még1könyv

Thomas Hardy: Egy tiszta nő (részlet)   A lány – És egyszer már azelőtt is; lehet úgy egy hónapja. – Lehetséges. – Akkor hát mire gondolt, mikor így több ízben is „Sir John”-nak szólított, holott én egyszerűen csak Jack Durbeyfield vagyok, a házaló kereskedő? A lelkész közelebb léptetett. – Szeszélyből történt – mondta; és pillanatnyi tét vázás után: – Éspedig egy felfedezés miatt, amit nemrégiben tettem, mikor családfákat néztem át grófságunk megírandó története számára. Tringham lelkész vagyok, a régész, Stagfoot Lane-ből. Csakugyan nem tudja, Durbeyfield, hogy maga az egyenesági képviselője a d’Urberville-ek ősi lovagi családjának, amely Sir Pagan d’Urberville-től származtatja eredetét; ez a híres lovag pedig Hódító Vilmossal jött be Normandiából, ahogy az a Battle Abbey Krónikából kiderül? – Sose hallottam, uram! – Pedig így van. Emelje meg az állát egy pillanatra, hogy jobban láthassam a profilját. Úgy van, ez igazi d’Urberville-orr és -áll, kissé meghamisítódva. A maga ő

Alan Watts: A zen útja (részlet) A zen elvei és gyakorlata „Üres és csodálatos” A legrégibb zen költemény e sorokkal kezdődik: A tökéletes Út (tao) nehézségek nélkül való, Csak épp nem keres, nem is válogat. Ha semmit nem kedvelsz és nem is kerülsz már, Akkor értesz mindent világosan. Hajszálnyi különbség Ég és föld válik tőle mégis el! Ha a tiszta igazságra vágysz, Ne gondolj jóval-rosszal! Jó és rossz harca valójában Csak a tudat csúf nyavalyája. [1] Persze nem az a cél, hogy erőnek erejével elhallgattassuk érzelmeinket és a jótékony közönynek hódoljunk. Hanem hogy felülemelkedjünk azon a közkeletű illúzión, amely a kellemeset és jót elválaszthatónak véli a fájdalmastól vagy a rossztól. A taoizmus egyik alapelve, hogy Ha elismeri mind, hogy szép a szép, már megjelent a csúf; Ha elismeri mind, hogy jó a jó, már ott is a gonosz. Lét és nemlét együtt keletkezik; Nehéz és könnyű együtt emelkedik; Hosszú és rövid egymással szemben áll;

Tess Sharpe: A lányok, aki vagyok (részlet)   9:19 (7 perce túsz) Vitatkoznak. Piros és Szürke Sapka. Piros pánikol, mert az őr a hátán fekszik, és összevérzi a szőnyeget. Hála istennek, csak a karján érte a lövés. Rendben lesz. Legalábbis egyelőre. De valakinek szorítókötést kellene tenni a sebre, és ezek rá sem néznek. – Mondtam, hogy nem jó ötlet. Azt mondtad, senki sem fog megsérülni. Fogjuk Fraynt, levisszük az alagsorba, hogy nyissa ki a… – Csend! – morrantja Szürke Sapka, és gyors pillantást vet ránk. A fejemet nem emelem fel, de minden szóra figyelek. Biztos, hogy a széfekről beszélnek. Azok vannak az alagsorban. Titkok aranybányája. Az emberek előszeretettel rejtenek el ott olyasmiket, amikről nem akarják, hogy bárki más tudjon. De ha a bankigazgató az egyetlen, akinek hozzáférése van az alagsorhoz, ahol a széfeket őrzik… Hát ezért van rá szükségük. És ha nem jön be? Bumm, annyi a nagy tervnek! Nem csoda, hogy annyira pánikolnak, hogy még a puska is elsült a kezükben.

Byung-Chul Han: A szép megmentése (részlet)   A szép esztétikája eredendően újkori jelenség. Csak az újkori esztétikában válik el egymástól a szép és a fenséges. A szépet a maga tiszta pozitivitásában különválasztják. Az újkor erőre kapó szubjektuma a tetszés tárgyaként teszi pozitívvá a szépséget. Eközben szembeállítják a fenségessel, amely negativitása miatt nem vált ki közvetlen tetszést. A fenséges negativitása, ami a széptől megkülönbözteti, abban a pillanatban ismét pozitívvá válik, amikor az emberi értelemre vezetik vissza. Többé már nem a külső, az egészen más, hanem a szubjektum belső kifejezésmódja. Pszeudo-Longinosz, A fenségesről (Peri hüpszousz) szerzője még nem különbözteti meg a szépet és a fenségest. Így a lenyűgöző negativitása a szépséghez tartozik. A szépség messze túlmegy a tetszésen. A szép nők, így Pszeudo-Longinosz, „fájnak a szemnek”. Tehát fájóan szépek. A megrázó, fenséges szépség nem ellentmondás. A fájdalom negativitása elmélyíti a szépséget. A szépség itt

Markus Zusak: Clay hídja (részlet) Kezdetben egy gyilkos volt, egy öszvér és egy fiú, de ez nem a kezdet, ez előtte van, ez én vagyok, Matthew, és itt ülök a konyhában, éjszaka – a fény öreg folyótorkolata –, és ütögetek, ütögetek csak. A ház csöndes körülöttem. Ahogyan máskor is, a többiek mind alszanak. A konyhaasztalnál ülök. Én vagyok és az írógép – én és a régi ígé, ahogy rég elveszített apánk szerint rég elveszített nagyanyánk mondogatta. Igazság szerint vén jószágnak hívta, de az ilyen cikornyák sosem voltak jellemzőek rám. Engem a horzsolásokról és a megfontoltságról ismernek, a magasságról, az izomról és az istenkáromlásról meg az alkalmi érzelmességről. Ha olyan vagy, mint a legtöbben, kíváncsi leszel, vajon zavar-e, ha úgy rántok össze egy mondatot, hogy nem tudok semmit az eposzokról vagy a görögökről. Néha jó, ha az emberre nem számítanak így, de még jobb, ha valakinek van ehhez szeme. Nekem mázlim volt. Nekem ott volt Claudia Kirkby. Volt egy fiú, gyerek