Stefania Auci: Szicília oroszlánjai (részlet)

Stefania Auci: Szicília oroszlánjai (részlet)

 

Nyugodt tenger nyugtalan lelket takar – ilyen Giulia Portalupi.

A Carolina színházbeli előadás után Vincenzo igyekezett máskor is találkozni vele. Nem volt nehéz: Giovanniban, Giulia öccsében a gyakorlatias gondolkodás a nagyvilági élvezetekhez való kivételes vonzódással párosul. Vincenzo bemutatta a palermói kereskedelmi kamara tagjainak, az árui szállításához pedig ajánlott neki egy hajóskapitányt – olyan hajóval, amelynek mellesleg Vincenzo is résztulajdonosa.

Giovanni a kereskedők házaiban tartott vacsorák némelyikére Giuliát is magával vitte, azzal az ürüggyel, hogy neki nincs felesége, a nővérének pedig nincsenek barátai, és nem is nyílnak előtte olyan alkalmak, amikor a saját családtagjain kívül másokkal is találkozhatna. Giuliát – kellő tisztelettel ugyan, de mégiscsak félreérthetetlenül – szerencsétlen vénkisasszonyként festette le.

Vincenzónak ellenben egészen más róla a benyomása.

Néha az az érzése, mintha Giovanni egyenesen a karjába akarná taszítani a lányt. Akárhogy is van, ez az idegen akcentussal beszélő fiatalember igyekszik úgy intézni, hogy ők ketten mindig egymás mellé üljenek. És Giulia ezt szemmel láthatóan rosszul viseli.

Vincenzo a fejét csóválja, amikor erre gondol, és cinikusan felnevet. Giovanni azt gondolja, hogy ravasz, de valójában csak egy kisfiú, aki a felnőtteket majmolja. A nővérét használni arra, hogy Vincenzót a Portalupik keringési pályájára vonzza, egy ostoba ember stratégiája: őt egyáltalán nem érdekli az udvarlás, vagy hogy az epekedő szerelmest játssza Giulia előtt.

Meg kell hagyni azonban, hogy Giulia lenyűgöző lány.

Nem süti le a szemét, amíg beszél hozzá valaki, nem kezd imádkozni minden semmiség miatt, nem viselkedik szórakozottan, amikor a férfiak üzletről beszélnek, mint annak idején az anyja. Épp ellenkezőleg: figyelmesen követi a beszélgetéseiket, és ez szintén kíváncsivá teszi Vincenzót. Olyan nő, aki tudatában van a pénz értékének, és azt is érteni akarja, hogy hogyan keresik meg ezt a pénzt. Vincenzo látja, hogy Giulia a homlokát ráncolja, amikor szeretne mondani valamit, de kénytelen csendben maradni.

Még valamit tud Vincenzo: hogy Giulia kellemetlenül érzi magát vele.

Jobb is így – gondolja.

Isabella után nem voltak fontos nők az életében. Csak olyanokkal volt dolga, akik szenvedélyes hevületből vagy pénzért fogadták az ágyukban. Ezek mind arc nélküli testek most már; olyan képek, amelyekre nem is emlékszik. És még most sem kérdezi meg magától soha, hogy vajon milyen lesz a választottja, amikor az anyja azon mesterkedik, hogy feleséget találjon neki. Csak azt látja maga előtt, ahogy emelt fővel belép egy nemesi házba, és nem számít, hogy ez csak annak köszönhető, hogy a nővel együtt a nemesi címét is megvásárolta hozományként.

És mégis…

Giulia Portalupi határozottan izgatja, és nem a szépsége miatt. Sőt. Giulia nem szép lány, Vincenzónak mégis tetszik a vékony, tétova ajka, az ökölbe szorított keze és a szeme, amely mindig élénk, amikor ránéz, és hitetlenkedés, szemrehányás, meglepetés vagy egyszerűen csak érdeklődés olvasható ki belőle. Ez a lány őszinte, ellentétben az idióta öccsével, aki mindig ravaszkodni próbál. Vincenzo feje ezekkel a gondolatokkal van tele, miközben zsebre tett kézzel sétál hazafelé, és szemével az este első csillagait keresi.

 

Giovanni Portalupi a Carolina Színház nézőterének bejáratánál áll. Mellette a nővére a legyezőjével legyezi magát.

A színház tele van; az arisztokratáktól a kakasülőt elfoglaló kisemberekig mindenki hangosan beszélget. Vannak, akik esznek, egy cigány asszony tenyérjóslásra ajánlkozik, még vízárus is akad.

– Nem kellett volna elfogadnod a meghívást anélkül, hogy megkérdeztél volna. Mindig ezt csinálod, és én ki nem állhatom. – Giulia zsebkendőt tesz az orra elé. – Szörnyen büdös van itt ebben a melegben. Zárt helyen lenni kész kínszenvedés.

– Édes istenem. Téged ma minden idegesít! Amikor először jöttél ide velem és Don Florióval, sokkal elnézőbb voltál. – Giovanni a tömeget kémleli. – Apropó, kíváncsi vagyok, hol lehet. Mindjárt kezdődik az előadás.

A lány még jobban szorítja a legyezőjét. Nem csak a meleg és az izzadságszag zavarja.

– Hát, ez az. Tudod, Florio mindig olyan furcsán néz rám.

– Örülj neki. Gazdag, te meg nem vagy már egy bimbózó liliomszál.

Huszonnégy éves vagy; nem kis dolog, ha egy ilyen férfi felfigyel egy ilyen korú lányra. Hálásnak kellene lenned érte, és – ha már itt tartunk – bátorítsd egy kicsit. Ne túlságosan, persze… Csak az illendőség határain belül. Nagyszerű közvetítő, és a papa nagyon boldog, hogy vele kereskedhet.

Giulia ingerült válaszában a düh és a megalázottság érzése keveredik.

– Helyetted is szégyellem magam. Én nem egy kénszállítmány vagyok, Giovanni, és eszemben sincs támogatni téged a tervedben. Ha a papa tudna erről a beszélgetésről, nagyon dühös lenne. Én azért maradtam anyánk mellett, hogy gondozzam őt, talán elfelejtetted? Ráadásul nem is tetszik ez a te új barátod.

Haszonleső, és… pénzsóvár. Úgy tekinti az embereket, mintha mindenkinek ára volna, de mi nem vagyunk áruk. Emberek vagyunk.

– Biztos vagy benne? – Giovanni egy nőre mutat, aki kínai selyemruhát visel, és épp kinéz az egyik páholyból. A nyakában gyászmedalion lóg. – Nézd csak, az a nő Alessandra Spadafora hercegnő. Özvegy, és a férje családja magára hagyta, egyik napról a másikra pénz nélkül maradt. Ingham lefoglalta zálogként a családi ékszereit, ő pedig, hogy visszaszerezze, belement abba, hogy Ingham szeretője legyen.

– De… Hogyan?

Úgy tűnik, Giovannit szórakoztatja Giulia megbotránkozása.

– Mindennek ára van, nővérkém. Mindennek és mindenkinek. Neked is, aki legszívesebben mindig csak a francia könyveidet olvasgatnád… Neked is van.

– Elnézést a késésért.

Megfordulnak.

Vincenzo épp elég ideig állt a hátuk mögött ahhoz, hogy hallja, miről beszélgetnek.

– Á, a legjobbkor! – Giovanni vigyorgását elrejti a sötétedő nézőtér félhomálya.

– Attól féltem, hogy meggondoltad magad. Kínos lett volna, főleg, hogy te hívtál meg minket a páholyodba.

– Egy üzleti ügy miatt tovább maradtam, mint ahogy kellett volna. Gyertek!

Előremegy a lépcsőn, és belép a páholyba, amelyet aliud pro alio, azaz adósság fejében szerzett valakitől, bár ezt nyíltan sosem vallaná be. Hellyel kínálja őket, aztán a könyöklőhöz lép.

– Tényleg itt van egész Palermo.

– Hát, igen. Egyébként is késésben vannak. Verekedés volt az öltözőkben; az egyik énekes kénytelen lesz ezentúl női szerepeket énekelni egész életében.

Nevetnek. Giulia azonban, aki lerogyott az egyik székre, konok hallgatásba burkolózik. Igen, Giovanninak igaza van: szívesebben lenne otthon, egy könyvvel a kezében, mint itt, ezen a rémes helyen, amely sokkal inkább tűnik állatpiacnak, mint színháznak.

Giovanni Giulia baljára, Vincenzo pedig a jobbjára ül, és megsimítja a kesztyűs kezét a szék karfáján. A lány elhúzza a kezét.

A színpadon valaki énekelni kezd, a kulisszák beleremegnek, kezdődik az előadás.

 

 

Az opera nem nagyon tetszik a közönségnek. Olyan nagy a kiabálás, hogy szinte elnyomja az énekesek hangját.

– Túl meleg van itt ennyi embernek, akik ráadásul túl sokat ittak. – Giovanni a folyosó felé mutat. – Elmenjünk?

Úgy tűnik, Vincenzo egyetért vele.

– Sétálhatnánk egyet, persze csak ha nem túl fáradt a nővéred. A kocsim a téren, a Martorana-templom előtt vár.

– Az az igazság, hogy én… – próbálja mondani Giulia, de Giovanni nem hallja, vagy úgy dönt, hogy nem vesz róla tudomást.

– Nagyszerű, igen, menjünk! Itt nem kapunk levegőt – mondja Giovanni, és kimegy a páholyból.

Giulia nem látta azt a cinkos férfipillantást, amelyet Giovanni és Vincenzo váltott egymással.

– Giovanni, várj… – megpróbálja megállítani, de az öccse már messze jár. Vincenzo a karját nyújtja a lánynak.

– Majd én kísérem, ha megengedi.

Giulia dühös. Dühös Giovannira, amiért itt hagyta, hiszen nem akar kettesben maradni egy férfival, akit alig ismer, főleg nem egy olyan férfival, mint Florio.

– Nem értem, miért hagyott magamra az öcsém. A kocsi a magáé, a maga dolga lett volna megnézni azt is, hogy készen áll-e.

– Nem vagyok lakáj, még ha sokan annak tartanak is.

– Az öcsém sem az.

Giulia megkerüli a karosszéket, hogy Vincenzo előtt érjen az ajtóhoz. El akar menni, és majdnem sikerül is neki, de Vincenzo keze megállítja a páholy küszöbén. Érdes ujjait a lány meztelen vállára teszi.

Giuliának összeakad a nyelve, alig bír beszélni. Meg kellene fordulnia, le kellene kevernie neki egy pofont, nyugodtan kiabálhatna is. De mindezt nem teszi, nem tudja megtenni, és nem csak azért, mert fél a férfitól.

Vincenzo behúzza a félhomályba a kíváncsi tekintetek elől.

Vajon mit érez Giulia, amikor Vincenzo ajka a tarkóját súrolja? Amikor a férfi kissé szétfeszíti a száját, és a fogával beleharap az ajkába?

– Ne… Ne! – könyörög Giulia Vincenzónak.

Kezét a férfi kezére teszi, hogy leállítsa. De a „nem”, amit kimond, erőtlen. Rájön, hogy valójában nem akarja leállítani, és maga sem érti, hogy miért van ez így. Vagy lehet, hogy pontosan érti, csak szégyelli, hiszen most viszonozza a csókot, a simogatásokat.

Mindent a férfi irányít, azt is, hogy mikor hagyják abba. Széttárja a karját, Giulia pedig kisiklik az öleléséből, lehagyja a folyosón.

– Megengedi? – Vincenzo megelőzi a lépcsőn, miközben Giulia kimelegedve, a korlátra támaszkodva siet lefelé. Együtt érnek a kocsihoz, ahol Giovanni várja őket.

Giulia lehajtja a fejét. Csupasznak érzi magát, mintha mindenki őt nézné.

Most sem veszi észre a mosolyt az öccse arcán.
 
Fordította: Török Tamara
 

Szicília koronázatlan királyainak valós, inspiráló története Stefania Auci nemzetközi bestsellerében elevenedik meg újra: a mindenre elszánt, ambiciózus Florio család férfi tagjai a vagyon és a hatalom megszerzése érdekében készek a legnagyobb áldozatra is: szeretteik, így a saját boldogságuk feladására is.

Ebben a különleges 19. századi eposzban a nők – anyák, feleségek, szeretők, leányok – csak játékszerei a történelemalkotó, társadalmi és politikai befolyást szomjúhozó férfiaknak, akik szenvedélyesen küzdenek a sors ellen: többé akarnak válni, mint akinek születtek. Sőt mindenkinél nagyobbá! Mindegy, milyen áron – mert minden és mindenki megvásárolható!
A Szicília oroszlánjaiban a nincstelen menekültként Palermóba érkező testvérpár, Paolo és Ignazio Florio, valamint leszármazottjaik nagyszabású – mégis meghitt –, a mesés gazdagságig ívelő, lebilincselő története háttereként pedig ott vibrálnak a két évszázaddal ezelőtti Szicília városainak és tájainak jellegzetes színei, illatai és vérbő figurái.
 
Stefania Auci (1974) a szicíliai Trapaniban született ugyan, de amióta az eszét tudja, palermóinak érzi magát, jelenleg is ebben a városban él. Ügyvédnek tanult, tanár lett, végül az írás mellett kötelezte el magát. A hatalmas hazai és nemzetközi sikert aratott Florio-sagát, a Szicília oroszlánjait 2019 májusában vehették kézbe először az olvasók.

 
Stefania Auci: Szicília oroszlánjai, Fordította Török Tamara, Európa Könyvkiadó, 2021
 
https://europakiado.hu