még1könyv

Charles Larpenteur: Jó csere, rossz csere. Egy francia prémkereskedő élete az észak-amerikai őslakosok között 1833–1872 (részlet)   Az assziniboin tábor háromnapi útra feküdt Fort Uniontól. Miután mindent annak rendje és módja szerint lepakoltam, behívtak a főnökök és a vezető emberek közé az egyik sátorba, hogy fogyasszak velük a szárított és porrá őrölt, zsírral kevert bölényhúsból. Elmondták, hogy Vasszemű Kutya – akit a maguk nyelvén „Sonka-ista-maza”-nak hívtak – elment az erődbe, de még az éjjel visszavárják, és valószínűleg nekem akar majd esni, de talán egy kis ajándékkal meg tudom békíteni. Ismerve az öreg Kutyát, meghívtam a legfőbb főnököt a sátramba, és adtam neki annyi ajándékot, amennyit elegendőnek gondolt, ő pedig azt mondta, a többiekkel együtt megteszi, amit lehet. Ez némi vigaszt jelentett, de nem sokat segített abban, hogy biztonságban érezzem magam. Aznap este, amikor megkezdődött a szeszesital-kereskedelem a táborban, megjelent az ördög. Vasszemű Kutya és a többi

Jesmyn Ward: Most leszállunk innen  Míg Jesmyn Ward előző kötetei kamaradarabok voltak, a Most leszállunk innen mitikus Wagner-operaként szól a gyász és bánat feldolgozásáról, melyhez alá kell szállni lelkünk poklának legmélyebb bugyraiba. A megfelelő szellemvezetővel pedig, akárcsak Dante Isteni színjáték ában, végül rátalálhatunk a felemelkedés ösvényére. A kegyetlenül részletes és őszinte szöveg a szerző saját lelki alászállását is tükrözi. Jesmyn Ward 2020-ban veszítette el férjét, gyermekei apját. Gyászának fájdalmában gyermekei iránt érzett szeretete tette lehetővé, hogy levegőt vegyen. „A rettegés, hogy titeket is elveszíthetlek, jobban megértette velem Annis alászállását, és minden szó, amit leírok, értetek íródik.” A mélyebbről, sötétebb nyelvi zugokból feltörő, lírai szöveg tolmácsolója ezúttal Gy. Horváth László, aki a nagy Tolsztoj-regények fordítása után Wardnak ezt a kötetét ültette át magyarra. A szöveg zeneien frappírozott, kemény, mégis légiesen költői mondatai jól v

Nicolas Mathieu: Rose Royal (részlet)   A dolgok végül is elég gyorsan alakultak. Két nappal a Royalban történt események után Rose kapott egy telefonhívást. Éppen a Paris Match -ot lapozgatta a fogorvosánál a váróteremben, amikor megcsörrent a mobilja. – Halló, tessék! – Luc vagyok. A keresztnév hirtelenjében nem sokat mondott neki. A térdén fekvő Match előrukkolt a várva várt fotósorozatával: egy hosszú riport a Macron házaspárról. Az egész majdnem olyan volt, mint egy vakációs fotóalbum. Rose-t nem különösebben izgatta a politika, de nagyon kedvelte az új elnököt, aki fiatal volt, magabiztos, és még mindig szerelmes a feleségébe. Ez üdítő változatosságot jelentett azokhoz a szerencsétlenekhez képest, akiket egyetlen vágy éltetett, amikor elérték a negyvenet: lapátra tenni gyermekeik anyját, hogy újra révbe érjenek egy lapos hasú kiscsaj mellett. Marie-Jeanne-nal kedveskedve „Pintyőkének” becézték az elnökfeleséget. Úgy emlegették, mint egy szappanopera-hősnőt. Ez a furcsa pár