Ahogy kinyitottam az ajtót, rá kellett jönnöm, hogy az előre kialakított elképzelésem minden elképzelhető részlete téves volt új páciensemmel kapcsolatban. Egy nagyjából huszonötéves fiatal hölgy állt az ajtóban, egész magas volt, széles vállakkal és drága ruhában.
– Doktor Page? – kérdezte kissé nyersen.
– Igen – feleltem. – Fáradjon beljebb!
Hátulról néztem, ahogy beengedtem a rendelőbe és úgy sejtettem, nemcsak az idegességtől tűnt feszültnek a divatos kiskosztümjében, magassarkújában és lehetetlen kalapjában. „Vidéki” – gondoltam, de eltökélte, hogy divatos lesz. Mégis ki a fene tudta eladni neki ezt a kalapot? Valószínűleg a hölgy ragaszkodott hozzá, nem hallgatott a szép szóra.
De semmi eltökéltség nem volt a hangjában, amikor hirtelen így szólt:
– Lekötelez, hogy ilyen hamar tudott fogadni, mivel sürgős az ügy.
– Értem – mondtam. Mindig sürgős, vagy majdnem mindig. – Foglaljon helyet, kérem – mutattam a fotelra. Egy méretes és drága retikül volt nála, és a gyöngy nyakláncot is észrevettem. Még soha nem volt pénzes páciensem. Szorongásos alvászavara van, gondoltam hirtelen, és leültem az íróasztalhoz: – Először is – mondtam – ki küldte hozzám?
– Ó, én nem vagyok beteg – mondta a fejét csóválva, de nem mosolyodott el: – Bár be kell valljam, nem érzem jól magam mostanában – javította ki magát csakúgy mellékesen és megvonta a vállát. – Személyes ügyben kerestem fel önt... Ismerte Julian Leclercöt...
Amint kimondta, hogy „személyes ügy”, az utcán egy jazz szám szólalt meg egy verkliből kissé hamisan. Általában zavart, ha így félbeszakítanak, de ahogy felugrottam minden magyarázat nélkül, teljes szívemből úgy éreztem, hogy ez a verkli egy istenadta lehetőség, egy mentőöv, egy dicsőséges felszabadulás. Reméltem, hogy az arcomról csak a bosszúságot tudta leolvasni.
– Így mindjárt más – mondtam, miután becsuktam az ablakot és már a szívem sem kalapált, ahogy leültem. – Julian Leclercöt említette. Sajnálattal olvastam róla az újságban... Egy hete történt, igaz? – tettem hozzá, és rögtön éreztem, hogy a hangom hamis és erőltetett. Az asztalt néztem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, és valami hirtelen támadt félelemtől ismét kalapálni kezdett a szívem. A torkom is kiszáradt: – Már régóta nem tartottuk a kapcsolatot...
– Akkor tévedtem – mondta gyorsan és hangosan, gyerekes keserűséggel a hangjában. Addigra már tudtam, hogy semmi szokatlant nem vett észre rajtam, és hogy ő sokkal nagyobb zavarban van, mint én: – Azt hittem, hogy maga kezelte... – pirult el zavarában. – De ismerte őt – mondta szinte könyörögve. – Azért ismerte, nem igaz?
– Hát, persze! – mondtam, talán túl hangosan a megkönnyebbüléstől. – Egész régóta ismertem. Egy pár évvel a háború előtt találkoztunk. Még hallgató korunkban... – Engem hátulról világított a lámpa, így nem láthatta az arcomat: – De miből gondolja, hogy ismertem? – kérdeztem. Tényleg: miből?
A hangomat már egész nyugodtak gondoltam, de a kérdésemet bizonyára kétkedésnek vagy gyanakvásnak értelmezhette, mert villámgyorsan felkapta a retiküljét a szőnyegről és kinyitotta. Nem mondott semmit. Bizonyítani akart. Egy nagy, szürke borítékot vett elő, és úgy nyújtotta felém, mint egy útlevelet. A nevem és a címem volt ráírva, a sarokba pedig a telefonszámomat firkálták rá ceruzával. A boríték maga új volt és üres.
– Egy írómappában találtam az asztalán – mondta, mint egy igyekvő kisgyerek. – Levélpapíron és pár poggyászcímkén kívül semmi mást nem találtam. – A keze, az a nagy szinte férfikeze remegett. Bizonyítani próbálta, hogy az útlevél valódi. Meghunyászkodott, mint aki mentegetőzni próbál: – Ez a boríték az egyetlen reményem, hogy megértsem, miért lett öngyilkos Julian...
– Miért gondolja, hogy öngyilkosságról van szó? – kérdeztem. Most már én kezdtem szégyellni magam a korábbi, egyértelműen indokolatlan félelmem miatt. – Megállapították a halál körülményeit, ha jól tudom. Az újságban olvastam róla. Túl sok altatót vett be... Tudhatnák az emberek, hogy ez milyen veszélyes...
– Mindenki csak találgat – vágott közbe a nő. Ismét ingerült lett, mintha nem tűrne ellentmondást. Szinte dühösen vont vállat: – Én legalább biztosan tudom. Engem senki meg se kérdezett a nyomozás során. Annyira rosszul voltam. De tudom, hogy Julian mennyire feldúlt volt az azt megelőző pár napban. – Hirtelen elhalkult és lassan csóválta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy öngyilkosságról van szó. Csak talán, rám való tekintettel, balesetnek állította be. De elindult a szóbeszéd. Képzelheti, hogy érzem most magam. – Láttam, ahogy megemelkedik a mellkasa: – Szerelmesek voltunk, most tűztük volna ki az esküvőnk napját, erre öngyilkos lett... És minden lap erről ír – tört ki zokogásban.
Kifejezetten csúnyának tűnt, ahogy potyogtak a könnyei, és most vettem észre, hogy a bőre sem túl szép. Felálltam és odanyújtottam a zsebkendőmet, de ő csak a fejét rázta és a retikül után nyúlt. – Bocsásson meg – mondta.
– Miért kér bocsánatot? – kérdeztem. Részben megszokásból a vállára tettem a kezem. Válltömést hordott.
Ettől mindketten megnyugodtunk: – Sikerült jelenetet rendeznem magának – mondta a nyilvánvalót magyarázva. – De nem tudok uralkodni magamon.
– Jelenetet – ismételtem. – Ugyan... ez teljesen természetes. – Nem szólt semmit, csak megtörölte a szemét; a szemhéja már teljesen kipirosodott. – Nem egyszerű orvos vagyok, hanem pszichiáter. Ide olyan emberek járnak, akiknek van valamiféle lelki problémájuk.
A nő nedves zsebkendőjére meredt. – Azt hittem, hogy maga egy közönséges orvos. Érti... – A plafonra pillantott és megtalálta a szót, amit keresett: – Amolyan háziorvos. Azt gondoltam, hogy Julian talán megbetegedett
Fordította: Bojti Zsolt
„Gyapjúzakós barátunk épp a katonával távozott a pubból, amely most már tényleg zsúfolttá kezdett válni. Gyorsan ment a hadművelet. Fél órába se telt. Fognak egy taxit, vagy felszállnak egy buszra, és fél órán belül már egymás karjaiban lehetnek.”
Két dolgot kínál ez a könyv:
egyfelől egy Sherlock Holmes- és Poirot-típusú, gondolkodós
krimit, a nyomozás izgalmával, talányokkal, zsákutcákkal és
fordulatokkal. Másfelől a könyv végigpásztázza az 1950-es évek
Londonját, az angol társadalom különböző rétegeit is, és
felhasználja az akkor még újdonságnak számító pszichoanalízis
elemeit is. Ki ölte meg Juliant, és főleg: miért? Azért, mert
meleg volt? Van egyáltalán köze a melegségnek ehhez a
tragédiához? Az elbeszélő, aki pszichiáter, maga is meleg, és
egyre kínosabban érinti, hogy belekeveredik a dologba, de nem tud
kiugrani belőle, végig kell járnia az utat.
A fordulatos
regény további érdekessége, hogy írója magyar volt: Hegedűs
Ádám, aki fiatal kora óta Angliában élt, kifogástalanul
megtanult angolul. Álnéven, angolul írt; nyilván sok önéletrajzi
elem és tapasztalat van beleszőve ebbe a regénybe. Nem volt boldog
élete. Szolgáljon elégtételül a szerzőnek, Hegedűs-Garlandnak,
hogy most az anyanyelvén is megjelenik a legsikeresebb regénye.
Nádasdy Ádám
Rodney Garland: A számkivetett szív, Fordította Bojti Zsolt, Tericum Könyvkiadó, 2021