Laura Lindstedt: Barátom, Natalia
Vigasztapasz úr & Robin Gayle Wright Penn
Nem sokkal a tantratáborból való hazatérésem után új szerelmem lett, aki a vigasztapaszomnak képzelte magát, pedig nem az volt. De semmit sem hitt el, amit mondtam neki, minden szavamat kiforgatta. Terebélyes, torzonborz ember volt, és nem voltam elég óvatos, kezdetben nem is akartam az lenni, mert jólesett belemerülni a terebélyességébe és torzonborzságába, olyan meleg volt, mint egy birkaszőrben, végül már túl forró is. Tudtam persze, hogy egy olyan partner, aki minden szavamat kiforgatja, veszélyes, de nem törődtem vele. Egy barátom is volt – a hangsúly a volt szón lenne –, aki a kiforgatott szavak tolmácsaként működött. A kiforgatott szavakat a helyükre tette, olyanok lettek, ahogy én mondtam ki és amilyeneknek én szántam őket, és újra érthetővé váltak. De az általa lefordított szavak nem sokáig maradtak a helyükön. Amint lehetett, vissza akartak térni kifordított helyzetükbe, mivel minden más pózban zsibbadtak. A barátom egyszer kioktatott: „Ide hallgass, Natalia, ha te azt turbékolod neki, hogy arany bogaram, menjünk el együtt egy fürdőbe, csókolózzunk a vízesés alatt, ő pedig azt kiabálja neked, hogy mosd ki a szádat, te kurva, mosd ki újra és újra és újra, szerelmi kapcsolatotoknak nincsenek meg a feltételei. Nem ugyanabban a valóságban éltek. Nem érdemes tönkretenned magad. Egy partner sem ér annyit, még ez sem. Gyere, sétáljunk ki a partra, ússzunk egyet, még meleg a víz, belecsobbanunk a tengerbe, aztán eszünk egy pár vigaszpalacsintát. Meg kell tanulnod a saját erődből boldogulni. Meg kell tanulnod az élvezeteket magadnak előállítani, és az édességeket egyedül a szádba tenni. Soha ne várj senkitől semmit!” De ekkor már semmit sem értettem. A színére fordított és a kiforgatott szavak megint összegubancolódtak, csak a saját hangomat meg a szerelmemét hallottam, és mindkettő megállás nélkül kavargott a fejemben. Elhatároztam, hogy megpróbálom egyedül, saját erőből megszabadítani magam a veszélytől. Korábban is hallottam, hogy a szépirodalom segít jobb életet élni, ezért elmentem a könyvtárba, és kivettem egy könyvet. Fekete volt, a védőborító teljesen hiányzott róla, a gerincen az író neve fehér, a könyv címe pedig kék betűkkel szerepelt. A cím egy szóból állt, ami tetszett, és hét betűből, ami szintén tetszett. A cím absztrakt és konkrét is volt egyszerre, így nem tudtam kikövetkeztetni, mit találok majd a könyvben, és ezt jó jelnek véltem: lehet, hogy a könyv meg fog lepni. Úgy döntöttem tehát, hogy esélyt adok a műnek, hogy segítsen nekem. Minden ígéretesen is kezdődött. Olvastam, lelkesen, egy pillanatra minden másról megfeledkeztem, a vágyról, a sóvárgásról, az égető érzésről és arról az átható, áramütésszerű, fájdalmas és hirtelen valamiről, amire nincs jó szó, arról, aminek a fájdalomhoz hasonlóan egytől tízig terjedő skálán lehet megmondani az erejét, és amiről mindig azt akartam mondani, hogy TÍZES, még ha nem igaz is, mert máskülönben még hülyébbnek éreztem volna magam. Úgy olvastam, ahogy az egészséges emberek olvasnak. Idegen, inspiráló világokhoz kezdenek kötődni, és csak azon lepődnek meg, hogy a megnyíló világ mennyire különbözik az övéktől, jól megformált észrevételekből táplálkoznak, amilyeneket ők soha az életben nem lennének képesek tenni, mivel az ő idejük az élet ideje, nem az írásé. De olvasni tudnak, a kurva életbe, hogy tudnak olvasni! Viszik magukkal a könyveket, a táskájukban cipelik őket, a villamoson előveszik és elmerülnek bennük, és én is így tettem, hirtelen egy könyvébe merülő, egészséges ember lettem a villamoson. Nagy boldogságot éreztem, mivel az idegen szavak úgy hordoztak engem, ahogy másokat, nálam jobb embereket. Élveztem, ahogy kíváncsiságom, az a rakoncátlan, torz ketyere lankadatlanul követi a sorról sorra áradó írást. De túl korán nyaltam. Ez az én nagy hibám. Mindig olyankor nyalok, amikor nem kellene. A pillanatnyi állapotot végleges igazságnak fogom fel, és nyalok. Biztosan tudom, hogy életem hátralévő részében nagyon boldog leszek, meggyőződésem, hogy a gond végleg megtört, úgy gondolom, hogy az, amit mindenkor érzek, igaz, még ha csak villanás is az időben, és egyedül az írás teheti igazzá. Olvastam hát a könyvet, és önkívületbe estem, mert magamon kívülre kerültem, olvasóvá váltam, akinek a gondolatait megmozgatják, és aztán teljesen váratlanul jött egy mondat, ez a mondat, ami mindent megállított: Ha megütnek, én is ütök kettőt, majd meglátod. És abban az áldott pillanatban, amikor elolvastam ezeket a szavakat, az az átható, áramütésszerű, fájdalmas és hirtelen valami letérített a pályámról, amelyen jó tempóban haladtam a Jelentőségteljes és Teljes Élet felé, amilyet mások, a nálam simább és épebb emberek élnek. Évtizedeken át nőttek túl magukon az egészséges és unalmas párkapcsolatukban, ugyanolyan könnyedén tudnak egymásba tekeredni és különválni egymástól, ahogy én tudom felégetni emberi kapcsolataim korhadt függőhídjait, mindig energikusan haladnak valamerre, előre, egy célpont vagy célok felé, villamoson, buszon, vonaton, hajón, repülőgépen, az autó hátsó ülésén vagy az anyósülésen ülnek, és úgy olvassák a könyveiket, hogy szinte kiszárad a szemük. Hogy mennyire irigykedtem rájuk! Kedvem lett volna zsilettpengét nyomni a szemgolyójukba! Bár nem az ő hibájuk volt, hogy a saját haladásom kőfalba ütközött, a ha megütnek, én is ütök kettőt, majd meglátod mondatba, amelynek nyomán Vigasztapasz úr, aki nem volt tapasz, de annak akarta hinni magát, teljes valójában, torzonborzon és terebélyesen bevette magát az elmémbe. Tetőtől talpig remegtem. Annyira reszketett a kezem, hogy el kellett tennem a könyvet. Leszálltam a villamosról, mivel azonnali segítségre volt szükségem. Elhatároztam, hogy felhívok egy segélyvonalat, és olyan hívásokat mások füle hallatára nem lehet folytatni. Ott álltam, a legbujább nyárutóban, holott – emlékeztettem magamat – csak halálról volt szó: minden nyár szadista módon felkínálja nekünk szép testét, csak azért, hogy mi memento mori és így tovább. A megállóban álltam, hívtam a számot, és egy női hang szólt bele a telefonba: „Ez itt a segélyvonal, miben segíthetek?” Mivel női hang volt, amilyen hülye vagyok, azt gondoltam, hogy hasonló valóságban létezünk. Hogy ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanazokat a filmeket láttuk, ugyanazokat a számokat hallgattuk, ugyanazokat a színdarabokat néztük meg, hasonló embereket szerettünk, hasonló embereknek hagytuk, hogy fájdalmat okozzanak nekünk, mert különben miért dolgozna a segélyvonalnál, ha nem olyan lenne, mint én? Mivel azért sejtettem, illetve az eszem sejtette, hogy semmiképp nem lehet ugyanolyan, mint én, bűneim megvallását nem a terebélyes, torzonborz és birkaszőrhöz hasonló férfival kezdtem, aki sohasem hagyott nekem békét, a legkülönösebb helyekről furakodott az agyamba. Sean Penn volt feleségéről kezdtem beszélni, akit korábban Robin Gayle Wright Penn-nek hívtak, majd csak Robin Gayle Wright lett. Érti?, kérdeztem a segélyvonalastól, Robin levetette a Pennt a nevéről és magáról, mit is kezdett volna Pennnel, egyáltalán mit lehet kezdeni a férfiakkal vagy a férfiak nevével, nem elég a sajátja?
Fordította: Patat Bence
Natalia felkeres egy terapeutát, hogy segítsen megoldani a szexuális problémáit. A pszichológus saját módszerét alkalmazza a nőn, akinek megadott szempontok szerint hétről hétre írnia kell egy rövidebb-hosszabb szöveget, majd az ülések alkalmával fel kell azt olvasnia. Natalia egyre inkább levetkőzi a gátlásait, és élvezni kezdi a terápiát – talán túlságosan is?
Laura Lindstedt könyve elemeire bontja és újraértelmezi a ma népszerű autofikció műfaját: annak minden eszközét mesterien használva zsákutcába futtatja a kulturális utalásokkal teli elbeszélést. A regény egyszerre humorral teli intellektuális játék, a művészet ünneplése és feminista irodalom, mely a nehezen megragadható hatalmi viszonyokról szól, többek között arról, hogy az nem válik kiszolgáltatottá, akinek lehetősége van elmondani a történetét.
Laura Lindstedt: Barátom, Natalia, Fordította Patat Bence Scolar Kiadó, 2021