mondatot: A nyelv a lét háza.
Nyilván megártott a filozófia. De nincs mese, meg kell ragadnom a fejszét és az ekét, vagy bármit, amit meg szokás ragadni, hogy megvédjük magunkat! Sarlót és kalapácsot? Keresztet és feszítővasat? Pengeélet és -hegyet? Mindenesetre nem árt emlékezni arra, hogy magunkat is mentsük, miközben az országot mentjük. Nincs abban valami extravagancia, hogy az előtt próbáljuk az országot menteni, mielőtt szilárd talajt éreznénk a lábunk alatt? Emlékszem, hogy Anya beszélt néha extravaganciáról, nem értettem pontosan, mi az, de volt egy olyan érzésem, hogy eléggé kétértelmű dolog.
[1] Hivatalos ünnepnap Izlandon, az április 18-át követő első csütörtök.
[2] 13. századi izlandi saga a törvényenkívüli Gísli Súrssonról, amelyben Gísli a Breiðafjörðurben lévő Hergilsey szigetén talál menedéket unokatestvérével, Ingjaldurrel, akinek van egy féleszű fia. Gísli sok mindent megtesz ezért a fiúért, például három hajót épít neki, ami Gísli ellenségeiben gyanakvást kelt. Odamennek, hogy elfogják, ám Gísli megmenekül: úgy tesz, mintha ő lenne a féleszű fiú.
[3] Május 3. Izlandon e napot nem katolikus ünnepként tartották számon, hanem a cselédek általában ezen a napon váltottak munkaadót.
Fordította: Patat Bence
Az új kapcsolatát bizonytalan léptekkel felfedező írónő nem csupán szerelmi és családi életének alapjait kérdőjelezi meg, de a szülőföldhöz fűződő viszonyát is átértékeli. Kérdései éppannyira lényegesek, mint a rájuk adott válaszok. Hogyan teremthetünk otthont a szerelemnek? Hogyan alakítsuk úgy a személyes terünket, hogy közben fenntartjuk az intimitást és a partnerünk iránti vágyat? Hogyan térhetünk vissza a természetbe úgy, hogy ez a visszatérés nem a múltba, hanem a jövőbe mutat? A folyamatosan és intenzíven gondolkodó szerző naplója az apró részletektől a nagy kérdésekig terjed, gyönyörű mintázatot szőve a filozófia, a történelem, a régészet, az ökológia és az erotika elemeiből. Ez az egészen új, meghitt nyelvet használó mű megmutatja, hogy miként maradhatunk meg embernek a modern világban.
Oddný Eir izlandi írónő. Bátyjával, Uggi Ævarsson régésszel együtt vezetik az Apaflasa kiadóvállalatot. A Szerelem és romok földje című művét 2011-ben az Izlandi Irodalmi Díjra (Íslensku bókmenntaverðlaunin) jelölték, 2012-ben elnyerte a Fjöruverðlaunint, az izlandi női irodalmi díjat, 2014-ben pedig az Európai Unió Irodalmi Díját.
Oddný Eir: Szerelem és romok földje, Fordította Patat Bence, Typotex Kiadó, 2021