Karolina Ramqvist: Medveasszony (részlet)
A gyerekek csendben feküdtek vattázott hálózsákjukban, és bámulták a délutáni fekete égboltot. Az ég olyan mélységes és elérhetetlen volt, hogy a valahol odafent lévő világűrt juttatta az eszembe, ahogy én magam is felnéztem a zöld lámpát várva, felfelé bámultam, hogy lássam, amit ők látnak a kocsiban fekve, és mert kellemesnek találtam a gondolatot, hogy nem is messze ott kezdődik a végtelen.
A lámpa váltott. Csak át kellett kelnem az úton, és hamarosan otthon lehettünk volna, de nem bírtam. Egyetlen lépést sem voltam képes már megtenni a széles kocsival a hóakadályban. Láttam a biciklitároló bejáratát, a kapunkhoz képest a sarkon túl, a babakocsikat ott kellett tárolni tűzvédelmi okokból, egy firkákkal csaknem teljesen ellepett vasajtó volt, és amint megpillantottam, éreztem, ahogy nekem nehezedik a súlya. Láttam magam előtt, ahogy meg kell próbálnom kinyitni az ajtót, tartani, és beügyeskedni a babakocsit a folyosóra, ami olyan szűk volt, hogy ki kellett hátrálnom, ha esetleg jött valaki szembe. Majd ki kell csatolnom az ötpontos biztonsági öveket, és ki kell emelnem a gyerekeket, mielőtt betolom a kocsit a babakocsitárolóba, amit nemrégiben építettek, hogy mindannyian elférjünk. Nagyon sok kisgyerek volt a házban, sok harmincas pár vásárolt lakást, és a beköltözésük után a gyerekcsinálás volt az első dolguk.
Ahogy nekünk is.
Az emberek haladtak át a kereszteződésen. Biciklik, babakocsik, kutyák. Én álltam egyhelyben. Elképzeltem, ahogy felmegyünk a lakásba. Ülök majd a zsámolyon a konyhában, szoptatok, és arra gondolok, hogy kényelmesebben kellene elhelyezkednem, hogy ne fájduljanak meg a tagjaim, de nem bírok testhelyzetet váltani vagy átülni máshova, a férjem hazajön a munkából vagy esetleg az ír kocsmából, ami akkor még a tömbünkben volt, ott működött, amióta az eszemet tudtam, de ma már nincs meg, és átpelenkázzuk a gyerekeket, és megfürdetjük őket a lavórban a zuhanykabin padlóján, és megpróbálunk még vacsorát csinálni, és talán kicsit rendet rakunk a lakásban, aztán még olvasunk, vagy tévézünk, és aztán vége a napnak, jön az éjszaka, majd újabb nap, megint kénytelen leszek elhagyni a lakást, és minden megy tovább, mert azután is lesz nap, majd még egy, és mindennap ugyanazok történnek.
Álltam tovább ugyanott, és láttam, ahogy mindenki más mozog. Leemeltem a kezemet a kocsi fogantyújáról, elővettem a telefonomat a zsebemből, és a férjemet hívtam. Azonnal felvette, én megkérdeztem, hol van, aztán megvártam őt, átvette a kocsit, és együtt keltünk át az úton, és mentünk be a házba.
Attól a naptól fogva folyamatosan őrá gondoltam. Szinte elkülönülő időszaknak tűnik az életemben, a háromgyerekes családanya korai évei, amikor ő belépett a világomba. Nem is a gondolataim miatt, emlékeim szerint nem voltak különösebben kidolgozottak, inkább a róla alkotott képek miatt. Nagyon közel éreztem őt magamhoz, mintha egy szobában lettünk volna, vagy mintha a távoli hely, ahol ő élt, a szoba részét képezte volna; láttam őt medvebőrbe és a viseltes, magas nyakú ruhába bújtatva vagy meztelenül, felfedve bőre minden kitüremkedését, legyőzötten, piszkosan, kipirulva, sápadtan a föld és a hegyek fekete háttere előtt.
Fekszik a barlangban, a gyér nappali fény nem ér el hozzá. Szerintem azt kívánta, senki ne szerezzen róla tudomást, senki ne szerezzen tudomást „…az életkörülményekről, melyek nem jobbak egy állaténál…” – mégis leírom, hogy odabent van. Most vagy ott látom őt a sötétben, vagy az idő és a történelem széles porondján, ahova kilép a semmiből, ami aztán visszaszippantja őt.
André Thevet említi őt először az 1575-ös La Cosmographie Universelle huszonharmadik részében. 1019. oldal. Csak egy keresztnév, Marguerite. Ezen túl nem tudunk meg sokat a kilétéről. Thevet nem írja meg születésének sem a helyét, sem az idejét, nem ír semmit a szüleiről, bár nagyon is lehetséges, hogy ő tudja, kik voltak, mert igaz, hogy nő, de nemesi származású, és hogy hova tűnt a történtek után, arra csak utalást találunk a falu megnevezése által, ahol Thevet találkozott vele, amikor már túl volt mindenen:
… Nautron falva, Perigord provincia, amikor is vele voltam, és ő bőségesen beszámolt nekem e balszerencséről és eddigi sorsáról.
Elizabeth Boyer fordításában olvastam. Thevet Nautront ír, de Boyer szerint Franciaországban soha nem volt ilyen nevű falu. Több történésszel egyetemben azt a következtetést vonja le, hogy Nontronról lesz szó, és Thevet minden bizonnyal elírta, de most, amikor belegondolok, felmerül bennem, hogy Thevet esetleg szántszándékkal tette, így akarta álcázni a helység nevét az olvasó előtt.
Egyik forrás sem fed fel túl sokat az életéről a történések előtt vagy után. Mintha ő csak ezen események leírásában létezett volna, és úgy véltem, ezeket a leírásokat elsősorban nem is őmiatta alkották meg, hanem magáért a történetért, annak tudományos vagy irodalmi értékéért, és mert esetleg hasznot hozhatott maguknak az íróknak. Eleinte legalábbis ez volt az elképzelésem.
Mindenki azt mondta, fantasztikus egy történet, én meg mindig elkedvetlenedtem a hallatán, szerintem több okból is elbizonytalanított. Tűnődtem a saját indítékaimon, tulajdonképpen mi vonz hozzá engem, aki soha nem érdeklődtem különösebben a fantasztikus mesék iránt, a történetekből meg kifejezetten elegem volt. Még akkor is nagyon elegem volt belőlük. Gyűlöltem őket a világra gyakorolt hatásuk miatt; mintha már csak a történetmesélés számított volna, miközben az igazság és a csend elértéktelenedett.
Talán nincs ebben semmi újdonság. Talán mindig is így érezték az emberek. Most, amikor ezt itt írom, még világosabb számomra, hogyan irányítja a fikció – vagy egyfajta fiktív máz – a gondolatainkat és a felfogásunkat, és hogyan indít be eseményláncokat. Ha fiatal író koromban valaki ezt előre megmondja nekem, biztosan azt hittem volna, hogy otthonra találok ebben a világban, de tévedtem volna. Csak félek. Olyan, mint végignézni, ahogy egy tébolyult vihar beront, az elbeszélés brutális ereje mindent összetör, mindent magával ragad, ami az útjába kerül. Egykori világom apránként eltűnt, és felváltotta egy új, helyenként érthetetlen valóság, ahol már nem lehetek biztos abban, hogy továbbra is érvényben van mindaz, amiről egészen a közelmúltig azt hittem, támaszkodhatok rá.
Fordította: Papolczy Péter
„Az írás függőséget okoz. Nagyon sokszor olvastam már ezt, de csak most értettem meg. Kivezető utat rejt minden válságból, nagyból és kicsiből egyaránt, és ott lebegett csábítóan karnyújtásnyira, valahányszor nehézségbe ütköztem, amit így aztán soha nem kellett megoldanom, elég volt a szöveghez fordulnom. Életem függővé vált a könyvoldalról áradó erős, fehér fénytől, de a tudattól is, hogy soha nem kell semmiben részt vennem, nem kell ugyanazon rettenetes feltételek mellett léteznem, mint mindenki másnak, hiszen amíg írhatok, soha nem lesz szükségem senki másra.”
1542-ben egy nemrégiben megárvult fiatal
francia nő átkel az Atlanti-óceánon egy
expedícióval, amit a gyámja vezet. Az út
során általa elszenvedett rendkívüli igazságtalanság
és az embertelen élmények
három kortársát is megihlették, hogy papírra
vessék a történetet.
Bő ötszáz évvel később – azaz napjainkban
– egy írónő felfedezi magának a történetet,
amely nem hagyja őt nyugodni.
Mi tudható erről a nőről és a sorsáról? Mit
árulnak el a korabeli forrásszövegek, amelyek
természetesen ellentmondanak egymásnak?
Melyik szerzőt mi motiválhatta,
hogy megírja a történetet, és ennek fényében
mennyit és miért torzított rajta?
Az írónő kutatómunkája mindvégig összefonódik általánosabb kérdésekkel is az
írásról és saját írásművészetének fejlődéséről.
Miközben próbálja áthidalni a fél
évezredes szakadékot, amely elválasztja
őt a főhősétől, és próbálja megérteni, mit
tarthatott egy fiatal nő a reneszánszban
szerelemről, erotikáról, tisztességről, férfihatalomról,
a saját gondolatai is fejlődnek,
alakulnak.
A Medveasszony szerzője páratlan intellektuális
kalandra hívja az olvasót, melynek
során nemcsak a késő középkori történetet,
hanem az alkotói folyamatot is végigkísérheti.
A Gothenburgban született Karolina
Ramqvist (1976) generációja egyik legbefolyásosabb
feminista szemléletű svéd írónője.
Családjával Stockholmban él. Ez idáig
öt regényt jelentetett meg, melyek közül
A fehér város (Den vita staden) elnyerte a rangos
P. O. Enquist Irodalmi Díjat. Íróként
és újságíróként a jelen olyan alapvető témái
foglalkoztatják leginkább, mint a szexualitás,
a kommercializálódás és az elmagányosodás.
Írói stílusa egyszerre letisztult és lírai,
feszültséggel teli és meditatív.
Karolina Ramqvist: Medveasszony, Fordította Papolczy Péter, Gondolat Kiadó, 2022