George Orwell: 1984 (részlet)
Ahogy a kilincsre tette a kezét, Winstonban tudatosult, hogy a naplója kinyitva fekszik az asztalkán. LE A NAGY TESTVÉRREL, ezt írta bele, annyiszor és akkora betűkkel, hogy talán a szoba túlsó végéből is el lehet olvasni. Elképesztő ostobaságot csinált. De még ebben a rémületes pillanatban is tudta, miért nem csukta be a könyvet − mert nem akarta szétmaszatolni a nedves tintát a szép, vajszínű papíron.
Nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót. A megkönnyebbülés meleg hullámként járta át a testét. Megtört pillantású, szürke asszony állt odakint; a haja ritkás, az arca barázdált.
− Hallottalak hazajönni, elvtárs – kezdte bánatos, panaszos hangon −, ezek szerint jól hallottam. Megtennéd, hogy átjössz hozzánk és megnézed a mosogatót? Merthogy eldugult, és…
Mrs. Parsons Winston egyik minisztériumi kollégájának volt a felesége, és egyben a szomszédasszonya is; ugyanazon az emeleten laktak. (A Párt némileg helytelenítette a „Mrs.” megszólítást – elvileg mindenki „elvtársnak” szólított mindenkit −, de némely asszonyok esetében ösztönösen a régi formulát használták.) Harminc körüli lehetett, de sokkal idősebbnek látszott. Olyan benyomást keltett, mintha por ülne arcának redőiben. Winston követte a folyosón. Szinte naponta adódott valamilyen bosszantó szerelési feladat. A Győzelem-tömbház valamikor az 1930-as években épült, öreg lakásaiban folyton elromlott valami. A mennyezetekrők és falakról állandóan hámlott a vakolat, kemény fagyban mindig megrepedtek a csővezetékek, havazáskor beázott a tető, a fűtés jó esetben is csak fél gőzzel működött, már ha takarékossági okból nem kapcsolták le egészen. A házilag el nem végezhető javításokat távoli bizottságoknak kellett jóváhagyniuk, ezek pedig még az ablaküveg cseréjét is hajlamosak voltak két évig halogatni.
− Persze csak mert Tom nincs itthon – mentegetőzött bizonytalanul Mrs. Parsons.
Parsonsék lakása nagyobb volt Winstonénál, és más módon volt lehangoló. Minden viharvertnek látszott benne, mintha egy nagy testű, bősz vadállat rendszeresen végigdúlná, és megtaposná a berendezési tárgyakat. Sportfelszerelés – hokiütő, bokszkesztyű, lyukas focilabda, átizzadt és kifordított rövidnadrág – feküdt a padlón szanaszét szórva, az asztalon pedig piszkos tányérok és szamárfüles füzetek hevertek egymás hegyén-hátán. A falon az Ifjú Liga és a Kiskémek skarlátvörös zászlói, valamint egy rendes méretű Nagy Testvér-plakát. Nem hiányzott az egész épületet belengő főttkáposzta-szag sem, amit azonban átjárt egy még orrfacsaróbb bűz: verejtékszag, méghozzá olyan emberé – ezt rejtélyes módon az első szippantásra bárki meg tudta állapítani −, aki pillanatnyilag nincs jelen. A másik szobában valaki fésűn és vécépapíron zenélve megpróbált lépést és dallamot tartani a televideón közvetített katonai indulóval.
− A gyerekek – mondta Mrs. Parsons, és némileg aggodalmas pillantást vetett az ajtó felé. – Egész nap nem voltak kint. És természetesen…
Szokása volt félbehagyni a mondatait. A mosogató szinte csordultig telt piszkos, zöldes vízzel, amely irtóztató, mindennél áthatóbb káposztaszagot árasztott. Winston letérdelt, megvizsgálta a lefolyócső könyökidomát. Utálta bepiszkítani a kezét, és utált lehajolni, mert attól rendszerint rájött a köhögés. Mrs. Parsons tehetetlenül nézte.
− Természetesen, ha Tom itthon lenne, egy perc alatt megcsinálná – mondta. – Imád szerelni. Nagyon ügyes keze van, annyi biztos.
Parsons az Igazságminisztériumban dolgozott, akárcsak Winston. Kövérkés, de tevékeny ember volt, bénítóan ostoba, csupa bárgyú lelkesedés – az a fajta teljesen kritikátlan, odaadó rabszolga, akire a Párt még a Gondolatrendőrségnél is jobban számíthatott hatalmi stabilitásának biztosításához. Harmincöt éves létére csak nemrég rakták ki az Ifjú Ligából, ahonnan vonakodva távozott, és mielőtt oda bekerült volna, a törvényesnél egy évvel többet töltött a Kiskémek kötelékében. A minisztériumban intelligenciát nem igénylő, alacsony beosztásban dolgozott, viszont vezéralakja volt a Sportbizottságnak és más bizottságoknak, amelyek közös túrákat, spontán tüntetéseket, takarékossági kampányokat és általában önkéntes programokat szerveztek. Pöfékelés közben – pipázott – szerette csöndes büszkeséggel megjegyezni, hogy az elmúlt négy évben minden este bekukkantott a Közösségi Házba. Bárhová ment, fojtogató izzadságszaga, fáradságos életének bizonyítéka és akaratlan hirdetője, felhőként vette körül, amely távozása után is megmaradt.
− Nincs kéznél egy villáskulcs? – kérdezte Winston, a könyökcső anyacsavarával babrálva.
− Villáskulcs – ismételte Mrs. Parsons elbizonytalanodva. – Nem tudom, biztos van. Talán a gyerekek…
Nagy lábdobogás, még egy fésű-trombitaszó, aztán a gyerekek beviharzottak a nappaliba. Mrs. Parsons hozta a villáskulcsot. Winston leeresztette a vizet, és undorodva eltávolította a csövet eldugaszoló hajcsomót. Amennyire tudta, megmosta ujjait a hideg konyhai csapvíznél, és átment a szobába.
− Fel a kezekkel! – ordított rá egy bősz hang.
Keménykötésű, csinos arcú, kilencéves fiú bújt elő az asztal mögül, kezében játék automata pisztollyal, míg nagyjából két évvel fiatalabb húga egy fadarabot fogott ugyanolyan fenyegetőn. Kék rövidnadrágot, szürke inget és piros nyakkendőt, vagyis a Kiskémek egyenruháját viselték. Winston kellemetlen érzéssel emelte föl a kezét – a fiú olyan jól játszotta a gonoszt, hogy az már nem is volt egészen játék.
− Áruló vagy! – ordította a fiú. – Gondolatbűnöző! Eurázsiai kém! Lelőlek, szublimállak, sóbányába küldelek!
A két gyerek teljesen rászállt Winstonra: körülötte ugráltak és lármáztak. „Áruló!”, kiabálta a fiú, „Gondolatbűnöző!”, és a kislány pontosan utánozta a bátyja minden mozdulatát. Kissé ijesztő volt, valahogy úgy, mint tigriskölykökkel kergetőzni, tudván, hogy nemsokára emberevő fenevaddá nőnek. Winston számító kegyetlenséget látott a fiú szemében, nyilvánvaló vágyat, hogy megüsse vagy megrúgja őt, és a bizonyosságot: nemsokára elég nagy lesz hozzá, hogy meg is tegye. Milyen szerencse, hogy nem igazi pisztoly van a kezében, gondolta Winston.
Mrs. Parsons pillantása idegesen cikázott Winston és a gyerekek között. A nappali erősebb fényében Winston érdeklődéssel állapította meg, hogy valóban por ül a ráncaiban.
− Nagy lármát tudnak csapni – mondta az asszony. – Csalódottak, hogy nem mehetnek el megnézni az akasztást, ez a bajuk. Nekem rengeteg a dolgom, nem tudom elvinni őket, Tom pedig nem ér haza időben a munkából.
− Miért nem nézhetjük meg az akasztást? – bömbölte a fiú teli torokból.
− Meg akarjuk nézni az akasztást! Meg akarjuk nézni az akasztást! – kántálta a kislány továbbra is szökdécselve.
Eurázsiai hadifoglyokat, háborús bűnösöket akasztanak a Parkban aznap este, jutott Winston eszébe. Nagyjából havonta volt kivégzés, tódult rá a nép. A gyerekek is mindig ott akartak lenni. Winston elköszönt Mrs. Parsonstól, és kilépett az ajtón. De még hat lépést sem tett meg a folyosón, amikor roppant fájdalmas ütést érzett a tarkóján. Mintha vörösen izzó huzaldarabot döftek volna bele. Még időben fordult hátra, hogy lássa, amint Mrs. Parsons visszarángatja a fiát a lakásba, miközben a gyerek a zsebébe dugja a csúzliját.
− Goldstein! – kiabálta a fiú a már csukott ajtó mögül.
De Winstont leginkább az a tehetetlen rémület döbbentette meg, amit az anya szürke arcán látott. Lakásába visszaérve gyorsan ellépett a televideó mellett, és továbbra is fájó nyakát dörgölve leült az asztalhoz. Már nem sugároztak zenét. Helyette szaggatott katonahang sorolta brutális gyönyörűséggel, milyen fegyverekkel szerelték föl az új Úszó Erődöt, amely épp most horgonyzott le Izland és a Feröer-szigetek között.
Annak a szerencsétlen asszonynak rettegés lehet az élete a gyerekei mellett, gondolta Winston. Egy-két év, és már éjjel-nappal figyelni fogják, hogy lecsaphassanak a nem hithű gondolkodás legkisebb jelére. A gyerekek többsége ilyen félelmetes manapság. A legrosszabb az, hogy a Kiskémekhez hasonló szervezetek segítségével kezelhetetlen kis vadembereket csinálnak belőlük, miközben nekik furcsamód eszükbe sem jut lázadni a pártfegyelem ellen. Ellenkezőleg, imádják a Pártot és mindent, ami vele kapcsolatos. A dalokat, a felvonulásokat, a zászlókat, a túrákat, a játék fegyverekkel való gyakorlatozást, boldogan ordítanak jelmondatokat és dicsőítik a Nagy Testvért – pompásan szórakoznak. Ádáz dühük kifelé irányul – az állam ellenségeit, külföldieket, árulókat, szabotőröket, gondolatbűnözőket vesz célba. Szinte normális, hogy aki elmúlt harminc, féljen a tulajdon gyerekeitől. És nem ok nélkül félnek, hiszen szinte nincs hét, hogy a Times be ne számolna egy alamuszi kis kölyökről – „gyermekhősről” −, aki addig hallgatózott, míg valami gyanús megjegyzés miatt föl nem jelenthette a szüleit a Gondolatrendőrségnél.
Elmúlt a csúzligolyó okozta égő fájdalom. Winston kedvetlenül fölemelte a tollát, azon tűnődve, van-e még olyasmi, ami a naplóba való. Ekkor ismét eszébe jutott O’Brien.
Évekkel ezelőtt – mikor is? alighanem hét éve – azt álmodta, hogy egy koromsötét szobán megy át. És valaki, aki a szobában ül, azt mondja, míg ő elhalad mellette: „Ott találkozunk majd, ahol nincsen sötétség.” Nagyon halkan, szinte csak mellékesen mondta – kijelentett, nem parancsolt. Ő ment tovább, nem állt meg. Az volt a furcsa, hogy akkor, az álomban, nem gyakoroltak rá különösebb hatást a szavak. Csak később és fokozatosan nyertek jelentőséget. Winston nem emlékezett, hogy az álom előtt vagy után látta O’Brient először, és arra sem, hogy mikor jött rá: az álombeli hang O’Briené. Az azonosítás mindenesetre megtörtént. O’Brien szólt hozzá a sötétből. Winston soha nem tudta eldönteni, és most sem − azután sem, hogy ma egy pillanatra találkozott a tekintetük −, barát-e O’Brien vagy ellenség. És ez nem is volt különösebben fontos. Összekötötte őket a megértés, és ez többet ért, mint az érzelmi vagy szövetségesi kapocs. „Ott találkozunk majd, ahol nincsen sötétség”, mondta O’Brien. Winston nem tudta, mit jelent ez, csak azt, hogy valami módon valóra válik.
Fordította: Lukács Laura
Orwell 1984-e új fordításban jelenik meg!
Óceánia állandó háborúban áll a világ másik két szuperhatalmának egyikével, szövetségben a másikkal. Külpolitikáját gondosan előkészített árulások, belpolitikáját a tudatlanságra, az önálló gondolkodás képességének elfojtására, a múlt meghamisítására, hazugságokra és félelemre alapozott oligarchikus önkény határozza meg. Polgárai egyéniségüket vesztett végrehajtói a Párt és a Nagy Testvér propagandájának, és egy pusztító atomháború utáni kietlen, romos, nyomorúságos világban élnek. Nyelvüket a szavak vagy többféle jelentésük eltörlésével fokozatosan kiüresítik, gondolataikat a Gondolatrendőrség vigyázza. Mégis vannak lázadók. Túlélheti-e Winston és Julia tiltott szerelme a megpróbáltatásokat? És a józan ész? Az ép elme?
Orwell 1949-es klasszikus disztópiája ma már fogalom; számos szóalkotása bekerült a nagy, angol nyelvű értelmező szótárakba. És használjuk őket, mert ma is értelmük van.
Az indiai születésű Eric Arthur Blair – írói nevén George Orwell (1903−1950) − sok minden volt életében: etoni diák, burmai rendőrfelügyelő, tanár, újságíró, haditudósító, esszéista és sebesült. Élt London és Párizs munkásnegyedeiben, harcolt a spanyol polgárháborúban a republikánus oldalon, és mindeközben rendületlenül írt: regényt, szatírát, háborús naplót, politikai publicisztikát, értekező prózát, recenziót. Hódolat Katalóniának (1938) című könyvében spanyol polgárháborús tapasztalatát örökíti meg. Egyik legnépszerűbb írása az Állatfarm című allegorikus kisregény (1945). „Amire legjobban vágytam mindig…, hogy politikáról művészi formában tudjak írni”, mondta Orwell, s ez a vágya messzemenően teljesült, amikor megszületett leghíresebb műve, a mindenkori önkényuralmi rendszerek ellen tiltakozó 1984 (1949), amelynek sikerét már nem érhette meg. Kristálytiszta stílusa, filozófiai távlatba helyezett, kíméletlen társadalomkritikája máig érvényes. Az említetteken kívül számos műve olvasható magyarul.
George Orwell: 1984, Fordította Lukács Laura, Scolar Kiadó, 2022