még1könyv

Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok (részlet) Csütörtökön Olli a könyvvásárral kapcsolatos ügyekben telefonálgatott. Irodája ablakán túl hótakaró alatt pihent a Kirkkopuisto. Odabenn újabb és újabb munkák hullottak az asztalokra és a számítógépekre, miközben még a korábbiak zöme is elintézetlenül állt. Olli ma nem egész egy órát maradhatott csak a túlórázni, mert este hattól az egyházi képviselő-testület ülésezett. 17:55-kor kiszakította magát a könyvkiadásból, és a gyülekezeti házba sietett. Két háztömbnyi út várt rá: előbb fel a Kauppakatun, aztán a Gummeruksenkatun át az Yliopistonkatura. A gyülekezeti házhoz érve Olli megállt a kapuban, majd esernyőjét háromszor gyorsan összecsukva és kinyitva lerázta róla a havat. Az ernyő csapkodása eszébe juttatta egy álmát azokból az időkből, amikor az egyházi képviselő-testület tagjává választották: Egy nyári estén éppen az összejövetelre tart, amikor a gyülekezeti ház tetejéről felszáll egy angyal. Szárnycsapásai erejétől

David Grossman: Csak játszik velem az élet (részlet) Nina Jugoszláviában született, és ahogy később kiderült, elhagyott gyerekként, apa és anya nélkül élt, legalábbis egy ideig. Később talán ezért is érzett együtt ezzel a fiúval, aki egy izraeli kibucban élt (szerintem) magányosan és örökké bánatosan. A fiú elméje tele volt titkokkal, bonyolult elképzelésekkel és fantasztikus, nagy ívű gesztusokkal, amikről persze a világon senki sem tudott. Egy magának való fiú, aki olyan szép, hogy az embernek könny szökik a szemébe, ha meglátja. Ez a fiú volt Rafael, az én apám. Volt egy híres film, a címére már nem emlékszem (a Google-ban rákereshetnék, de ehhez most nincs kedvem), amelyben a főhős visszamegy a múltba, hogy megváltoztassa a jövőt. Mit nem adnék azért, hogy én is visszamehessek a múltba: megakadályoznám, hogy az a fiú találkozhasson azzal a lánnyal.   A találkozást követő napokban R afael kínozta magát: ott volt a kínálkozó alkalom, és ő ezt képtelen volt kihasználni. Az élete

  J.M. Coetzee: Fogaskerekek – Kritikai írások (részlet) Arthur Miller: Kallódó emberek (részlet) Manapság az állatokat is felvonultató filmek stáblistáján – legalábbis a Nyugaton forgatott filmek esetében – megnyugtatják a mozilátogatókat, hogy az állatok nem éltek át igazi megpróbáltatásokat: ami annak látszik, az csak filmtrükk. Ez vélhetően az állatvédő szervezetek filmiparra gyakorolt nyomásának köszönhető. 1960-ban ez még nem így volt: a Kallódó emberek forgatásán igazi vadlovakkal dolgoztak, és a képernyőn látható kimerültség, fájdalom és rémület valódi kimerültség, fájdalom és rémület. Azok a lovak nem színészkednek: azok a lovak valódiak, és John Huston meg a mögötte álló emberek valóban kizsákmányolták őket. Kihasználták az erejüket, a szépségüket, a kitartásukat, kihasználták a lelki integritásukat, amelyről tanúságot tesznek, amikor felveszik a harcot ellenségükkel, az emberrel. Kihasználták őket, mert azok, aminek látszanak, és aminek a vadnyugati mitológia

Ingmar Bergman: Munkanapló I. (1955 – 1974) (részlet) 1971 Ingmar Bergman megnősül (ötödször és utoljára), feleségül veszi Ingrid von Rosent. Amikor nem Fårö szigetén élnek, egy stockholmi lakásban laknak egy új házban a Karlaplanon. A Drámai Színházban megrendezi Lars Forssell Show című darabját. A munkanaplóban továbbra is a Suttogások, sikolyok a téma. Március 24. Átolvastam, amit eddig írtam a Suttogások ról. Bizonyos kérdéseket azóta világosabban látok, de az alapelképzelésem nagyjából változatlan maradt az utolsó bejegyzésem óta. A témát mindenesetre éppolyan vonzónak érzem, mint azelőtt. Azt hiszem, eddig a következőket sikerült összerakni: Idős anya, ágyban fekvő beteg, halálán van, rákos, bűzlik, fél, élni akar, hol jobban, hol rosszabbul érzi magát, nagy, elhízott test, reszket az élettől és a félelemtől, de nagy erő van benne. Március 28. Visszatértem Fårőre néhány, Ingriddel töltött tartalmas nap után. Különösen tegnap kerültünk egymáshoz nag

Woody Allen: Apropó nélkül (részlet) A filmipar iránt érdeklődőknek nem szolgálhatok semmi hasznossal. A filmkészítési szokásaim: lusta vagyok, és fegyelmezetlen, a technikához meg annyit konyítok, mint egy bukott, kirúgott filmszakos. Ami az írást illeti – ha valakit érdekel –, felkelek, megreggelizem, aztán visszaheveredem az ágyamra, és sárga blokkokra jegyzetelek. Egész nap írok, és általában a hét egy napját sem hagyom ki. Nem vagyok munkamániás, de amíg dolgozom, addig legalább nem kell a világgal, az egyik legkevésbé kedvenc helyemmel foglalkoznom. Végül odamegyek a fiókomhoz, és kihalászom belőle az év közben felgyűlt ötleteket. Végiggondolom őket, és ha egyik sem tűnik jónak, akkor igyekszem kipréselni magamból egy történetet, még ha heteket kell is rászánnom. Ez a folyamat legrosszabb része, mert hosszú napokon át kénytelen vagyok egyedül üldögélni vagy fel-alá járkálni a szobámban; igyekszem koncentrálni, és megpróbálom kizárni mindazt, ami elterelné a figyelmemet: a szexet