Mel Wallis de Vries: Csapda (részlet)
A komp fedélzetéről nézem, ahogy a viharos szél kis, haragos hullámokká gyűri a Watt-tenger vizét. A duinrelli vidámpark aquarénájában legalább tízszer ekkorák a hullámok. Ettől féltem annyira? Épp úgy érzem magam, mint az ovis, aki rájön, hogy a szekrényben nem is lakik szellem.
„A következő napokban a Ferdinand orkán utóhatásait érezzük – mondta tegnap a nyolcórai híradó bemondónője. – Viharos erejű szélre számíthatunk, mely a nap folyamán 8-as, helyenként 9-es erősségűvé fokozódik. A Watt-tenger környékén és az IJssel-tavon a szél erőssége akár a 10-es fokozatot is meghaladhatja. A következő napokban marad a viharos tavaszi idő, ha tehetik, kedves nézőink, maradjanak otthon!”
A legszívesebben lepofoznám a vigyorgó fejét a képernyőről. Otthon maradni? Ő könnyen beszél, holnap nem ő ül hajóra, hogy átjusson Vlieland szigetére. Világéletemben rettegtem a víztől. Anyám szerint már csecsemőkoromban is üvöltöttem fürdetés közben. Azóta pedig csak súlyosbodott a helyzet. Szívem szerint lemondtam volna az egész kirándulást valamilyen kitalált ürüggyel. Fejfájás, menstruáció, gyomorpanaszok, torokfájás; az ofőnk úgyis mindent bevesz. Csakhogy anyám kérlelhetetlen volt ma reggel. – Szó sem lehet róla, hogy beteget jelents. Elmész, és kész. Komolyan azt gondolod, hogy az iskolavezetés felelőtlenül jár el? Egy kis széltől még nem halt meg senki.
Azzal belém kényszerített egy tengeribetegség elleni tablettát, majd elvitt kocsival a sulihoz. Mint valami börtönőr, megvárta, míg a busz kihajtott a parkolóból. Nyilván attól tartott, hogy ha nem figyel, meglógok. És gondolkodás nélkül meg is tettem volna, ha lehetőségem adódik rá.
A buszút Harlingenbe rettenetes volt. Minden megtett méterrel nőtt bennem a rettegés. Már láttam magam előtt az újságcímeket: „Drámai véget ért az osztálykirándulás! A komp összes utasa odaveszett!” Miközben pánikban bámultam az út mentén elsuhanó fákat – a szél hajtja szinte földig őket, vagy csak én látom így? –, Nynke és Kiki titokban kis kétdekás vodkakoktélokat vedeltek. Kérek? Nem, köszi. Épp eléggé émelyegtem az idegességtől.
A másik oldalamon Lotte ült; némán meredt maga elé. Fel nem fogom, mit eszik Kiki ezen az unalmas libán. Vagyis tulajdonképpen értem: idén Lotte apja rendezi az iskolai musicalt. Amikor Lotte januárban az iskola közelébe költözött a családjával, és a mi osztályunkba kezdett járni, Kiki pillantásra sem méltatta. Lotte tipikusan az a csaj, akit Kiki egyébként úgy nevezne, hogy „szúnyog”: pici, idegesítő, és tökéletesen fölöslegesen van a világon. És a ruhái! Szerintem Lotte pulcsijait az anyja köti; okádék ronda mind.
Ám amint kiderült, hogy Lotte apja felel a musical szereposztásáért, Lotte egyszeriben megszűnt „szúnyog”-nak lenni, ellenben ő lett Kiki „legjobb barátnője”. Mert Kiki természetesen egyetlen lehetőséget sem mulaszt el, hogy az érdeklődés középpontjába kerüljön. Hánytam a Lottéval kapcsolatos megjegyzéseitől. Annyira jó Lottééknél lenni! Lotte apja annyira kedves ember! Tök jókat lehet röhögni vele! És hát Kiki igazán nem tehet róla, hogy múlt héten végül ő kapta a musical főszerepét, míg nekem be kell érnem egy kis mellékszereppel, pedig én több hétig gyakoroltam a meghallgatásra, míg ő egy egész napot se. Dühös voltam. Kiki pontosan tudta, mennyire fontos nekem ez a főszerep.
– Hahó, van itthon valaki? – szakítja meg töprengésemet Kiki hangja.
– Mi, tessék? – kiabálom, igyekezve túlharsogni az orkánszerű szelet.
– Már háromszor kérdeztem, nem szívsz-e el velem egy cigit.
Pár pillanatig Kiki arcát tanulmányozom. Ingerültnek tűnik. Elfojtom a késztetést, hogy pofán vágjam.
– Bocs, nem hallottam.
Rámosolygok, mintha mi sem történt volna.
– Hallókészülékre van szükséged?
– Dehogyis – felelem, és még szélesebben vigyorgok.
– Egyszerűen csak nem figyeltem. Gyújts rá, majd kérek egy-két slukkot.
Kiki belenyúl a bőrdzsekije zsebébe, és előhúzza a Marlboro Lightsot meg az öngyújtót. Arany karkötője csilingel a szélben. Karácsonyra kapta a szüleitől. Nekem nem tetszik, túl feltűnő, túlságosan csillog.
– Van egy kis gond – mormolja, miközben tenyerével takarva a lángot rágyújt.
– Micsoda?
– Nos – szívja le mélyen a füstöt –, a Vliehorstban csak két négyágyas szoba van. Tegnap este rákerestem a neten.
– És?
Elveszem a felém nyújtott cigit, beleszippantok. Gyorsan kikapja a kezemből.
– Csak nem képzeled, hogy valami undorító hálóteremben fogok aludni? Szó sem lehet róla – teszi hozzá anélkül, hogy megvárná a válaszomat. – Ez azt jelenti, hogy elsőként kell lecsapnunk az egyik négyágyasra, érted?
Összehúzott szemmel méreget, mintha meg akarná állapítani, az ő oldalán állok-e.
– Persze – sóhajtom, de közben arra gondolok, hogy miért kell mindig mindent így megoldani. A következő pillanatban csaknem ledönt a lábamról egy erős széllökés. Riadtan kapom el a korlátot.
– Láttad, hogy a dagadt Harriet Aarsman is itt van? – kérdi Kiki, aki nyilván immunis az erős szélre.
– Aha – felelem rekedten, és közben a hullámokat figyelem.
Úgy tűnik, a Watt-tengerrel nem bír el a szél; láthatóan továbbra is minden rendben van.
– Ki az a hülye, aki elhív egy ilyen tramplit, mint ez a Harriet Aarsman? – folytatja Kiki. – Olyan unalmas, mint egy hegyi láma. Örülök, hogy már nem tart nekünk biológiát.
– Aha – mondom, és közben nem veszem le a szemem a vízről.
Rövid csend után Kiki azt kérdezi:
– Mi van veled? Csak azt tudod mondani, hogy „aha”, és olyan fehér vagy, mint egy nem tudom, mi…
– Semmi. Csak…
Ekkor éles, sípoló hang süvít végig a fedélzeten.
– Hé! – kiáltja Kiki – Kikapcsolná valaki ezt a szart?
A sípolás megszűnik, a kapitányi hídon lévő hangszórókból most recsegő hang hallatszik:
– Működik a mikrofon?
Mire egy másik, halkabb hang válaszol:
– Már be van kapcsolva, kapitány úr.
– Á, remek. Remek! Kedves utasaim, a nevem Frank Berendschot, én vagyok a hajó kapitánya.
Végig sem kell hallgatnom, mit akar mondani, máris tudom, hogy valami rossz hír következik.
– Amint már nyilván önök is észrevették, nagyon hevesen fúj a szél. Néhány perc múlva Vlieland irányába fordulunk. Ez az utolsó, északi-tengeri szakasz várhatóan elég viharos lesz, ezért azt szeretném kérni, hogy mindenki fáradjon le a fedett részbe. Előre is köszönöm az együttműködésüket, és további kellemes utazást kívánok.
Hangos kattanás, recsegés. A hangszórók sistergése pillanatok alatt elhal az őrjöngő szélben.
Fordította: Wekerle Szabolcs
Az osztálykirándulás Vlieland szigetére vészterhesen kezdődik: a diákok és tanárjaik hajóját viharos szél dobálja. Miután sikeresen kikötnek, minden adott, hogy a lányok és fiúk jól érezzék magukat ebben a pár napban, ám az első éjszaka tragédiába torkollik: az egyik lányt holtan találják a dűnéken. A csoport sokkos állapotba kerül. Ki fojtotta meg Kikit? És miért?
Senki sem hagyhatja el a szigetet a dühöngő időjárás miatt. Úgy tűnik, szinte mindenkinek van indítéka, és szinte senki sem mond igazat. Mindenkire nagy nyomás nehezedik, a barátok többé nem tudják, bízhatnak-e egymásban. A kirándulás pokollá változik…
A szerző többszörösen díjnyertes ifjúsági krimisorozatának eddigi kötetei:
Álnok
Bűnös
Mel Wallis de Vries: Csapda , Fordította Wekerle Szabolcs, Scolar Kiadó, 2022