Woody Allen: Apropó nélkül (részlet)
A filmipar iránt érdeklődőknek nem szolgálhatok semmi hasznossal. A filmkészítési szokásaim: lusta vagyok, és fegyelmezetlen, a technikához meg annyit konyítok, mint egy bukott, kirúgott filmszakos. Ami az írást illeti – ha valakit érdekel –, felkelek, megreggelizem, aztán visszaheveredem az ágyamra, és sárga blokkokra jegyzetelek. Egész nap írok, és általában a hét egy napját sem hagyom ki. Nem vagyok munkamániás, de amíg dolgozom, addig legalább nem kell a világgal, az egyik legkevésbé kedvenc helyemmel foglalkoznom. Végül odamegyek a fiókomhoz, és kihalászom belőle az év közben felgyűlt ötleteket. Végiggondolom őket, és ha egyik sem tűnik jónak, akkor igyekszem kipréselni magamból egy történetet, még ha heteket kell is rászánnom. Ez a folyamat legrosszabb része, mert hosszú napokon át kénytelen vagyok egyedül üldögélni vagy fel-alá járkálni a szobámban; igyekszem koncentrálni, és megpróbálom kizárni mindazt, ami elterelné a figyelmemet: a szexet és a halált. Előbb-utóbb támad egy ötletem, vagy még valószínűbb, hogy belenyugszom egy viszonylag hasznos kiindulópontba, és azt gondolom, muszáj összeszednem magam, mert a nőm új cipőre vágyik.
Jobban szeretek írni, mint forgatni, mert a forgatás kemény fizikai munka, amit hidegben vagy hőségben, istentelen időpontokban kell csinálni, és közben egymillió olyan kérdésben kell döntést hoznom, amelyről alig tudok valamit. Egyszer csak azon kapom magam, hogy képkivágásokkal, tempóval, női divattal, frizurákkal, lakberendezéssel, autómárkákkal, zenékkel és színekkel kapcsolatos problémákról kell megmondanom a tutit. Arról nem is beszélve, hogy ha munkához lát a stáb, akkor folyamatosan ketyeg a taxaméter, egy nap kábé száz- vagy százötvenezer dollárba kerül, vagyis ha egy hetet csúszom, akkor az bő félmillió dolcsi. Amikor végre lezárul a forgatás, akkor mindazok, akikkel intenzív hónapokat töltöttem éjjel-nappal összezárva, azonnal szétszaladnak a szélrózsa minden irányába, szomorúnak meg üresnek érzik magukat, biztosítják egymást végtelen szeretetükről, és megesküsznek, hogy hamarosan újra együtt dolgoznak. Én többnyire inkább kézrázással búcsúzom a színészektől, nem szeretem a feltűnősködő puszilkodást vagy a sznob, külföldi, két arcra adott páros puszit. Másnap reggelre az összes nagy érzés és intimitás elpárolog, sőt elképzelhető, hogy egyesek akár rosszat is mondanak néhány volt kollégájukról.
Szeretek a vágóm mellett ülni, és a snitteket összeragasztgatni, de a legjobban azt élvezem, amikor lemezeket választok a gyűjteményemből, és a képek alá próbálom a számokat. Ilyenkor a film hirtelen elkezd sokkal jobbnak látszani, mint amilyen. Szeretek filmet csinálni, de ha nem forgathatok többé, az sem zavar. Megelégszem színdarabok írásával. Ha azokat sem mutatja be senki, akkor majd könyveket írok. Ha azokat sem adják ki, akkor majd magamnak írok, és biztos vagyok benne, hogy ha elég jók, akkor egyszer felfedezik, és olvasni kezdik őket, ha pedig rosszak, akkor tiszta szerencse, hogy senki sem tud róluk. Bármi történik is a halálom után azzal, amit létrehoztam, már egyáltalán nem érdekel. A halálom után, azt hiszem, nagyon kevés dolog fog idegesíteni, még az a borzasztó zaj sem bánt majd, amit a szomszéd csap az avarporszívójával. Engem mindig a csinálás mulattatott, a tetejébe még jól is kerestem, és tehetséges, karizmatikus férfiak meg tehetséges, gyönyörű nők között dolgoztam. Szerencsére volt humorérzékem, különben biztosan valami hülye munkánál kötöttem volna ki, és most temetési menetekben lennék vatta, vagy vásárban mutogatnának. Alapvetően írónak tekintem magam, és ez igazi áldás, mert egy írónak sosem kell amiatt szorongania, hogy alkalmazzák-e, saját magának teremt munkát, és magának határozza meg a munkaidejét. Néha eszembe jut, hogy jó lenne újra színpadra állni és standupolni, de aztán elhessegetem a gondolatot.
Fordította: Dési András György
Woody Allen régóta várt memoárját tartja kezében az olvasó, amelyben korunk egyik legmeghatározóbb filmes személyisége páratlan részletességgel, leplezetlen őszinteséggel és természetesen a tőle megszokott humorral idézi fel viharos életét.
Megismerhetjük a neves rendező brooklyni gyerekkorát és humoristaként végzett első munkáit, és bepillantást nyerhetünk a televíziózás hőskorába, amikor szövegíróként a műfaj legnagyobbjaival dolgozhatott együtt. A kezdeti nehézségek és a stand-up előadói korszak után Allen egy életre elkötelezte magát a film mellett, ahol aztán sikert sikerre halmozott. Az olvasó életteli és izgalmas beszámolót kap az első vígjátékok (köztük a Fogd a pénzt, és fuss!) készítéséről, majd a több mint hatvan évet átívelő, elképesztően termékeny pálya legjobb és legnehezebb pillanatairól. Szóba kerülnek a nagy klasszikusok, köztük az Annie Hall, a Manhattan, a Hannah és nővérei, egészen a legutóbbi évtizedek alkotásaiig. És persze nem maradhatnak ki a házasságok, a szerelmek, a híres barátok, a jazz, a könyvek és a színdarabok sem. A számtalan felidézett anekdotából sok minden kiderül a mester félelmeiről és hibáiról, de emlékei közt szemezgetve a szerző azokra is sort kerít, akiket szeretett, akikkel együtt dolgozott, és akiktől tanult.
A filmtörténet élő klasszikusának végtelenül szórakoztató, meghökkentően őszinte, gazdag és szellemes emlékiratában az olvasó megtalál mindent, amit tudni szeretett volna Woody Allenről – de sosem merte megkérdezni…
Woody Allen: Apropó nélkül, Fordította Dési András György, Jaffa Kiadó, 2020