Szerb Antal: A Pendragon legenda (részlet)
Három évvel azelőtt Fontainebleau-ban nyaraltam Cristofoli nevű barátommal, aki archeológus volt és költő. Akkoriban halt meg szegény Anna néni és nagyon sok pénzem volt. A Hôtel de l'Angleterre et de la France-ban laktunk, hallatlanul előkelően, szemben a parkkal.
Egy nap Cristofoli, aki mellesleg a világ legszenzitívebb embere, a szokottnál is elevenebb volt. Bejelentette, hogy szerelmes.
A választott hölgy nemsokára megjelent. Már előző nap is láttam, az étkezéseknél, mindig egyedül. Csakugyan nagyon szép volt, nem korunk uniformizált szépsége szerint, mint egy filmangyal, hanem igazán szép, a maga saját módján, nem hasonlítva senkihez.
Cristofoli szép fiú volt és rendkívül vállalkozó szellemű. Már tudta, hogy a hölgyet Eileen St. Claire-nek hívják, angol állampolgár, Párizsból érkezett kocsin Fontainebleau-ba. Többet senki se tudott róla. Inkább csak az étkezéseknél lehetett látni, napközben az erdőben hajtotta Hispanoját, egyedül.
Cristofoli Petrarcát szavalva várta az estét, amikor a tánc alkalmat fog neki szolgáltatni, hogy bemutatkozzék. De Eileen St. Claire nem jött le a táncterembe. Cristofoli egész éjjel nem aludt és engem sem hagyott aludni. Kezdtem ellenszenvet érezni a hölgy iránt.
A következő napok izgalmasabbak voltak, mint egy vadászat. Cristofoli leleményes volt és lerázhatatlan. Mint költő, felmentve érezte magát a társadalmi konvenciók alól. Eileen St. Claire autója nem futhatott be, hogy Cristofoli ne nyitotta volna ki az ajtaját és ne segítette volna ki a hölgyet a kocsiból. Eileen St. Claire barátságosan biccentett és szó nélkül tovább ment. Oly gyorsan és oly hidegen, hogy Cristofoli bele sem kezdhetett a prózai költemény elszavalásába, melyet magában hordott napok óta.
A 14 Juillet, a nemzeti ünnep sziveket összehozó felfordulása volt utolsó reménye. Az egész város az utcán volt, táncolt, ivott, mindenki mindenkit ismert. Féltem, hogy Eileen St. Claire nem fog leereszkedni ehhez a népies ünnepélyhez. Ott ünnepeltünk a hotel közelében, már minden bolti lánnyal és minden négerrel jóban voltunk, amikor egyszerre megláttuk Eileen St. Claire magas alakját.
Cristofoli egy pillanat alatt áttört a káromkodó tömegen, ott állt Eileen St. Claire előtt és hirtelen megrendültségében felajánlotta neki, ami éppen a kezében volt: egy vásári gyerek-trombitát.
– Thank you – mondta a hölgy mosolyogva és már el is tűnt csodálatosan, mint a saláta a bűvész kalapjából. Cristofoli széttépte a nyakkendőjét.
Most már csak egy tűzvészben reménykedett, amikor a karjain kivihetné a lángokból.
Egy nap a hölgy nem volt egyedül. Egy zöld színű, szörnyű degenerált külsejű ember ült az asztalánál. Az ember halkan és gyorsan beszélt, a nő ingerülten hallgatta. Cristofoli magánkívül volt. Amikor a főpincértől megtudta, hogy a férfi orvos, bizonyos fokig megnyugodott. Eileen St. Claire és az orvos a délutánt a nő lakosztályában töltötték.
– Biztosan orvosi vizsgálat – próbáltam vigasztalni szerencsétlen barátomat.
És aznap este megtörtént a váratlan és érthetetlen kibontakozás.
Az orvos az esti vonattal hazament. Ami azután történt, csak Cristofoli zavaros, elejtett szavaiból tudtam valahogy összeállítani.
Tizenegy óra felé a táncteremből felment a szobájába. A folyosón összetalálkozott Eileen St. Claire-rel, megállt és rábámult, szó nélkül. A nő erre szó nélkül kézen fogta és bevezette a saját szobájába.
Reggel öt órakor arra ébredtem, hogy Cristofoli bejön a szobámba. Az arcán valami nem emberi boldogság ült, beszélni képtelen volt, csak szavalt és sírt. Mondtam, hogy vegyen be luminált és hagyjon aludni.
Reggel olyan gonddal öltözött, mint a fiatal lány az első báljára. Egy félórával előbb voltam kész. Mire lejött a reggelihez, már tudtam a szörnyű hírt és nem tudtam, hogy közöljem vele kíméletesen. Végre mégis meg kellett mondanom: Eileen St. Claire korán reggel elutazott.
Rögtön Párizsba mentünk, a rendőrségre, detektív-irodákba, mindenfelé. Kerestük a nyomát, de teljesen hiába.
Cristofoli érzékeny idegei felmondták a szolgálatot. Szanatóriumba kellett vinnem és három hétig ápolták. Mikor meggyógyult, soha többé nem lett rendes ember. Velem is szakított, az archeológiával is, a költészettel is. Nyomát vesztettem, és sokáig azt hittem, hogy öngyilkos lett. De nemrégiben mesélte valaki, hogy találkozott vele Perzsiában, ahol ő a forradalmi kormány légügyi minisztere.
%20-%20%C3%81tm%C3%A9retezett%20(37%25).png)
„A legkedvesebb és legkönnyedébb olvasmányok közül való” – írta Szerb Antal A Pendragon legenda című regényéről a Nyugat 1935-ben.
Majd 100 évvel később sem lehetne találóbban jellemezni ezt az intellektuális és fanyar humorral megírt detektívregényt, amely úgy tartja be műfajának sajátosságait, hogy közben kifigurázza azokat. Különös fordulatok, legendák övezte, titokzatos walesi táj, egy furcsa végrendelet és egy hatalmas örökség: a British Museum csendes és visszafogott kutatója, dr. Bátky János bölcsészdoktor, „a fölösleges tudományok doktora” nem is sejti, milyen bonyolult eseménysor közepébe csöppen, amikor gyanútlanul igent mond egy meghívásra…
„Valami történik. Valami történik. A szálakat szövik a párkák. A llanvygani kastély végzete ébren van valamelyik teremben, a Pendragon-ház története megint egy súlyos fordulat előtt áll. És itt állok én, vagy helyesebben itt fekszem, Bátky János, Budapestről, örökös előérzeteimmel, félelmeimmel, tehetetlenül, semmiről sem tudva, kijátszva, kiszolgáltatottan, a történés kellős közepén.”
Szerb Antalt (1901–1945) a legtöbben talán az Utas és holdvilágról (1937) ismerik, noha A Pendragon legendát (1934) tartják talán a legjobb regényének. Legyen szó első vagy újraolvasásról, az Aranylétrás Könyvek-sorozat első darabja feledhetetlen olvasmányélményt kínál.
Szerb Antal: A Pendragon legenda, Libertine Könyvkiadó, 2022