Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok (részlet)
Csütörtökön Olli a könyvvásárral kapcsolatos ügyekben telefonálgatott. Irodája ablakán túl hótakaró alatt pihent a Kirkkopuisto. Odabenn újabb és újabb munkák hullottak az asztalokra és a számítógépekre, miközben még a korábbiak zöme is elintézetlenül állt. Olli ma nem egész egy órát maradhatott csak a túlórázni, mert este hattól az egyházi képviselő-testület ülésezett.
17:55-kor kiszakította magát a könyvkiadásból, és a gyülekezeti házba sietett. Két háztömbnyi út várt rá: előbb fel a Kauppakatun, aztán a Gummeruksenkatun át az Yliopistonkatura. A gyülekezeti házhoz érve Olli megállt a kapuban, majd esernyőjét háromszor gyorsan összecsukva és kinyitva lerázta róla a havat.
Az ernyő csapkodása eszébe juttatta egy álmát azokból az időkből, amikor az egyházi képviselő-testület tagjává választották:
Egy nyári estén éppen az összejövetelre tart, amikor a gyülekezeti ház tetejéről felszáll egy angyal. Szárnycsapásai erejétől egy pillanatra pihék töltik meg a levegőt. Az angyal a Domb felé repül, és ott a Nero-lépcső közepére telepszik, a lábára mutat, és olyan jelentőségteljesen néz Ollira, hogy ő ijedtében felébred.
Olli felnézett. Az ég helyén csak a sűrűn szállingózó hópelyheket lehetett látni. Gúnyosan elmosolyodott, és belépett az épületbe. A Párizshoz, Rómához és Budapesthez hasonlatos helyeken megfelelő körülmények között akár még hihet is az ember az angyalokban, de a hétköznapiságot és a laposságot magasztoló mai Jyväskyläben nem.
A tanácsteremben mintegy negyvenen gyűltek össze. Ki-ki köszöntötte a másikat. Olli először két másik képviselő-testületi társával a temetők rendben tartásáról folytatott eszmecserét, majd a gyülekezeti választás szervezőbizottságának három tagjával beszélte meg a következő találkozójuk időpontját. Olli Suominen – a hétköznapok serény munkása – hangzott annak idején Olli kampányszlogenje.
A nyitóének alatt Ollinak az esernyő jutott az eszébe, amelyet a fogasnál hagyott. Ez volt az egyetlen és utolsó ernyője. Ne felejtse majd el magával vinni. Legutóbb kiment a fejéből, és kárba veszett egy szinte új esernyő, ki tudja, ki kaparintotta meg magának.
Olli örömét lelte abban, hogy részt vehet az ügyek intézésében, de elunta magát, amikor éppen nem akadt teendő. Míg a többiek énekeltek, azzal szórakozott, hogy imádsággá fogalmazta iménti gondolatát: Irgalmas Isten, ki a mindenség ura vagy, és az égben lakozol: lennél olyan kedves figyelni, hogy teremtményeid legszórakozottabbika – a hétköznapok serény munkása, az egyházi képviselő-testület tagja, a kiadóvezető Olli Suominen – ne felejtse el távozáskor magával vinni az esernyőjét, mert mostanában egész vagyonokat kell újakra költenie.
Eszébe ötlött, hogy ha katolikus hitre térne, nem kellene Istent magát terhelnie az esernyő ügyével, kérhetne segítséget Szent Antaltól, akit egy teológus említett neki, mikor tudomást szerzett az ernyőproblémájáról. Páduai Szent Antal állítólag Montpellier-ben elvesztette a telejegyzetelt zsoltároskönyvét, ezért aztán később őt tették meg az elhagyott tárgyak védőszentjéül. Egy ilyen szentnek Olli is hasznát venné.
Az ének végeztével a lelkész áhítatos tekintetett vetett az egybegyűltekre, és emlékeztette őket, hogy az ember legyen hálás mindazért a jóért, amiben részeltetett, mivel az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és noha az Úr ad, néha el is vesz, és így tovább.
Olliban kötelességtudóan felébredt a hála. Hiszen mégiscsak érdekes volt a munkája, voltak motiváló tisztségei, rendben volt az egészsége, volt családja és otthona, igaz, az utóbbi hibái gyorsan véget vetettek az ígéretesen induló hálaérzetnek.
Olli elterelte gondolatait a lakásfelújítás témájáról, és az jutott eszébe, hogy ha egyszer az Úr mindenfélét elvesz, talán előfordulhat, hogy az általa elhagyott összes esernyőt is ő vette magához.
Ahogy az áhítat a végéhez közeledett, Olli elszégyellte magát a gyerekessége miatt. Azzal igyekezett felnőni a helyzethez, hogy Suominen jegyzőre gondolt, elképzelte, ahogy az megfeddi, miként valaha gyermekkorában, amikor a nagyszüleinél nyaralt, és valami helytelen dolgot tett.
Hiszen illetlenség volt akár csak gondolataiban is tiszteletlennek lenni, mikor a többiek komolyan vették az áhítatot. Suominen jegyző annak idején azt mondta, az ember nem engedhet meg többet a saját gondolatainak pusztán amiatt, mert mások nem látnak beléjük.
Olli őszintén szerette az egyházat. Tetszett neki, mert nagy és átlátható intézmény volt. Ő maga nem volt igazi hívő, de ateista sem – elméleti szinten legalábbis hitt Istenben, ahogy az emberek hisznek a távoli égitestekben, önnön halandóságukban és más olyasmiben, melynek létezését nem volt okuk vitatni, másrészről viszont azt sem hagyták, hogy felborítsa a napirendjüket.
Az ülést megnyitották, majd megállapították, hogy törvényes és határozatképes. Megvitatták a hiányzó képviselő-testületi tagok távol maradásának indokát, és kijelölték a helyetteseiket. Elfogadták a napirendi pontokat. Amikor a jegyzőkönyv-hitelesítők megválasztására került a sor, Olli megigazította a nyakkendőjét, és olyan hirtelen húzta ki a hátát, hogy érezte, amint a csigolyái beleropognak.
A tisztségek kiosztásánál általában javasolták Ollit, és gyakran meg is választották. Bizalomgerjesztő lénye volt, családi vonás. Viszonylag értelmes és alkalmas embernek számított, ahogyan nagyapja is. Ennek következtében sokfelé igényt tartottak rá, és ő nem akarta kihúzni magát, ha hívta a kötelesség.
Aino néha próbálta visszafogni:
– Nem te vagy az egyetlen ember a városban, aki képes elintézni a dolgokat.
Olli ilyenkor rendszerint jegyző nagyapját idézte válaszul:
– Az embernek büszke alázattal el kell látnia azokat a feladatokat, amelyeket rá testálnak. Különben valakit valahol előre nem látható módon szenvedés érhet.
Ollit megválasztották a jegyzőkönyv első hitelesítőjéül. A második hitelesítő Ritva Valkeinen lett, egy hétgyerekes anya, aki néhány sorral előrébb ült. Most hátrafordult, hogy odabiccentsen Ollinak.
Pár hónappal azelőtt Marcel Carné Ködös utak című filmjét nézték a klubban. Mielőtt Ritva Valkeinen visszafordult, felderült az arca. Ahogy elmosolyodott, néhány szívdobbanás erejéig megszűnt elnyűtt, istenfélelemben élő nagycsaládos anyának lenni, és felettébb hasonlított a Michèle Morgan alakította filmbéli Nellyre.
A gyűlés végeztével az udvarra tódultak az emberek. Időközben elállt a havazás, és hókotrók dübörögtek az utcákon. Olli elköszönt az ismerősöktől, váltott még néhány szót, nevetett a poénokon, majd végül mindenkinek további szép estét kívánt, átkelt az utcán, és az Yliopistonkatun elindult hazafelé. Jobb kéz felől ott emelkedett a hófödte Domb. Az erdei fenyők között kocogók és kutyasétáltatók alakja imbolygott.
Olli kissé összerezzent, mikor egy fekete-fehér spániel nyargalt le a dombról. A kutya tett egy kis kört mögötte az járdán, mintha a szájába kapott volna valamit, aztán a havat felkavarva visszafutott a homályba vesző Dombra.
A gyakorlóiskolánál Olli befordult az Oikokatura, megtorpant, és a fejét csóválta.
Az esernyő! Hát mégis…
Úgy rémlett neki, magával hozta a fogasról, de már nem volt biztos benne. Elindult visszafelé, hátha útközben elejtette. De nem találta a járdán.
Mire visszaért a gyülekezeti házhoz, már senki sem volt ott. Zárt ajtó állt közte és az ernyő között. Igaz, másnap is érte jöhet. Vagy talán inkább vesz egy újat. Ez az előző nem igazán volt jó.
Különben is, mint azt Maiju egyszer meg is jegyezte, lehet, hogy az esernyővásárlás amolyan hobbi a számára. Vannak, akik cipőket vesznek, mint Maiju is, Olli pedig egyre újabb és jobb esernyők után kutat.
Fordította: Bába Laura
Olli Suominen sorra veszíti el az esernyőit. De mintha saját magát is elveszítette volna valahol, miközben, úgy tűnik, mindene megvan. A Domb tövében él családjával, egy ifjúsági könyvkiadó igazgatójaként a munkája érdekes, sőt egy új hobbija is van, amióta szórakozottságában teljesen véletlenül belépett egy filmklubba. Ám amikor kiadója számára új szerzőt keres, kamaszkori szerelme, Kerttu jelentkezik be nála a Facebookon, és ezzel minden megváltozik. Ahogy sorsa egyre inkább összefonódik Kerttuéval, Olli makulátlan és kiszámítható élete kicsúszik az irányítása alól: elfojtott emlékek törnek a felszínre gyerekkori nyarakról és kalandozásokról a rejtekjáratokban, az álom és az ébrenlét összemosódik, a sötét reménytelenséget felváltja az elsöprő szenvedély, és Olli esélyt kap arra, hogy megtalálja régi önmagát.
Pasi Ilmari Jääskeläinen (1966) finn író, pályája rendkívül sikeres fantasy- és sci-fi-novellákkal kezdődött. Gazdagon áradó fantáziája az egyik védjegye, és művei kapcsán gyakran emlegetik a mágikus realizmust, amely helyett ő a finn írótársaival megalkotott reálfantázia (reaalifantasia) kifejezést szereti.
Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok, Fordította Bába Laura, Typotex Kiadó, 2020