Markus Zusak: Clay hídja (részlet)
Kezdetben egy gyilkos volt, egy öszvér és egy fiú, de ez nem a kezdet, ez előtte van, ez én vagyok, Matthew, és itt ülök a konyhában, éjszaka – a fény öreg folyótorkolata –, és ütögetek, ütögetek csak.
A ház csöndes körülöttem.
Ahogyan máskor is, a többiek mind alszanak.
A konyhaasztalnál ülök.
Én vagyok és az írógép – én és a régi ígé, ahogy rég elveszített apánk szerint rég elveszített nagyanyánk mondogatta. Igazság szerint vén jószágnak hívta, de az ilyen cikornyák sosem voltak jellemzőek rám. Engem a horzsolásokról és a megfontoltságról ismernek, a magasságról, az izomról és az istenkáromlásról meg az alkalmi érzelmességről. Ha olyan vagy, mint a legtöbben, kíváncsi leszel, vajon zavar-e, ha úgy rántok össze egy mondatot, hogy nem tudok semmit az eposzokról vagy a görögökről. Néha jó, ha az emberre nem számítanak így, de még jobb, ha valakinek van ehhez szeme. Nekem mázlim volt.
Nekem ott volt Claudia Kirkby.
Volt egy fiú, gyerek és fivér.
Igen, nekünk mindig ott volt egy fivér, és ő – ötünk közül az egyetlen –, aki a vállára vette a dolgokat. Mint mindig, mondta nekem halkan és szántszándékkal, és persze csakis a pénzért csinálta.
Volt egy régi írógép, elásva egy régi hátsóudvar-város régi hátsó udvarában, de a méréseimet pontosan kellett elvégeznem, ha nem akartam egy döglött kutyát vagy kígyót kiásni (mind a kettőt megtettem). Arra jutottam, hogy ha ott a kutya meg a kígyó, az írógép sem lehet messze.
Tökéletes, kalóz nélküli kincs volt.
Az esküvőmet követő napon autóba ültem.
Ki a városból.
Egyenesen át az éjszakán.
Keresztül az üres tér habján, aztán még tovább.
A város kemény, távoli mesevilág volt, messziről jól láthattad. Ott volt az egész szalmaszerű táj, hozzá az égbolt hosszútávjai. Körülötte elvadult alacsony bozót és gumifák álltak, és igaz volt, átkozottul igaz, az emberek előredőlve, nehézkesen csoszogtak. Ez a világ teljesen elnyűtte őket.
A bank előtt, a sok kocsma egyike mellett egy asszony megmutatta nekem az utat. Ő volt a legfüggőlegesebb nő a városban.
– Menjen balra ott a Turnstile utcán, látja? Aztán egyenesen úgy kétszáz métert, aztán újra balra.
Barna hajú volt, jól öltözött, farmert viselt és csizmát, sima vörös inget, egyik szemével hunyorgott a nap miatt. Egyedül egy fordított háromszög árulta el őt a bőrén, a nyaka aljánál, az megviselt volt és öreg, és cikcakkos, mint egy bőrtáska füle.
– Érti?
– Értem.
– Hanyas számot keres különben?
– A huszonhármast.
– Hát akkor az öreg Merchisonékat keresi, ugye?
– Őszintén megvallva, nem igazán.
A nő közelebb lépett, és most megláttam a fogait, ezeket a fehér- és-csillogó-de-sárga fogakat, leginkább a hencegő napra hasonlítottak. Közeledett felém, erre felemeltem a kezem, és ő volt ott, én, a fogai meg a város.
– Matthew a nevem – mutatkoztam be. A nőt Daphnénak hívták.
Mire visszajutottam az autóhoz, ő már megfordult és visszajött a bankautomatától. Ő is leparkolhatott az autójával, és most csípőre tett kézzel állt. Félúton voltam a vezetőoldali ajtó felé, Daphne bólintott, és mindent tudott. Majdnem mindennel tisztában volt, mint az olyan asszony, aki olvassa a híreket.
– Matthew Dunbar.
Ezt mondta, nem kérdezte.
Ott álltam, tizenkét órányira az otthonomtól, egy városban, ahová addigi harmincegy évem során egyszer sem tettem be a lábam, és ezek valahogy mind rám vártak.
Hosszú időbe telt, mire újra egymásra néztünk, legalább néhány másodpercbe, és minden széles volt, nyitott. Emberek kerültek elő, fel-alá járkáltak az utcán.
– Mi mást tud? Tud róla, hogy az írógép miatt vagyok itt? – tudakoltam.
Kinyitotta a másik szemét is.
Szembeszállt a délutáni napsütéssel.
– Írógép? – Ezzel most teljesen összezavartam. – Mi a fenéről beszél?
Szinte végszóra egy öreg pali üvölteni kezdett azt kérdezve, vajon a nő rohadt kártyája miatt dekkol mindenki a rohadt bankautomatánál, és ő visszaszaladt kivenni a kártyáját. Lehet, el kellett volna magyaráznom, hogy volt egy régi ígé ebben az egész sztoriban, akkoriból, mikor az orvosok a rendelőikben írógépet használtak és orvosírnokok verték a billentyűket. Hogy érdekelte volna-e vagy sem, soha nem tudom meg. Annyit tudok, hogy az útba igazítása pontos volt.
Miller utca.
Kicsi, udvarias házak néma libasorban, mindegyikük forrt a hőségben.
Leállítottam a kocsit, becsuktam az ajtót, és átvágtam a ropogós gyepen.
Pontosan ekkor kezdtem el sajnálni, hogy nem hoztam magammal a lányt, akit éppen elvettem – valójában a nőt, két lányom anyját – és persze magukat a lányokat. Azok a gyerekek imádták volna ezt a helyet, körbejárkáltak, ugráltak, táncoltak volna itt, csupa láb és napsütötte haj. Körbekeringtek volna a gyepen, azt kiabálva, „És ne kukucskálj be a szoknyánk alá, jó?”.
Egy kis nászút.
Claudia dolgozott.
A lányok iskolában voltak.
Egyrészt szerettem ezt, persze. Nagyrészt nagyon szerettem.
Beszívtam a levegőt, kiengedtem, és kopogtattam.
A ház belül kályhaszerű volt.
A bútorok mind megsültek.
A képek mintha a kenyérpirítóból pattantak volna ki.
Volt légkondijuk. Elromlott.
Tea volt és aprósütemény, a nap keményen ütlegelte az ablakokat.
Kiterjedt veríték folyt az asztalnál. A hónaljból a ruhába csöpögött.
Ami a Merchisonokat illeti, szerény, szőrös emberek voltak.
Kék atlétakrikós férfiból álltak, hatalmas pofaszakállal, amely a szőrmebundából készített húsvágó bárdhoz hasonlított, meg egy asszonyból, akit Raelene-nek hívtak. Gyöngy fülbevalókat viselt, merev, göndör hajfürtöket, az ölében retikült szorongatott. Indulni készült, szeretett volna bevásárolni, de maradt. Attól a pillanattól fogva, hogy megemlítettem a hátsó udvart, és hogy valami esetleg el van ott ásva, muszáj volt ott lebzselnie. Amikor a tea elkészült, és a kekszek kis csonkokká fogyatkoztak, ránéztem a pofaszakállakra, szemből. A férfi nyíltan és őszintén szólt hozzám:
– Azt hiszem, akkor munkához kell látnunk.
Odakinn, a hosszú, száraz udvaron balra indultam el, a ruhaszárító és egy tönkrement, haldokló banksziafa felé. Egy pillanatra hátrafordultam: a kis ház, a bádogtető. A nap még felette járt, de már lenyugvóban volt, nyugat felé hajolt. Egy lapáttal és a kezemmel ástam, és ott volt.
– Az úristenit!
A kutya.
Újra.
– Az úristenit!
A kígyó.
Mindkettőből csupán a csontok.
Óvatosan összesöpörtük őket.
Kitettük őket a gyepre.
– Hát én mindjárt lepetézek!
Az öreg ezt háromszor ismételte el, leghangosabban akkor, amikor végül megtaláltam a lőszerszürke öreg Remingtont. Mint fegyver a földben, háromszor volt körbetekerve erős műanyaggal, olyan átlátszóval, hogy ki tudtam venni a billentyűket, először a Q-t és a W-t, aztán középtájt az F-et, a G-t, a H-t és a J-t.
Egy darabig néztem, csak néztem.
A fekete billentyűk mint a szörnyek fogai, de barátságos szörnyeké.
Végül előrenyúltam és kihúztam, óvatos, koszos kezekkel, mind a három lyukat betemettem. Kicsomagoltuk, néztük, guggoltunk, vizsgálgattuk.
– Fene egy dolog ez – szólalt meg Mr. Merchison. A szőrmebunda húsvágó bárd megrándult.
– Az – helyeseltem. Pazar volt.
– Nem gondoltam, hogy ez fog történni, amikor ma reggel felkeltem – felvette, majd a kezembe nyomta.
– Velünk vacsorázik, Matthew?
Ez az öregasszony volt, félig még megdöbbenve. A megdöbbenés nem überelte a vacsorát.
Felnéztem rá a lekuporodó testtartásomból. – Köszönöm, Mrs. Merchison, de már sok volt a keksz. – Újra egy pillantást vetettem a házra. Az árnyékok mostanra feldarabolták. – Igazából indulnom kéne. – Mindkettőjükkel kezet ráztam. – Nem tudom eléggé megköszönni maguknak. – Nekiindultam, az írógépet biztonságosan a két karomban tartva.
Mr. Merchison még nem fejezte be.
Egy nyílt „hé!”-t eresztett meg.
És mi mást tehettem volna?
Alighanem lehettek volna jó okaink rá, ha nem földeljük el a két állatot, megfordultam a ruhaszárító alatt – egy elhasznált, öreg Hills Hoist,* akár a mienk –, és vártam, hogy mit mond, és mondta is.
– Nem felejtett ott valamit, cimbora?
A kutya csontjai és a kígyó felé biccentett.
És így vezettem hazafelé.
A régi furgonom hátsó ülésén aznap egy kutya csontvázmaradványai, egy írógép és egy barna ausztrálsikló drótszerű gerince hevert.
Úgy a félút környékén lehúzódtam. Volt arra egy ismerős hely – kis kitérő, ággyal és kellő nyugalommal –, de úgy döntöttem, nem veszem ki. Ehelyett végigfeküdtem az autóban, nyakamnál a kígyóval. Ahogy elszenderedtem, arra gondoltam, hogy a kezdetek előtti dolgok miképpen vannak ott mindenütt, mert mindenekelőtt volt egy fiú abban a hátsóudvar-városban, és a földön térdelt, amikor a kígyó megölte azt a kutyát, a kutya megölte azt a kígyót… de mindez még hátravan.
Nem, most csak annyit kell tudnod.
Másnap utaztam haza.
Visszaértem a városba, az Archer utcába, ahol egykor minden elkezdődött, és aztán sokfelé, változatosan elágazott. A vita arról, mi a fenének hoztam haza az órákkal előbb kiásott kutyát és kígyót, és azokról, akik indulni akartak és elindultak, meg azokról, akik maradni akartak és maradtak. A vita Roryval a kocsi hátsó ülésének tartalmáról csak a hab volt a tortán visszatéréskor. Rory, pont ő!
Mint bárki más, ő ugyanannyira tisztában van vele, hogy kik, miért és mik vagyunk.
A roskadozó tragédia családja.
Egy fiúkkal, vérrel és vadállatokkal teli BENG-képregény.
Ilyen emléktárgyaknak születtünk.
A nagy adok-kapokban Henry vigyorgott, Tommy nevetett, és mindketten azt mondták: „Úgy, mint mindig.” A negyedik közülünk aludt, és végigaludta a teljes időt, míg odavoltam.
Ami a két lányomat illeti, megbámulták a csontokat, és ennyit kérdeztek: – Ezeket miért hoztad haza, apu?
Mert egy elmebeteg.
Észrevettem, hogy Rory abban a pillanatban ezt gondolja, de soha nem mondaná hangosan a gyerekeim előtt.
Ami Claudia Dunbart – a korábbi Claudia Kirkbyt – illeti, megrázta a fejét, megfogta a kezem, és boldog volt, olyan átkozottul boldog, hogy újra összeomolhattam volna. Biztos azért volt, mert örültem.
Öröm.
Az öröm egy elég hülyén hangzó szó, de tisztán és egyszerűen ezt írom és mondom, mert pontosan ez az, ahogyan éppen vagyunk.
Főleg azért, mert szeretem most ezt a konyhát, és az egész nagy és szörnyű történetét. Itt kell megtennem. Illik ide, hogy itt tegyem meg. Örömmel hallom, ahogy a jegyzeteim ráütődnek az oldalra.
Előttem itt az öreg ígé.
Túl rajta egy összekarcolt fa asztallap.
Egymáshoz nem illő só- és borsszórók, makacs pirítósmorzsák kompániája. Az előszobából beszűrődő fény sárga, az itteni fény fehér. Itt ülök, gondolkodom, és verem a gépet. Ütögetem, csak ütögetem. Az írás mindig nehéz, de könnyebb, ha van mit mesélned.
Hadd meséljek a fivérünkről.
A negyedik Dunbar fiúról, akit Claynek hívnak.
Minden vele esett meg.
Mi mindannyian általa változtunk meg.
* Lance Hill 1945-ben Adelaide-ben magáncélra készítette első oszlopra szerelt, forgatható ernyőrácsos kerti ruhaszárító állványát, melyet sógorával közös vállalkozásában 1947-től kezdett sorozatszerűen gyártani. A Hills Hoist ruhaszárító az 1950-es, ‘60-as évek ausztrál külvárosi életének metaforája lett, nemzeti ikonként nyilvántartott használati tárgy. (A ford.)
Fordította: Csuhai István
Kezdetben csak egy gyilkos, egy öszvér és egy fiú volt. Aztán egy kígyótetem, egy döglött kutya és egy régi írógép. És jött az anya és az öt testvér, majd a lány, aki zsokénak készül, meg a lóversenyek. Később a halál, a gyász, a futás és a fájdalom, a híd és a megtisztulás. De ez még nem a vég. A Dunbar fivérek a saját törvényeik szerint élnek a világban.
Az anyjuk meghalt, és az apjuk is magukra hagyta őket. Szeretnek és gyűlölnek, gyászolnak és élnek, küzdenek a felnőttvilág kihívásaival az elhagyatott lóversenypálya tövében. Egy nap azonban az apjuk váratlanul hazatér, és segítséget kér tőlük egy híd megépítésében. Az öt testvér közül egyedül Clay vállalja a feladatot, és ezzel örökre megváltoztatja az életüket. Clay hidat épít a múltjából, a családjából, fájdalomból és szeretetből, a csodákból és a csalódásokból, az életéből, mindabból, ami egy élet kötőanyagát képezi. És közben feltárul a család múltja: a Homérosz iránt rajongó nagyapa emléke, a Kelet-Európából menekült anya és a festőművésznek készülő, megtört apa találkozása egy eltévedt zongoránál, valamint a fiúk ígéretekkel teli gyermekkora. De vajon elég kitartó-e Clay? Lesz-e elég ereje befejezni?
Markus Zusak új regénye az áradó történetek és az elfeledett titkok nagyszerű szövedéke. Gyönyörűen megírt könyv a veszteségről, a családi szeretetről és a felemelő megbocsátásról.
Markus Zusak: Clay hídja, Fordította Csuhai István, Európa Könyvkiadó, 2021