Steiger
Kornél: Tanulmányok a sztoikus etika köréből (részlet)
Az antik filozófus belső szabadsága – (részlet)
Honnan eredezteti a filozófus a maga szabadságát? A belső szabadság eredete analóg a politikai szabadságéval. Politikai szabadsággal három okból rendelkezhet a polgár, illetve a polisz. Az első az, ha az ember őshonos (autokhthón) a hazájában, és azért szabad, mert természettől fogva már az ősei sem voltak soha senkinek a szolgái vagy alattvalói. Az athéniak eredetmondájának ez nagyon fontos eleme (Thuküdidész II. 36; Platón: Menexenosz 237b). Szabaddá válhat továbbá az ember úgy, hogy az uralkodó megajándékozza a szabadsággal. A platóni Törvények tájékoztatása szerint (III. 694b) a perzsa előkelők így lettek szabadok. Végül szabaddá válhat a polisz úgy, hogy egy hadvezér felszabadítja az eddigi külső vagy belső politikai-katonai elnyomás alól, ahogy Themisztoklész Szalamisznál felszabadította Athént a perzsa nyomás alól (Kr. e. 480), vagy ahogy Thraszübulosz megszabadította a várost a Harmincak uralmától (Kr. e. 403). A belső szabadság esetében ugyanezzel a három motívummal találkozunk, ám ezek a motívumok itt nem diszjunktív kapcsolatban állnak egymással, hanem együttesen vannak jelen. Ezt az együttes jelenlétet az alábbiakban Epiktétosz tanításán mutatom be.
A belső szabadság minden embernek természettől fogva részül jutott. Ez megfelel az autokhthón szabadság politikai állapotának. Ám azért születtünk természettől fogva szabadnak, mert Zeusz így alkotta meg az embert. Mivel ő a mindenség szuverén uralkodója, másként is határozhatott volna. Ez az uralkodó ajándékozta politikai szabadság fogalmának felel meg. A legérdekesebb a harmadik motívum. Az ember gyermekkorában nem tud élni a szabadsággal – tanítja a sztoikus –, mert értelme még nem fejlődött ki. Fölserdülve pedig kezdetben rosszul él vele, miután még nem tudja helyesen kezelni a képzeteit, és így részint kontrollálhatatlan emóciók lesznek rajta úrrá, részint az olyan, a közfelfogás szentesítette látszatjavaknak veti utána magát, amilyen a gazdagság, a hatalom és az üres hírnév. Vannak emberek, akik aztán egész életüket a pathoszok rabságában és a látszatjavak hajszolásával töltik, azaz szabadságukat végleg elveszítve szolgáivá válnak szenvedélyeiknek és látszatjavaiknak. Ezért a fiatal embernek, ha erkölcsileg jó emberré akar válni, egy filozófus-mesterhez kell csatlakoznia, aki lelkének edzőjeként és orvosaként törekvéseit és késztetéseit – mintegy hadvezér módjára – felszabadítja a pathoszok és a látszatjavak elnyomása alól.
Mi a belső szabadság tartalma? Hallgassuk meg Epiktétoszt!
De mit mond Zeusz? – „Epiktétosz, ha lehetséges lett volna, testedet és mindazt, ami a birtokodban van, szabadnak és akadályozhatatlannak alkottam volna. Csakhogy ne feledd ám, hogy ez a test nem a tiéd, hanem ügyesen összegyúrt sár. Mivel ezt nem tehettem meg, ezért adtunk neked egy részt a magunk természetéből: a késztetésnek és az elutasításnak, a törekvésnek és a hárításnak, egyszóval a képzetek kezelésének készségét. Ha gondot fordítasz rá és ebbe helyezed bele a dolgaidat, semmi sem fog akadályozni, lebéklyózni, nem siratsz meg, nem kárhoztatsz és nem hízelegsz körül senkit. (Beszélgetések I. 1. 10–12)
A belső szabadság tartalma tehát nem más, mint képzeteink kezelésének az akadályozhatatlansága. Ez azért akadályozhatatlan természettől fogva, mert képzeteimhez, gondolataimhoz kizárólag nekem magamnak van közvetlen hozzáférésem.
Mit ért Epiktétosz „képzeten” és „a képzetek kezelésén”? Ha valami történik velem, akkor erről a történésről az elmémben kialakul egy képzet (impresszió, reprezentáció). Ám képzeteink általában nem maradnak meg a maguk eredeti, fenomenális tisztaságában, hanem tüstént kontaminálódnak valamilyen érzelemmel. Mondok egy példát. Megpályázok egy kutatói ösztöndíjat, és értesítenek róla, hogy nem kaptam meg. Ebben az esetben a fenomenális képzet, amelyet a hír ébreszt bennem, nyelvi propozíció formájában úgy fest, hogy „Nem kaptam meg az ösztöndíjat”. Csakhogy ez a fenomenális képzet tüstént felébreszti bennem a csalódottság érzését, és amikor a „Nem kaptam meg az ösztöndíjat” képzet tudatosul bennem, azaz beépül azoknak a képzeteknek a készletébe, amelyekből az életem narratíváját komponálom, már eleve abban a formában épül be, hogy „Csalódott vagyok, hogy nem kaptam meg az ösztöndíjat”. Ez a csalódottság aztán vérmérsékletemnek megfelelően további érzelmeket generálhat bennem: kétségbeesést, heves indulatot azok iránt, akiket okolok a történtekért stb. Amikor pedig beépítem a viselkedésembe a történésről kialakult képzetet és cselekedni kezdek – a viselkedésünk és a cselekvéseink nem mások, mint reakciók a külső történésekről kialakult képzeteinkre –, akkor már nem a fenomenálisan tiszta képzetre reagálok, hanem az érzelemmel kontaminált impresszióra.
A képzeteim filozófiailag helyes kezelése azt jelenti, hogy megtanulom világosan elválasztani egymástól a fenomenálisan tiszta képzetet és a vele kontaminálódott érzelmet, tisztázom magamban, hogy ez az érzelem eredetileg nem a képzet része, hanem az én kontribúcióm. Továbbá megvizsgálom, hogy ez az érzelem vajon helyes-e és hasznos-e, vagy helytelen és káros – káros lehet például azért, mert esetleg bénítóan hat a további viselkedésemre. Képzeteim helyes kezeléséhez továbbá az is hozzátartozik, hogy ha ezeket az önkéntelenül felébredő érzelmeimet helytelennek és károsnak érzem, akkor semlegesíteni tudom őket. Epiktétosznak van egy nagyon frivol és kedves példája erre (Beszélgetések I. 28. 12–13). Amikor Parisz megszökteti Helenét, akkor az, ami történt, önmagában véve (mintegy fenomenális képzetként) nem volt más, mint hogy ezek ketten elmentek Spártából. Az már Menelaosz érzelmi kontaminációja, hogy itt olyan világraszóló botrányról van szó, amely vért kíván. Ezzel az erővel – mondja Epiktétosz – Menelaoszban az a képzet is kialakulhatott volna, hogy egy ilyen asszonytól megszabadulni kész nyereség, és akkor nem lett volna szükség az egész trójai háborúra.
Mármost vegyük észre, hogy a fenyegetés, az emberek manipulatív irányításának és befolyásolásának ez a fontos eszköze, amelyet többé-kevésbé minden hatalom alkalmaz a neki alávetettekkel szemben, pontosan ezen a lelki mechanizmuson, a fenomenális képzet és az érzelem kontaminálódásának a mechanizmusán alapul. A fenyegetés azáltal éri el célját, hogy olyan képzetet ültet a megfenyegetett ember lelkébe, amely félelmet ébreszt benne. A megfenyegetett embert nem a fenyegetés tárgyának puszta képzete, hanem a hatására ébredt érzelem bénítja le és teszi manipulálhatóvá.
Tekintettel arra, hogy a képzetek helyes kezelésén alapuló belső szabadság többé-kevésbé ellenállóképessé teszi a lelket a megfélemlítéssel szemben, magától értetődik, hogy egy adott politikai hatalom annál ellenségesebben viszonyul a filozófiához, minél inkább szereti alkalmazni a megfélemlítést az uralma alatt állók irányításának eszközeként.
Ez a sztoikus elmélet Domitianus császár korában nyerte el végső megfogalmazását. Domitianus volt az, aki Kr. u. 94-ben az összes filozófust kiűzte Itáliából. De miután az európai filozófia az antik filozófia örököse, és a hatalom gyakorlásának technikája szintén a görög–római forrásokból táplálkozik, joggal mondhatjuk, hogy a filozófus és a hatalom hagyományos konfliktusát ugyancsak örökségül kaptuk.
© Steiger Kornél, 2021
„Az élet önmagában közömbös, de az, hogy hogyan bánsz az életeddel, nem közömbös” (Epiktétosz: Beszélgetések II. 6. 1).
A sztoikus etika iránt az utóbbi évtizedekben világszerte egyre intenzívebb érdeklődés mutatkozik. Ez érzékelhető a hazai könyvkiadásban is: Seneca és Epiktétosz műveit, valamint Marcus Aurelius Elmélkedéseinek új fordítását nagyon jól fogadta az olvasóközönség.
Kötetünk kilenc sztoikus etikai témájú tanulmányt tartalmaz. „Az antik filozófus belső szabadsága” és „A sztoikus etika időszerűsége” című tanulmány a személyiség integritásával foglalkozik, amely nélkülözhetetlen előfeltétele a morális viselkedésnek és cselekvésnek. „A sztoikus etika és Epiktétosz lélekterápiája” eredetileg az Epiktétosz összes művei című kötet utószavaként íródott, és szándéka szerint a filozófus teljes etikai elméletét mutatja be. „A sztoikus etika epiktétoszi reformja” azt mutatja meg, hogy Epiktétosz etikai tanítása – a közhiedelemmel ellentétben – jelentős új gondolatokat és eljárásokat kínál a régebbi sztoikus doktrínához képest. „Az epiktétoszi narratíva” azt fejtegeti, hogy az emberrel megtörténő események hogyan válnak tudatosan megélt élményekké, és hogyan kell ezeket etikai szempontból helyes módon elemeznünk és kezelnünk. „A személyes gondviselés Epiktétosz morálfilozófiai tanításában” a filozófus etikai és teológiai szempontból is centrális jelentőségű fogalmának, a gondviselésnek a tartalmát elemzi. „A sztoikus oikeiószisz platóni eredetéről” azt mutatja be, hogy a szelf fogalma hogyan alakul ki Platón elméletében és hogyan válik a sztoikus gondolkodás egyik alapfogalmává. A „Marcus Aurelius Antoninus Philosophus” a filozófus-császár alakját és művét helyezi új megvilágításba. „Az epiktétoszi etika előzményei: Arisztón, Bión, Telész” című tanulmány a három filozófus fennmaradt töredékeinek magyar fordítását tartalmazza, és ezek szövegének elemzésével érvel amellett, hogy Epiktétosz tanításának több olyan eleme, amely eltér az ortodox sztoikus doktrínától, ezeknek a Kr. e. 3. századi gondolkodóknak a gondolataival rokon.
Steiger Kornél: Tanulmányok a sztoikus etika köréből, Gondolat Kiadó, 2021