Alan Watts: A zen útja (részlet)
A zen elvei és gyakorlata
„Üres és csodálatos”
A legrégibb zen költemény e sorokkal kezdődik:
A tökéletes Út (tao) nehézségek nélkül való,
Csak épp nem keres, nem is válogat.
Ha semmit nem kedvelsz és nem is kerülsz már,
Akkor értesz mindent világosan.
Hajszálnyi különbség
Ég és föld válik tőle mégis el!
Ha a tiszta igazságra vágysz,
Ne gondolj jóval-rosszal!
Jó és rossz harca valójában
Csak
a tudat csúf nyavalyája.[1]
Persze nem az a cél, hogy erőnek erejével elhallgattassuk érzelmeinket és a jótékony közönynek hódoljunk. Hanem hogy felülemelkedjünk azon a közkeletű illúzión, amely a kellemeset és jót elválaszthatónak véli a fájdalmastól vagy a rossztól. A taoizmus egyik alapelve, hogy
Ha elismeri mind, hogy szép a szép, már megjelent a csúf;
Ha elismeri mind, hogy jó a jó, már ott is a gonosz.
Lét és nemlét együtt keletkezik;
Nehéz és könnyű együtt emelkedik;
Hosszú és rövid egymással szemben áll;
Magas és mély egymásra épül; …
Előbb és utóbb egymást követi.[2]
Aki ezt érti, megérti azt is, hogy ugyanúgy nem létezik jó rossz nélkül, mint fönt lent nélkül, ha pedig örökösen a jó ideálját kergetjük, úgy járunk, mint aki próbálván megszabadulni a bal oldaltól, mindig jobbra fordul. Kénytelenek leszünk körben járni.[3]
Az egésznek olyan egyszerű a logikája, hogy az ember már-már túlzott egyszerűsítésre gyanakszik. Annál is inkább, mivel ez a felismerés sérti az emberi gondolkodás legkedvesebb illúzióját, mely szerint idővel minden egyre jobbá tehető. Általános vélekedés, hogy enélkül minden értelem és cél hiányozna az ember életéből. Az az érzés él bennünk, hogy a folyamatos haladásnak nincs más alternatívája, csak a puszta létezés, a statikus, halott, sivár és örömtelen vegetálás, amitől akár öngyilkosok is lehetnénk. Már a „nincs más alternatíva” fordulat is jelzi, hogy gondolkodásunk milyen erősen kötődik a kettősség sémájához, milyen nehéz függetleníteni a jó és a rossz szélsőségeitől vagy azok valamilyen zavaros elegyétől.
A zen azonban megszabadulást kínál ettől a sémától. Lehangolónak tűnő kiindulópontja az, hogy megértjük: a választás abszurd dolog, akárcsak az a hit, hogy ha mindig a „jót” választjuk, egész életünket jobbá tehetjük. Legelőször is meg kell éreznünk a relativitás „ízét”, és meg kell értenünk, hogy az élet nem olyasvalami, amit meg kell ragadni, amiből ki kell nyerni valamit – mintha kívülről közelítenénk hozzá –, akár a tortához vagy a söröshordóhoz. Minden siker egyúttal bukás is – hiszen minél több sikert érünk el, annál nagyobb szükségünk van újabbakra. Enni annyit jelent, mint kitartani a következő megéhezésig.
A számottevő jobbítás illúziója a kontraszt pillanataiban lép fel, mint amikor a kemény fekhelyen egyik oldalunkról a másikra fordulunk. A második testhelyzet mindaddig „jobb”, amíg fennáll a kontraszt, ám rövid idő elteltével pontosan úgy fogjuk érezni magunkat, mint korábban. Az embernek tehát kényelmesebb ágyra van szüksége, akkor egy darabig nyugodtan alhat. A probléma megoldása azonban különös űrt hagy maga után, amelyet hamarosan betölt egy újabb, addig észre sem vett, ám most már elviselhetetlen ellentét, éppen olyan sürgető és kínzó, mint a kemény fekhely. Ez az űr pedig azért keletkezik, mert a kényelem érzete csak a kényelmetlenséghez képest áll fenn, ahogy a kép is csak akkor látható, ha kontrasztban van a háttérrel. Jó és rossz, kellemes és fájdalmas annyira elválaszthatatlan, különbözőségükben is annyira azonos, hogy
a jó az álnok, az álnok a jó,
vagy, ahogy a Zenrin Kusú egyik költeménye mondja:[4]
A bajjal jó szerencse ér;
Egyezéssel ellenkezés.
Ugyanezt fejezi ki, talán még erőteljesebben, a következő vers:
Alkonyatkor a hajnalt hirdeti
A kakas – éjfélkor a fénylő napot.
A zen ezért nem állítja, hogy fölösleges ennünk, ha éhesek vagyunk, akár éhezhetünk is, és nem tiltja meg, hogy vakarózzunk, ha viszket valahol. A jó hajszolásából fakadó csalódásnak nem szükségképpen a rossz stagnálás az alternatívája. Az ember élete olyan, mint „bolháé a forró tepsiben”. Egyik alternatíva sem kínál megoldást, ha felpattan, vissza kell esnie, ha visszaesik, fel kell pattannia. A választás abszurd, nincs mi között választani.
A kettősség gondolkodásmódja szerint tehát a zen nézőpontja fatalista, tagadja a szabad választás lehetőségét. Amikor Mu-csoutól megkérdezték:
– Mindennap öltözködünk, táplálkozunk, hogyan kerülhetjük el, hogy ruhát kelljen öltenünk és élelmet vennünk magunkhoz?
Így felelt:
– Öltözködünk, táplálkozunk.
– Nem értem – folytatta a szerzetes.
– Ha nem érted, vedd fel a ruhád, és fogyaszd el az elemózsiád.[5] Egy másik mester, amikor arról kérdezték, hová rejtőzzön a hőség elől, egy nem hideg, de nem is meleg helyre vezette a kérdezőt. És amikor az magyarázatot várt, ezt mondta neki:
– Nyáron izzadunk, télen didergünk.
Vagy ahogy a vers fogalmaz:
Hidegben a pattogó láng köré telepszünk;
Hőségben patakpartra a bambuszligetben.[6]
Ebből a nézőpontból pedigRagyogó nap süt ránk a zivatarban;
Hűs vizet hörpintünk a tűz ölén
Mindez azonban nem a fatalizmus álláspontja. Nem egyszerű beletörődés, hogy hőségben elkerülhetetlenül izzadnunk, hidegben dideregnünk, ha éhesek vagyunk, táplálkoznunk, ha álmosak, aludnunk kell. Megadás a sorsnak csak akkor lehetséges, ha van valaki, aki megadja magát, aki a körülmények tehetetlen bábja. A zen azonban nem ilyennek ismeri az embert. A szubjektum és objektum, a megismerő és megismert kettősségét ugyanúgy relatívnak, kölcsönösnek, szétválaszthatatlannak fogja fel, mint minden mást. Nem azért izzadunk, mert hőség van – az izzadás maga a hőség. Éppen annyira igaz, hogy a szemtől ragyog a nap, mint hogy a naptól lát fényt a szem. Ez a nézőpont azért szokatlan, mert bevett konvencióink szerint a hőség az eredendő ok, a test izzadása csak okozat. Fordítva fogalmazni éppoly riasztó, mintha sajtos kenyér helyett kenyeres sajtot mondanánk.
[1] Szeng-can, Hszin-hszin-ming.
[2] Tao-tö-csing, 2.
[3] Akármilyen hihetetlen, San Franciscóban valóban él olyan politikus, aki annyira gyűlöli a politikai baloldalt, hogy kocsijával nem is hajlandó balra fordulni.
[4] A Zenrin Kusú mintegy ötezer kétsoros verset tartalmazó antológia, amelyet Tójó Eicsó (1429–1504) állított össze. Célja az volt, hogy olyan verses forrást adjon a zen tanítványok kezébe, amelyből alkalmas kétsorost választhatnak egy-egy újonnan megfejtett kóan témájához. Sok mester ilyen verset vár el, mihelyt megszületett a megfelelő válasz a kóanra. A kétsorosok kínai források széles köréből – buddhista, taoista, klasszikus irodalomból, népköltészetből stb. származnak.
[5] Mo-csou-lu, Ku-cun-szu-jü-lu, 2:6.
[6] Zenrin Kusú, 2.
Fordította: Kepes János
A zen buddhizmus nem illeszkedik a megszokott gondolkodásmódok sorába. Nem vallás, nem filozófia, nem pszichológia és nem tudomány. Olyan tradíció, életmód és világszemlélet, amelyet leginkább a „megszabadulás útja” a Távol-Keleten és Indiában ismert fogalmával határozhatnánk meg. Egyszerűségével, közvetlenségével egyszerre ösztönöz az élet szépségének méltányolására és a halál elfogadására, tökéletesen otthonos világot teremtve számunkra:
Varázsos erő, csodás buzgalom –
Vizet merítek, fát hasogatok.
Alan W. Watts mára klasszikussá vált műve a tudós alaposságával, ugyanakkor a témához mély érzelmi szálakkal kötődő rajongó lelkesedésével vezet be minket a zen világába.
Alan W. Watts (1915–1973) Angliában született, 1938-ban az Egyesült Államokban telepedett le. Teológiai végzettséget szerzett, majd élete legnagyobb részében egyetemi tanárként tevékenykedett. Autodidakta, függetlenül gondolkodó filozófus és termékeny író volt, a zenrôl szóló elsô mûvét húszévesen publikálta. Egész munkásságában nagy hangsúlyt kapott, hogy – a személyes átélésen keresztül is – bemutassa, miként interpretálható a keleti kultúra és életszemlélet a Nyugat számára.