Kalin Terzijszki: Ki szeret? (részlet)
A koldus szájából elővillan egy aranyfog, engem a lapos guta kerülget. Mondom magamban: nyugalom, ne ítélkezz az emberek felől az aranyfoguk alapján. Hadd lássa ez a kicsi lány, hogyan kell adni, és hogyan kell jót tenni.
Előveszek a zsebemből négy levát: egy kétlevást és két egylevást. Leszámolom a három levát és nyújtom felé. Hirtelen, cseles mozdulattal nyúl a pénzért, és sikerül kiragadnia maradék egylevást is.
– Falnék is valamit, egy falat se mén még le a torkomon álló nap.
Még jobb, gondolom magamban. A lányom meg riadtan néz rám.
– Miért adsz neki pénzt? Ez cigány.
– Hogy mi?… És mi van, ha cigány… Ember, aki szükséget szenved… nem értetted, hogy nincs pénze hazamenni… és nem evett. Nem az a fontos, kinek adsz, hanem az, hogy ha adsz… azáltal te is jobb leszel.
Öt percen keresztül hirdetem neki az igét, amit magam is nehezen hiszek el, de nagyon szeretném, ha ő elhinné.
Csakhogy a fejemben és a szívemben kezd fortyogni a düh, az átvert ember indulata.
Odaállok hát az utcasarokra, figyelem, mit fog csinálni a koldus, miután hozzájutott a négy levámhoz. A lányom nyugtalan, meg-megrángat, indulna már hazafelé. De én még erősebben cibálom a kis pracliját, amitől megérti, hogy most komolyan gondolom, és valami nem úgy van, mint az előbb volt.
A koldus két-három percig ide-oda toporog. Semmi kétségem afelől, hogy újabb madarat akar fogni magának, egy másik nemes lelkű szarházit. Én nem vagyok nemes lelkű szarházi. Én csak azt akartam megmutatni a kicsi lányomnak, hogy fest az önzetlenség erénye. Demonstrálni, hogy adni jó… és amikor a jobb kéz ad, a bal kéznek erről nem kell tudnia. Szeretném, ha nagylelkű lenne és kegyes, nem pedig dühös, mint mindenki más.
Közben az agyam felrobban a saját hülyeségemtől.
A lányom zavartan néz rám, nem érti se azt, mit csinálok, se azt, mire gondolok.
A koldus meglát. Összekapja magát, és odalép az alkoholt és pirított magokat árusító bódéhoz. Tesz egy teljesen suta mozdulatot, mintha vásárolni akarna valamit. Aha, biztos kesudiót és bourbont.
„Miért nem mész valami pékségbe, te nyomorult – gondolom magamban. – Csak azért nem, hogy csont nélkül legyek átverve?”
Újra meglát és biccent felém – olyan húszméternyire lehetek tőle –, majd újra mímelni kezdi a vásárlást. És azt várja, hogy majd feladom a megfigyelését. De én figyelem.
Eljátssza, hogy elindul.
Félrehúzom a lányomat, berángatom egy kapualjba, ahol a gyerek zavartan megkérdezi:
– Most követjük?
– Igen… hazudott nekünk… nem vonatra kellett neki a pénz… most meglátod, hogy másoktól is kérni fog.
– Hát akkor… mehetnénk…
– Nem… az nem lehet, hogy a hazugok így… Nem hagyom, hogy másoknak is hazudjon.
– Hát… akkor minek adtál neki?
– Mert elhittem… A lényeg, hogy olyannak adj, aki úgy kér, hogy közben nem kell arra gondolnod, hogy átver.
– Menjünk már…
– Nem… visszaadja a pénzt, ha csaló.
Figyelem hát a koldust. Ő pedig amint megneszeli, hogy szabadon garázdálkodhat, megállít egy fiatal párt. Nem hallom ugyan, de a mimikájából leveszem, hogy ugyanazt a mesét adja be nekik, mint nekem.
Erős lüktetést érzek a halántékom táján: azt a fajta dühöt, mely néha agyérgörcshöz vagy gyilkossághoz vezet. Nem tudom magamnak megmagyarázni, miért, de aztán mégis rögtön találok rá magyarázatot. Mert ezen a pénzen, ezzel a négy levával vehettem volna temperafestéket a lányomnak. Szerettem volna, ha rajzol rólam egy portrét: megfest olyannak, amilyen vagyok, szakállas és szeretett apa. És most becsapva érzem magam. De ugye én jó vagyok? Ugye nem érdekel, hová lesz a pénz, amit adományoztam? Ugye nem vagyok megátalkodott paranoiás, aki számon tartja a kóbor ebnek odavetett penészes kenyérdarabot is?
A vér zubog a fülemben, rosszullét környékez a dühtől és az indulattól. Szorítom a lányom kezét, ő aggódva néz rám.
– És még ha be is csapnak… az sokkal jobb, mintha te csapnál be valakit… érted? – mondom elhaló, reszketeg hangon.
– És miért csapnának be?
– Hát csak úgy…
A koldus megállít egy hátizsákos srácot, azt az elszállt fajtát, aki az internet szűk sikátoraiban éli az életét. Ekkor előlépek. A zsebemben összecsukható bicska lapul. Nagyon vékony, de elég hosszú. Vágni nem annyira lehet vele, legfeljebb szúrni. Biztos lehet velem valami baj, hogy ilyesmit hordok magamnál. Húzom a gyereket a kezénél fogva, és megközelítem a koldust. Pontosan akkor állok elé, amikor átveszi az internetben élő sráctól a három levát. Hozzáérintem a kés pengéjét a hasához. Ostoba, ravasz, ijedt és ellenszenves pofát vág.
– Add vissza a pénzemet.
– Miért… uram… én a vonatra kértem…
– Hazudsz – felelem durván, a lányom idegesen megránt. Már nagyon riadt.
– Nem én, nem hazudok… Istenúccse…
Az ábrázata annyira alamuszi, hogy elképedek. Átlát rajtam. Látja, mennyire szánalmas vagyok. Csak eljátssza, hogy megszeppent. Jól ismeri a magamfajtát. Aki pénzt ad, az nem fog gyilkolni. Az arckifejezése pillanatról pillanatra keményebbé válik, a szemében már nem kisstílű svihákság villog, hanem brutális, megsemmisítő megvetés. Odébblöki a kezemet.
– Nem egyedül gyüttem… Pleven mellől… a fiammal vagyok… neki is köll jegyet vennem… Azt hittem, jó ember vagy…– Ja, ha a fiad is… – Nem hallom a saját hangomat. A kezem visszakívánkozik a hasához, hogy megölje és igazságot tegyen. De a szám motyog: – Szóval a fiad is? És ezért kéregetsz minden szembejövőtől? Mi?
A hangom reszket.
– Hallod, húzz már el innen, he! Köll valami… Tűnés…
A koldus sietősen és dühösen sarkon fordul, és elindul az utcán. A lányom pedig kihúzza a kezét az enyémből és megtörli. Két percig ácsorgunk. Összecsukom a bicskát, mely eddig nevetségesen lógott a leeresztett kezemben.
– Csuromvizes a kezed – mondja a lányom.
– Hát… felhúztam magam… becsapott ez az öregember.
– Nem baj, van ötven levám a perselyben, adok belőle négyet…
– Nem erről van szó.
Fordította: Krasztev Péter
Hogy ki szeret? Alighanem mindenki. Igaz, nem annyira, nem akkor és nem úgy, ahogy épp szükség lenne rá. Kalin Terzijszki novelláskötetének hősei első pillantásra akár a szomszédaink lehetnének: olyan alakok, akiket életük egy meghatározó pillanatában magába rántott a közép- és kelet-európai ingovány, majd elsodort a véget érni nem akaró „átmeneti kor” lidérces bizonytalansága, végül belevesztek a folytonos fenyegetettségbe, az önmagát szüntelen újratermelő szerencsétlenkedésbe. „Ahol a rohadás, ott az élet” – jegyzi meg saját írói világáról a szerző, és valóban: történeteiben egy olyan dimenzió tárul fel előttünk, melyből elillant a szeretet, legfeljebb karácsonykor idézik vissza a szellemét kapatos angyalok, de aztán ők is inkább leautóznak a téli tengerpartra. Az álomrealista elbeszélések mesteri pontossággal tapintanak rá azokra a lelki, társadalmi és történelmi mozzanatokra, melyekből ez a krónikus szeretethiány fakad: karakterei a látszat kedvéért megpróbálnak belesimulni a környezetükbe, igyekeznek felvenni a ritmust a napi élettel, de végzetesen elbuknak, hiszen rendre elfelejtik feltenni maguknak a legelemibb és legkézenfekvőbb kérdéseket. Szeretnek-e valakit? Ki is szereti őket?
Kalin Terzijszki bolgár költő, író, forgatókönyvíró, eredeti végzettsége szerint orvos. Korábban asztalosként, kérdezőbiztosként és pszichiáterként is dolgozott. Ki szeret? című kötete 2011-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.
Kalin Terzijszki: Ki szeret?, Fordította Krasztev Péter, Typotex Kiadó, 2021