Thomas Hardy: Egy tiszta nő (részlet)
A lány
– És egyszer már azelőtt is; lehet úgy egy hónapja.
– Lehetséges.
– Akkor hát mire gondolt, mikor így több ízben is „Sir John”-nak szólított, holott én egyszerűen csak Jack Durbeyfield vagyok, a házaló kereskedő?
A lelkész közelebb léptetett.
– Szeszélyből történt – mondta; és pillanatnyi tét vázás után: – Éspedig egy felfedezés miatt, amit nemrégiben tettem, mikor családfákat néztem át grófságunk megírandó története számára. Tringham lelkész vagyok, a régész, Stagfoot Lane-ből. Csakugyan nem tudja, Durbeyfield, hogy maga az egyenesági képviselője a d’Urberville-ek ősi lovagi családjának, amely Sir Pagan d’Urberville-től származtatja eredetét; ez a híres lovag pedig Hódító Vilmossal jött be Normandiából, ahogy az a Battle Abbey Krónikából kiderül?
– Sose hallottam, uram!
– Pedig így van. Emelje meg az állát egy pillanatra, hogy jobban láthassam a profilját. Úgy van, ez igazi d’Urberville-orr és -áll, kissé meghamisítódva. A maga őse egyike annak a tizenkét lovagnak, aki a normandiai Lord of Estremavilla segítségére volt, mikor az Glamorganshire-t meghódította. Családja egyes ágainak Anglia eme részében mindenütt voltak udvarházai; nevüket István király idejében feltüntetik a Kincstári Iratok. János király uralkodása alatt egyikük elég gazdag volt ahhoz, hogy nemesi birtokot adományozott légyen a Máltai Lovagrendnek; és II. Edward idejében egy Brian nevű ősét Westminsterbe hívták, hogy ott részt vegyen a Nagy Tanácsban. Oliver Cromwell korában kissé hanyatlottak, de nem komolyan, és II. Károly uralkodása alatt koronahű magatartásukért a Királyi Tölgy Lovagjaivá ütötték az elődjeit. Úgy ám, Sir Johnok egész nemzedékei követték egymást a maga családjában, és ha a lovagi cím örökölhető lenne, mint a báróság, ahogyan a régi időkben volt, amikor a lovagság apáról fiúra szállt, akkor maga most Sir John volna.
– Ne mondja!
– Egyszóval – összegezte a lelkész, lába szárához csattantva a lovaglópálcáját –, aligha akad még egy ilyen család Angliában.
– Hogy a mennykőbe, aligha akad? – mondta Durbeyfield. – Én meg csak folyton itt lődörgök té s tova, mintha tán a legutolsó ember volnék az egyházközségben… És mikor derültek ki rólam ezek a dolgok, Tringham tiszteletes úr?
A pap elmagyarázta, hogy amennyire ő tudja, mindez halott emlék, és aligha lehetne mondani, hogy egyáltalán tudnak róla. Az ő kutatásai a múlt tavasszal, azon a napon kezdődtek, amikor a d’Urberville család viszontagságait nyomozva megpillantotta Durbeyfield nevét a szekere oldalán, és erre kedve támadt némi fürkészkedésre az öreg apja és nagyapja körül, míg végül teljesen tisztán nem látott a dologban.
– Először úgy véltem, jobb nem zavarnom magát ilyen haszontalan közléssel – mondta. – De hát az ösztöneink néha erősebbek, mint a belátásunk. Meg aztán, gondoltam, maga talán tudott is mindig a dologról.
– Hát, igaz, hallottam egyszer s másszor, hogy a családom jobb napokat látott, mielőtt Blackmoorba került. De nem törődtem vele, úgy gondolva, hogy eszerint hát valamikor két lovunk volt, míg most csak egy van. Aztán meg van nekem otthon egy öreg ezüstkanalam meg egy öreg pecsétnyomóm; de hát, Úristen, mit ér egy kanál meg egy pecsétgyűrű?… Pedig csak elgondolni is, hogy én meg ezek a nemes d’Urbervilleek mindétig egyazon hús és vér voltunk! Mesélték, hogy a nagyapám titkolózó ember volt, és hogy nem szívesen emlegette, honnan került ide… És most hol füstöl a kéményünk, ha szabad kérdeznem, tiszteletes úr; úgy értem, hogy hol lakunk mi, d’Urberville-ek?
– Nem laknak sehol se. Kihaltak – mint nemesi család.
– Kár.
– Hát igen, a családi krónika ilyenkor hazugul azt mondja, hogy férfiágon kihalt a család; vagyis, hogy elsüllyedt… meg szűnt.
– Akkor meg hol porladunk?
– Kingsbere-sub-Greenhillben; ott feküsznek szép sorjában az ősei, a családi sírboltban, a családi szobrokkal, szürke márvány-baldachinok alatt.
– És hol vannak udvarházaink és birtokaink?
– Sehol sincsenek.
– Ó! Földjeink sem?
– Semmi sincs; habár, ahogy mondtam, valamikor bőségesen volt mindenük, mert a családja igen sokfelé elágazott. Volt udvarházuk ebben a grófságban Kingsbere-ben, egy másik Shertonban és még egy Millpondban, és egy negyedik Lullsteadben, és egy ötödik Wellbridge-ben.
– És leszünk még valaha a magunkéban?
– Hja, azt nem tudom megmondani!
– És mi okosat tehetnék én ebben az ügyben, uram? – kérdezte némi szünet után Durbeyfield.
– Hát… semmit, semmit; legfeljebb vezekelhet, elgondolván, „hogy elhullottak a hősök”.* A dologban van valami érdekesség a helyi történetíró és a genealógus számára, egyéb azonban semmi. Majdnem ugyanilyen dicsőséges család nem egy akad ennek a megyének a parasztjai között. Isten vele.
– Nem fordulna vissza? Üríthetnénk egy korsót a dolog örömére, Tringham tiszteletes úr! A Tiszta Csöppben remek sört ád a csap, habár, meg kell adni, olyat mégsem, mint amilyen a Rolliveré.
– Nem, köszönöm; ma nem, Durbeyfield. Magának már elég volt. – A beszélgetést így lezárva, a lelkész továbbkocogott, nem vévén biztosra, helyes volt-e szóvá tennie ezt a kis históriai érdekességet.
Mikor elment, Durbeyfield tett még néhány lépést, mélységes álmodozásban, aztán leült egy gyeppadra az út mentén, maga elé téve a kosarat. Pár perc múlva messziről egy siheder tűnt fel; ugyanabban az irányban haladt, amelyben az előbb Durbeyfield. Az utóbbi, meglátván a fiút, felemelte a kezét, a suhanc pedig gyorsította lépteit, és odament hozzá.
– Fiú, fogd ezt a kosarat! Elintézel valamit a megbízásomból.
A lécnyurga kamasz összehúzta homlokát:
– Nono, ki maga, John Durbeyfield, hogy úgy parancsolgat, és „fiú”-nak nevez? Éppúgy tudja a nevemet, ahogy én a magáét!
– Tudod, tudod? Nagy titok az… nagy titok az!
No, csak tedd a parancsot, és vidd az üzenetet, amit rád bízok… Mert, Fred, neked szívesen megmondom: a titok az, hogy nemes származék vagyok: ma délután derült ki, ebben a minutában. – És Durbeyfield, ahogy ezt a kijelentést megtette, ültéből hanyatt dőlve, nagyúri kényelemmel végignyúlt a gyepen a százszorszépek közt.
A suhanc Durbeyfield előtt állt, és tetőtől talpig végigmérte az öreget.
– Sir John d’Urberville: ez a nevem – folytatta a heverő ember. – Vagyis, ha a lovagok bárók volnának; márpedig azok. Mindezt feljegyezte rólam a történelem. Nem hallottál valaha, fiú, Kingsbere-sub-Greenhillről?
– De. Voltam a greenhilli vásáron.
– No hát, annak a városnak temploma alatt feküsznek…
– Az nem város, az a hely, amelyre én gondolok; legalábbis nem volt az, mikor ott jártam, hunyorgó, vaksi fészek!
– Ne a helységgel törődj, fiú, nem az a kérdés forog szőnyegen. Annak a falunak a temploma alatt feküsznek az őseim, száz meg száz, páncélruhában és ékszerekkel, nagy ólomkoporsókban, mindegyiknek sok tonna a súlya. Nincs még ember Dél-Wessex grófságban, akinek dicsőbb és nemesebb csontvázai volnának a családjában, mint nekem.
– Igazán?
– Most pedig fogd a kosarat, és indulj Marlottba, és ha el jutottál a Tiszta Csöpp fogadóba, mondd, küldjenek rögtön lovat és kocsit, hogy hazavigyen. És a kocsi aljába tegyenek be egy butykos rumot, és krétázzák a nevemre. És ha ezzel végeztél, menj tovább a kosárral mihozzánk, és mondd meg a feleségemnek, tegye félre a mosást, nem kell befejeznie, és várjon, míg haza nem érek, mert nagy hírt viszek neki.
Minthogy a kamasz hitetlenkedve állt előtte, Durbeyfield a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy shillinget, egyikét ama krónikusan kevésnek, amellyel rendelkezett.
– A fáradságodért, fiú.
Erre már a fiatal ember másképp mérte föl a helyzetet.
– Igenis, Sir John. Köszönöm. Parancsol egyebet, Sir John?
– Mondd meg otthon, hogy vacsorára szeretnék… hát igen, birkatokányt, ha hozzájutnak; ha nem jutnak hozzá, akkor véres hurkát; és ha azt se kapnak, hát pacal is megteszi.
– Igenis, Sir John.
A fiú fogta a kosarat, és épp mikor megindult, egy rezesbanda hangjai csaptak hozzájuk a falu felől.
– Nono! – figyelt fel Durbeyfield. – Csak nem énértem?
– A nőegyleti körmenet, Sir John. A maga lánya is tagja!
– Az ám, egész kiverték a fejemből a nagyobb dolgok! No, szedd az irhád, és ide azt a kocsit, talán körbehajtatok, és meg szemlélem a fehérnépet.
A fiú távozott, és Durbeyfield várakozva hevert a százszorszéppel tarka gyepen, az alkonyi napban. Sokáig egy árva lélek sem ment arrafelé, és csupán a banda egy-egy dallamfoszlánya volt minden emberi hang, amit a kék dombok karéjában hallani lehetett.
* Hogy elhullottak a hősök – Sámuel II. 1:25.
Tess Durbeyfield becsületes, szorgalmas, a jobb életért küzdő nő, aki családját mindennél előbbre helyezi. Számítását azonban már egészen fiatalon keresztülhúzza a gőgös Alec d'Urberville, amikor egy éjjel erőszakot tesz rajta. Hogyan birkózik meg a szégyennel, majd a gyásszal egy lány az ezernyolcszázas évek derekán? Ha maga mögött hagyja fájó múltja színhelyét, kezdhet-e új életet egy szerető, gondoskodó férfi oldalán?
Az Egy tiszta nő Thomas Hardy időtlen klasszikusa; kulcskérdései a bűn és a bűnhődés kettősségét, az életet behálózó titkok hatalmát, a szeretet, a vágy és az elfogadás morálon felülemelkedő erejét járják körül.
Az Athenaeum Kiadó 2021-ben útjára indított Érzelmes klasszikusok sorozatának célja, hogy – a tizenkilencedik és a huszadik század alkotásaival megszólítva a huszonegyedik század olvasóközönségét – korszakokon átívelő párbeszédet teremtsen olyan kérdések mentén, amelyeken az emberiség a kezdetek kezdete óta töpreng.
Thomas Hardy: Egy tiszta nő, Fordította Szabó Lőrinc, Athenaeum Kiadó, 2021