még1könyv

Miranda Cowley Heller: Papírpalota Az 59 éves Miranda Cowley Heller mindig is könyvek között mozgott: irodalmár családba született, testvére, Zoë Heller író, nagyapja Malcolm Cowley író, költő, kritikus volt, férje pedig forgatókönyvíró. Ő maga sokáig dolgozott szellemíróként, könyvszerkesztőként, illetve a Cosmopolitan szerkesztőjeként, mielőtt az HBO igazgatóhelyettese lett, ahol vezetésével fejlesztették a Maffiózók at, a Sírhant Művek et, a Drót ot, a Deadwood ot és a Hármastársak at. Filmes szemlélete természetesen első könyvén is megmutatkozik: a szöveg erős vizualitása és a rendkívül eleven, könnyed dialógusok miatt a regény jelenetei szinte filmért kiáltanak. Miranda Cowley Heller Papírpalota című, bemutatkozó regénye feszültségekkel, szenvedéllyel teli, intenzív légköre azonnal hatni kezd az olvasóra, melyben a múlt drámái éppolyan erősen jelennek meg, mint a testiség, illatok, színek, ízek, vagy a már-már érzékien megjelenített természet Cape Codon, az óceán partján, ahol a

Åsa Wikforss: Alternatív tények – A tudás és ellenségei (részlet)   Rezisztenssé válunk a tényekre?   „A kutatók szerint a földi életet a tényekre rezisztens emberek új faja fenyegeti”. Ezt a blikkfangos főcímet lehetett olvasni a The New Yorker című amerikai lapban 2015. május 12-én. A cikk leírja, hogy a tényekre rezisztens emberek látszólag rendelkeznek az információ befogadásához és feldolgozásához szükséges normális mechanizmusokkal, de valamilyen okból felfüggesztették ezek működését. Ráadásul úgy tűnik, minél több tény jut a tudomásukra, annál ellenállóbbak lesznek velük szemben. A kutatók feltételezik, hogy az információ valamiért nem jut el a hallóidegüktől az agyukig, ami ellehetetleníti az emberi tudat normális működését. Ez persze csak vicc. A cikket Andy Borowitz humorista írta. Lenyűgöző érzéke van hozzá, hogy felismerje és kifigurázza korunk trendjeit. Egy évvel azelőtt, hogy Trump megkezdte volna a 2016-os kampányát, Borowitz megjósolta, miről fognak beszélni az em

Lily Ebert – Dov Forman: Lily fogadalma – Hogyan éltem túl Auschwitzot és merítettem erőt a továbblépéshez A Lily fogadalma az egyik legkomplexebb holokausztmemoár. Komplexitását nemcsak az adja, hogy Lily életét az elejéről kezdve végigkövethetjük idős koráig: hogyan került a gettóba, miként érkezett meg az egyik utolsó pécsi transzporttal Auschwitzba, hogyan óvta ott húgait, akár úgy is, hogy egyik kiválasztott testvérét egy mozdulattal visszahúzta a sorba, amit az SS-katona nem vett észre, hogyan mentette meg az életüket a varrástudásuk, vagy kerültek két húgával Altburgba, a lőszergyárba, hogyan indították őket halálmenetben az ország másik felébe, amikor Hitler már vesztésre állt, miként szabadították fel őket az amerikai katonák, költöztették be őket német családokhoz, kerültek a „hontalanok” táborába, majd segített nekik egy amerikai tábori rabbi és segédje, hogy Svájcba menekülhessenek (akár úgy is, hogy megzsarolta a sváciakat egy nemzetközi sajtótájékoztatóval, amikor a hat

Jonathan Franzen: Keresztutak Ki mondta, hogy a nagyregények ideje lejárt? Hiába szajkózták ezt sokáig a posztmodern károgók, akik a történet és a nyelv felrobbantásában hittek, akiket az irodalom dekonstrukciója éltetett, ha a 2000-es években jött valaki, és bebizonyította, hogy a történet igenis fontos. A nagyregények korszaka pedig újra beköszönhet, és elhozhat egyfajta irodalmi paradigmaváltást az olvasók legnagyobb örömére. Jonathan Franzen 2001-es, Javítások című regénye óta már semmi nem lesz ugyanolyan az irodalomban, mint azelőtt volt. Szerencsére. Még akkor is, ha a nagyrealista regények megidézésével az író egyfajta korszerűtlenséget változtatott ismét korszerűvé. A kisvárosok Amerikája, a szétbomló családi kapcsolatok, a széteső szexualitás és az addig megszokott társadalmi rend erkölcsi és gazdasági eróziója persze ismerős lehet már Updike-tól – bizonyos értelemben Franzen az ő nyomdokaiba lép. Franzen azonban trükkösebben bánik a jellemrajzzal és a perspektívával. A több

Rodney Garland: A számkivetett szív (részlet) Ahogy kinyitottam az ajtót, rá kellett jönnöm, hogy az előre kialakított elképzelésem minden elképzelhető részlete téves volt új páciensemmel kapcsolatban. Egy nagyjából huszonötéves fiatal hölgy állt az ajtóban, egész magas volt, széles vállakkal és drága ruhában. – Doktor Page? – kérdezte kissé nyersen. – Igen – feleltem. – Fáradjon beljebb! Hátulról néztem, ahogy beengedtem a rendelőbe és úgy sejtettem, nemcsak az idegességtől tűnt feszültnek a divatos kiskosztümjében, magassarkújában és lehetetlen kalapjában. „Vidéki” – gondoltam, de eltökélte, hogy divatos lesz. Mégis ki a fene tudta eladni neki ezt a kalapot? Valószínűleg a hölgy ragaszkodott hozzá, nem hallgatott a szép szóra. De semmi eltökéltség nem volt a hangjában, amikor hirtelen így szólt: – Lekötelez, hogy ilyen hamar tudott fogadni, mivel sürgős az ügy. – Értem – mondtam. Mindig sürgős, vagy majdnem mindig. – Foglaljon helyet, kérem – mutattam a fotelra. Egy

Colson Whitehead: Harlemi kavarás Alig néhány író kapta meg eddig kétszer a Pulitzer-díjat: William Faulkner, John Updike, Booth Tarkington és negyedikként Colson Whitehead. Olyan szerzővel van tehát dolgunk, akinek nemcsak víziója van az írásról, hozzá húsba vágó témái, építően kritikus meglátásai a társadalomról, de át is tudja adni szövegeivel a gondolatot, melyet közvetíteni akar. Miután Colson Whitehead 50 évesen másodszorra is elnyerte a neves a díjat A Nickel-fiúk című regényéért, és bekerült a fenti, tiszteletet parancsoló irodalmi pantheonba, joggal kérdezhetnénk, későbbi műveiben vajon képes-e még hozni, netán meghaladni az önmagának állított, magas alkotói mércét. A szerző legújabb regénye, a Harlemi kavarás jócskán változtat Whitehead eddigi percepcióján, hiszen műfajában, stílusában is friss dologgal próbálkozik: a thriller területére kalandozik, olyan nyers vagánysággal és retró érzéssel, hogy Quentin Tarantino is megirigyelné a benne lévő spirituszt. Egyvalami nem vált

Laura Lindstedt: Barátom, Natalia Vigasztapasz úr & Robin Gayle Wright Penn Nem sokkal a tantratáborból való hazatérésem után új szerelmem lett, aki a vigasztapaszomnak képzelte magát, pedig nem az volt. De semmit sem hitt el, amit mondtam neki, minden szavamat kiforgatta. Terebélyes, torzonborz ember volt, és nem voltam elég óvatos, kezdetben nem is akartam az lenni, mert jólesett belemerülni a terebélyességébe és torzonborzságába, olyan meleg volt, mint egy birkaszőrben, végül már túl forró is. Tudtam persze, hogy egy olyan partner, aki minden szavamat kiforgatja, veszélyes, de nem törődtem vele. Egy barátom is volt – a hangsúly a volt szón lenne –, aki a kiforgatott szavak tolmácsaként működött. A kiforgatott szavakat a helyükre tette, olyanok lettek, ahogy én mondtam ki és amilyeneknek én szántam őket, és újra érthetővé váltak. De az általa lefordított szavak nem sokáig maradtak a helyükön. Amint lehetett, vissza akartak térni kifordított helyzetükbe, mivel minden má

Stefania Auci: Szicília oroszlánjai (részlet)   Nyugodt tenger nyugtalan lelket takar – ilyen Giulia Portalupi. A Carolina színházbeli előadás után Vincenzo igyekezett máskor is találkozni vele. Nem volt nehéz: Giovanniban, Giulia öccsében a gyakorlatias gondolkodás a nagyvilági élvezetekhez való kivételes vonzódással párosul. Vincenzo bemutatta a palermói kereskedelmi kamara tagjainak, az árui szállításához pedig ajánlott neki egy hajóskapitányt – olyan hajóval, amelynek mellesleg Vincenzo is résztulajdonosa. Giovanni a kereskedők házaiban tartott vacsorák némelyikére Giuliát is magával vitte, azzal az ürüggyel, hogy neki nincs felesége, a nővérének pedig nincsenek barátai, és nem is nyílnak előtte olyan alkalmak, amikor a saját családtagjain kívül másokkal is találkozhatna. Giuliát – kellő tisztelettel ugyan, de mégiscsak félreérthetetlenül – szerencsétlen vénkisasszonyként festette le. Vincenzónak ellenben egészen más róla a benyomása. Néha az az érzése, mintha Giovanni egyenesen a