Maggie O’Farell: Hamnet (részlet)
Járt a városban egy történet egy lányról, aki az erdő szélén lakott.
„Hallottál valaha a lányról, aki az erdő szélén lakik?”, mondogatták egymásnak az emberek este, a tűz mellett üldögélve, tésztadagasztás vagy gyapjúfonás közben. Az ilyen történetek persze segítenek, hogy gyorsabban teljen az éjszaka, lecsitítják a durcás gyermeket, elterelik a figyelmet a gondokról.
Az erdő szélén, egy leány.
Valami ígéret rejtőzik ebben a kezdésben, a mesélőtől a hallgatónak, mint egy zsebbe rejtett üzenet, sugallat, hogy valami történni fog. A közelben mindenki odafordítja a fejét és hegyezni kezdi a fülét, elméjük máris megalkotja a lány képét, talán épp a fák között lépdel óvatosan, vagy az erdő zöld fala mellett álldogál.
És micsoda erdő volt az! Sűrű, zöldellő, burjánzó szeder és borostyán szőtte be, a fák olyan közel álltak egymáshoz, hogy azt mondták, egész területek voltak, ahová egyáltalán nem jutott be a fény. Nem olyan hely volt, ahol szívesen eltévednénk. Voltak ösvények, melyek körbe-körbejártak, és végül visszakanyarodtak önmagukba, elcsalták az utazót az útirányától, a szándékaitól. Légáramlatok támadtak a semmiből. Voltak tisztások, ahol zenét lehetett hallani, vagy suttogást vagy mormolást, az ember saját nevét és azt, hogy „Erre, ide gyere, errefelé!”
Az erdő közelében lakó gyermekeket már a bölcsőben megtanították, hogy soha ne merészkedjenek be egyedül oda. A hajadonokat intették, hogy maradjanak távol a fáktól, a zöld, szederindákkal átszőtt mélységben bujkáló ki tudja, mi mindentől. Voltak ott emberre hasonlító lények – erdőlakóknak hívták őket –, akik jártak és beszéltek, de soha nem tették ki a lábukat az erdőből, egész életüket odabent töltötték a levelek szűrte fényben, az összefonódó ágak közt, az erdő nedves és kusza belsejében. Állítólag egy vadászkopó, csodálatos jószág volt, egyszer bevetette magát a bozótba egy őzet üldözve, és többé nem látta senki. Követte az őz hátsójának fehér villanását, és az erdő köré zárult, és soha nem engedte el.
Akinek muszáj volt keresztülvágnia az erdőn, megállt imádkozni; volt egy oltár, egy kereszt, ahol az ember megállhatott, és az Úr kezébe ajánlhatta életét, remélve, hogy meghallotta imáját, bízva benne, hogy vigyáz rá, és nem hagyja, hogy az egyik erdőlakó vagy az erdőtündérek vagy a levelek népe keresztezze az útját. A keresztet állítólag benőtték, szorosan befonták a borostyán indái. Más utazók sötétebb erőkbe vetették hitüket: az erdő határa körül mindenfelé kegyhelyek álltak, ahol az emberek az ágakra kötözték a ruhájuk egy csíkját, kupa söröket, cipókat, tepertőt, csillogó gyöngyökből fűzött láncokat hagytak ott abban a reményben, hogy a fák szellemeit kielégíti az ajándék, és békében átengedik őket.
Nos tehát, az erdő legszélén egy házban élt a leány és az öccse. A hátsó ablakból látták a fákat, amint idegesen dobálják a fejüket szeles napokon, rázzák csupasz, girbegurba öklüket télen. A leány és az öccse már úgy születtek, hogy érezték az erdő vonzását, hívogató hatalmát.
Azok, akik régóta éltek a faluban, úgy gondolták, a leány anyja az erdőből bukkant elő. Hogy honnan, senki nem tudta. Talán erdőlakó volt, aki eltévedt, elszakadt a fajtájától, vagy talán valami más teremtmény volt.
Senki nem tudta. A történet szerint egy nap felbukkant, rést nyitott a szederindák falán, kilépett az erdő zöld, félhomályos birodalmából, és attól kezdve a gazda, aki épp ott állt, a birkáit vigyázva, többé nem tudta levenni róla a szemét. Kiszedegette a leveleket a nő hajából, lesöpörte a csigákat a szoknyájáról. Ledörzsölte az ágacskákat és a mohát az ingujjáról, lemosta a sarat a lábáról. A házába vitte, etette, ruházta, feleségül vette, és nem sokkal később leányuk született.
A történet ezen pontján a mesélő általában világossá teszi, hogy asszony még nem bolondult úgy gyermekért, mint ez a nő. A hátára kötözte a kisbabát, és magával vitte, akármerre ment a tanya körül, még a leghidegebb télidőn is mezítláb. Éjszakára sem fektette bölcsőbe a kicsit, hanem szorosan maga mellett tartotta, mint az állatok. Rendszeresen órákra eltűnt az erdőben a babával a hátán, sötétedés után tért csak haza, legfeljebb egy kötényre való hámozatlan gesztenyével, közben a házban kialudt a tűz, és semmi ennivaló nem volt elkészítve a gazdának. A szomszédos tanyák asszonyai sugdolózni kezdtek, azt kérdezgették egymástól, hogyan törődhet ebbe bele egy férfi. És tudván, hogy a friss édesanya anyátlan jószág, legalábbis annak tűnt, elmentek hozzá, hogy megosszák vele a bölcsességüket: hogyan kell háztartást vezetni, elválasztani a babát, elkerülni a betegségeket, hogyan lehet a legjobban ruhát foltozni, és hogy egy férjes asszonynak főkötővel kell eltakarnia a haját.
A nő minderre csak halovány mosollyal bólogatott. Gyakran lehetett látni őt az úton fedetlen, vállára engedett hajjal. Felásott egy darab földet a tanyaház mellett, és furcsa növényeket termesztett rajta: erdei páfrányt és kúszónövényeket, gonosz külsejű virágokat és ronda, alacsony növésű bokrokat. Úgy tűnt, egy, a falu túlsó végén lakó vén özvegyasszony volt az egyetlen ember, akivel szót értett. Gyakran látták őket beszélgetni az özvegy apró, fallal körülvett kertjében, amint az idős asszony a botjára támaszkodva, a fiatalabbik meg a kisbabával a hátán – még mindig mezítláb, haját még mindig közszemlére téve – az özvegy gyógynövényeit gondozzák.
Nem sokkal később az asszonyka ismét gyermekágyas lett, ezúttal egy fiúnak adott életet, aki az első lélegzetvételtől kezdve bivalyerős volt. A hatalmas termetű csecsemőnek széles keze és akkora lába volt, hogy máris járhatott volna rajta. Az asszony ezt a babát is a hátára kötözve hordozta, de egy vagy két nappal a fiú születése után máris bevette magát az erdőbe, totyogó leánykájával az oldalán.
Amikor aztán harmadjára is kigömbölyödött a hasa, az asszonyt elhagyta a szerencséje. Befeküdt a szülőágyba, világra hozta harmadik gyermekét, de nem kelt fel többé. A falusi asszonyok átmentek, hogy lemossák és kiterítsék a testét, felkészítsék őt a túlvilágra. Sírtak is közben; na nem mintha annyira odalettek volna a nőért, aki előbukkant az erdőből, és hozzáment az ő fajtájuk egyikéhez, a nőért, aki egy fafajta nevét viselte, akinek oly kevés mondanivalója volt nekik, és aki visszautasította az ő baráti közeledésüket – hanem mert a halála eszükbe juttatta, hogy ők is halandók. Együtt sírtak, míg megmosták és megfésülték a haját, míg kikotorták a koszt a körme alól, míg átbújtatták a fejét a fehér ingruhán, míg bepólyálták az aprócska, halva született gyermeket, és a holttest karjába helyezték.
A leány csak ült és nézte őket, hátát a falnak vetve, lábát összekulcsolva, egyetlen hang nélkül. Nem zokogott, nem sírt-rítt; nem szólt egy szót sem. Le nem vette a pillantását az anyja testéről. Ölében tartotta keservesen síró öccsét, és a ruhájával törölgette a kisfiú szemét. Ha valamelyik jó szándékú szomszéd a közelébe ment, a lányt fújt és karmolt, mint a macska. Nem eresztette el az öccsét, nem számított, hányan próbálják elragadni tőle. Nehéz segíteni egy ilyen gyermeken, mondták, nehéz együttérezni vele.
Az egyetlen ember, akit a leány a közelébe engedett, az özvegyasszony volt, az édesanyja jó barátja. Az özvegy a gyermek mellett ült egy széken, szinte mozdulatlanul, egy tál étellel az ölében. Hébe-hóba a leány megengedte, hogy az özvegy egy kis papit kanalazzon a fiúcska szájába.
Az egyik szomszédnak eszébe jutott hajadon húga, Joan, aki fiatal volt ugyan, de korábban számos kisebb testvérét gondozta, és malacokat is tartott, megszokta hát a kemény munkát. Miért is ne hívnák el a tanyára? Valakinek rendben kell tartani a házat, figyelni a gyerekekre, megrakni a tüzet, megfőzni az ételt. Ki tudja, mi kerekedhet ki a dologból? A gazdáról mindenki tudta, hogy módos ember, szép házzal és sok hold földdel; a gyerekeket pedig meg kell nevelni, megfelelő bánásmóddal.
Na most, talán igaz, talán nem, hogy Joan még egy hónapot sem töltött a tanyán, amikor már panaszkodott a lánykára mindenkinek, akinek volt füle hozzá. Hogy a gyermek az őrületbe kergeti. Hogy kétszer is arra ébredt az éjjel, hogy a lány ott áll fölötte, és a kezét markolássza. Hogy rajtakapta a lányt, amint becsúsztat valamit a zsebébe, amiről aztán kiderült, hogy csirketollal összekötött gallyak. Hogy borostyánleveleket talált a párnája alatt, és ki más rakhatta volna oda?
A falusi asszonyok nem tudták, mit feleljenek, vagy hogy hisznek-e egyáltalán neki, de azt sokan észrevették, hogy Joan bőre foltos és himlőhelyes lett. A kezén bibircsókok jelentek meg. A fonása gubancos és szedett-vedett lett. A kenyere nem akart megkelni. De hát a leány még gyermek volt, nagyon fiatal gyermek, hogy is lett volna képes ilyen gaztettekre?
Az ember azt gondolhatná, hogy Joannek el kellett volna mennie, otthagyni a tanyát, visszatérni a családjához. De Joan nem rettent meg olyan könnyen egy rakoncátlan, akaratos gyermektől. Kitartott összeszorított foggal, disznózsírt kent a bibircsókokra, és hamuba mártott ronggyal dörgölte az arcbőrét.
Idővel, ahogyan az ilyen esetekben gyakran lenni szokott, Joan állhatatossága meghozta a gyümölcsét. A gazda feleségül vette, és Joan hat gyermeket szült neki, mind szőkék voltak, pufókok és rózsás arcúak, mint Joan és mint az apjuk.
Az esküvő után Joan felhagyott a panaszkodással a leányról, méghozzá olyan hirtelen, mintha bevarrták volna a száját. Nincs abban a lányban semmi szokatlan, mondta kurtán. Semmi az égegyadta világon. Ostoba pletykálkodás azt mondani, hogy belelát az emberek lelkébe. Nincs az ő családjában, az ő házában semmi baj, egyáltalán semmi.
Persze szárnyra kelt a pletyka a lány szokatlan képességeiről. Emberek jöttek hozzá a sötétség leple alatt. Ahogy a leány idősebb lett, megtalálta a módját, hogy találkozzon azokkal, akiknek szüksége volt őrá. A környéken köztudott volt, hogy késő délután, kora este körbejárja az erdőt, madara be-behussan az ágak közé, aztán vissza a lány bőr solymászkesztyűjére. Szürkületkor hozta ki a madarat, tehát aki találkozni akart vele, úgy intézte, hogy arrafelé sétáljon.
Ha megkérték, a lány – immár nő – lehúzta a solymászkesztyűt, megfogta az illető kezét, csak egy pillanatra, megszorította a hüvelyk- és a mutatóujj közti húst, ahol a kéz minden ereje szunnyad, és elmondta, mit érez. Az élmény, mondták egyesek, szédítő volt, mintha a lány kiszívott volna belőlük minden erőt; mások szerint pezsdítő volt, üdítő, mint a záporeső. A lány madara odafent körözött az égen, kitárt szárnyakkal és felkiáltott, mintegy figyelmeztetően.
Azt mondták a népek, hogy a lányt Agnesnek hívták.
Fordítóotta: Schultz Judit
Az 1580-as évek Angliájában, a pestisjárvány idején egy ifjú latintanár beleszeret egy rendkívüli, különc fiatal lányba, Agnesbe. A titokzatos nő kesztyűben, sólyommal járja családja földjét, jobban érti a növényeket és a bájitalokat, mint az embereket, rendszeresen fordulnak hozzá gyógyfüvei miatt.
Miután összeházasodnak, Agnes központi szerepet tölt be a londoni színpadon felfelé ívelő karriert befutó fiatal férfi életében. Három gyermekük születik: Susanna, és az ikrek, Hamnet és Judith. Hamnet 1596-ban, tizenegy évesen váratlanul meghal egy hirtelen fellépő láztól. Apja négy évvel később megírja a Hamlet című darabot.
A díjnyertes írónő, Maggie O'Farrell könyve ennek a házasságnak a ragyogó portréja, egy gyásztól és veszteségtől sújtott család és egy csodálatosan erős nő megrázó története. Közben gyengéden megidéz egy fiút, akinek az életét mára ugyan elfeledték, de nevét a világirodalom egyik legünnepeltebb darabja őrzi.
Maggie O’Farell: Hamnet, Fordította Schultz Judit, Európa Könyvkiadó, 2022