még1könyv

George Orwell: 1984 (részlet)   Ahogy a kilincsre tette a kezét, Winstonban tudatosult, hogy a naplója kinyitva fekszik az asztalkán. LE A NAGY TESTVÉRREL, ezt írta bele, annyiszor és akkora betűkkel, hogy talán a szoba túlsó végéből is el lehet olvasni. Elképesztő ostobaságot csinált. De még ebben a rémületes pillanatban is tudta, miért nem csukta be a könyvet − mert nem akarta szétmaszatolni a nedves tintát a szép, vajszínű papíron. Nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót. A megkönnyebbülés meleg hullámként járta át a testét. Megtört pillantású, szürke asszony állt odakint; a haja ritkás, az arca barázdált. − Hallottalak hazajönni, elvtárs – kezdte bánatos, panaszos hangon −, ezek szerint jól hallottam. Megtennéd, hogy átjössz hozzánk és megnézed a mosogatót? Merthogy eldugult, és… Mrs. Parsons Winston egyik minisztériumi kollégájának volt a felesége, és egyben a szomszédasszonya is; ugyanazon az emeleten laktak. (A Párt némileg helytelenítette a „Mrs.” megszólítást – elvileg m

Szerb Antal: A Pendragon legenda (részlet)    Három évvel azelőtt Fontainebleau-ban nyaraltam Cristofoli nevű barátommal, aki archeológus volt és költő. Akkoriban halt meg szegény Anna néni és nagyon sok pénzem volt. A Hôtel de l'Angleterre et de la France-ban laktunk, hallatlanul előkelően, szemben a parkkal.      Egy nap Cristofoli, aki mellesleg a világ legszenzitívebb embere, a szokottnál is elevenebb volt. Bejelentette, hogy szerelmes.      A választott hölgy nemsokára megjelent. Már előző nap is láttam, az étkezéseknél, mindig egyedül. Csakugyan nagyon szép volt, nem korunk uniformizált szépsége szerint, mint egy filmangyal, hanem igazán szép, a maga saját módján, nem hasonlítva senkihez.      Cristofoli szép fiú volt és rendkívül vállalkozó szellemű. Már tudta, hogy a hölgyet Eileen St. Claire-nek hívják, angol állampolgár, Párizsból érkezett kocsin Fontainebleau-ba. Többet senki se tudott róla. Inkább csak az étkezéseknél lehetett látni, napközben az erdőben hajtotta Hispan

Mel Wallis de Vries: Csapda (részlet)     A komp fedélzetéről nézem, ahogy a viharos szél kis, haragos hullámokká gyűri a Watt-tenger vizét. A duinrelli vidámpark aquarénájában legalább tízszer ekkorák a hullámok. Ettől féltem annyira? Épp úgy érzem magam, mint az ovis, aki rájön, hogy a szekrényben nem is lakik szellem. „A következő napokban a Ferdinand orkán utóhatásait érezzük – mondta tegnap a nyolcórai híradó bemondónője. – Viharos erejű szélre számíthatunk, mely a nap folyamán 8-as, helyenként 9-es erősségűvé fokozódik. A Watt-tenger környékén és az IJssel-tavon a szél erőssége akár a 10-es fokozatot is meghaladhatja. A következő napokban marad a viharos tavaszi idő, ha tehetik, kedves nézőink, maradjanak otthon!” A legszívesebben lepofoznám a vigyorgó fejét a képernyőről. Otthon maradni? Ő könnyen beszél, holnap nem ő ül hajóra, hogy átjusson Vlieland szigetére. Világéletemben rettegtem a víztől. Anyám szerint már csecsemőkoromban is üvöltöttem fürdetés közben. Azóta pedig csa

Elin Cullhed: Eufória  – Sylvia Plath élete nyomán (részlet)   Az életem volt a szöveg. A bőröm, fehéren derengő csuklóm, a testem, ahogy vitt magával biciklinyeregben át Devonon. Amikor találkoztam valakivel, akit felismertem, összerezzentem, mintha az idegek és a vérerek a testemen kívül futottak volna finom mintázatban, és a szívem volt a szám, a szívem beszélt, az vetett oda egy hellót, amikor találkoztam a szomszédasszonnyal (a bankigazgató feleségével), aki szeretett vizslatni, hogy kiderítse, normális vagyok-e. A szívem ott ketyegett belül, középen. A szám. Piros szám. Én voltam maga a téma, maga a tárgy, hogyan tudtam volna magamból kinyúlva megteremteni a művet? Hogyan helyezkedhettem volna el némi távolságra a tárgytól? Ted tisztában volt ezzel, ezért vett el: Én voltam a sok ideg, én voltam a vér, én voltam a szív, én voltam a fehér bőr, én voltam a gyöngysor, én voltam a márvány, én voltam a gerle, én voltam a szarvas, én voltam a döglött vakond, amit a földön találtunk,

Jeff Abbott: Özvegyek klubja (részlet) Csütörtök este   Kirsten North azt tette, amit általában szokott, amikor Henry üzleti úton volt: lehuppant a kanapéra, ölébe vette a laptopját, és befejezte a munkáját, majd kínait rendelt abból az étteremből, amit Henry annyira nem szeretett, és nekiállt főzőműsorokat nézni. Az mindig kikapcsolta. Már a második epizódot nézte, amikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőre nézett; Henry száma. – Na végre, szivi! – mondta. – Mi újság New Yorkban? Hosszú csend. – Henry? – szólt bele ismét. – Kirsten North? – A hang tompa volt, fojtott és alig kivehető. – Tessék, én vagyok. – Maga Henry felesége? Hideg borzongás futott végig a karján. – Igen, ki beszél? – A férjét megölték. Austinban, Texasban. – Nem tudta, hogy férfi vagy női hang volt-e, de nem is számított, hiszen badarságokat beszélt. – Ez nem vicces, Henry! – mondta, de közben érezte, hogy a férje nem viccelődne ilyesmivel. Biztos ellopták a telefonját, és a tolvaj ilyen beteges

Maggie O’Farell: Hamnet (részlet) Járt a városban egy történet egy lányról, aki az erdő szélén lakott. „Hallottál valaha a lányról, aki az erdő szélén lakik?”, mondogatták egymásnak az emberek este, a tűz mellett üldögélve, tésztadagasztás vagy gyapjúfonás közben. Az ilyen történetek persze segítenek, hogy gyorsabban teljen az éjszaka, lecsitítják a durcás gyermeket, elterelik a figyelmet a gondokról. Az erdő szélén, egy leány. Valami ígéret rejtőzik ebben a kezdésben, a mesélőtől a hallgatónak, mint egy zsebbe rejtett üzenet, sugallat, hogy valami történni fog. A közelben mindenki odafordítja a fejét és hegyezni kezdi a fülét, elméjük máris megalkotja a lány képét, talán épp a fák között lépdel óvatosan, vagy az erdő zöld fala mellett álldogál. És micsoda erdő volt az! Sűrű, zöldellő, burjánzó szeder és borostyán szőtte be, a fák olyan közel álltak egymáshoz, hogy azt mondták, egész területek voltak, ahová egyáltalán nem jutott be a fény. Nem olyan hely volt, ahol szívesen eltévednénk

Karolina Ramqvist:  Medveasszony (részlet) A gyerekek csendben feküdtek vattázott hálózsákjukban, és bámulták a délutáni fekete égboltot. Az ég olyan mélységes és elérhetetlen volt, hogy a valahol odafent lévő világűrt juttatta az eszembe, ahogy én magam is felnéztem a zöld lámpát várva, felfelé bámultam, hogy lássam, amit ők látnak a kocsiban fekve, és mert kellemesnek találtam a gondolatot, hogy nem is messze ott kezdődik a végtelen. A lámpa váltott. Csak át kellett kelnem az úton, és hamarosan otthon lehettünk volna, de nem bírtam. Egyetlen lépést sem voltam képes már megtenni a széles kocsival a hóakadályban. Láttam a biciklitároló bejáratát, a kapunkhoz képest a sarkon túl, a babakocsikat ott kellett tárolni tűzvédelmi okokból, egy firkákkal csaknem teljesen ellepett vasajtó volt, és amint megpillantottam, éreztem, ahogy nekem nehezedik a súlya. Láttam magam előtt, ahogy meg kell próbálnom kinyitni az ajtót, tartani, és beügyeskedni a babakocsit a folyosóra, ami olyan szűk volt