Amikor a gondolatok megfagytak a levegőben
Egymillió évvel ezelőtt tudvalevőleg sokkal hidegebb volt a sarkvidéken, mint manapság. Simán lement a hőmérséklet akár mínusz egymilliárd fokra. Abban a vad hidegben minden megfagyott, nem is gondolnátok, de még a gondolat is. Például mihelyt valakinek megfordult a fejében, hogy „Hú, de kutya hideg van!”, tessék, a feje fölött egy felhőforma szövegbuborékban a cseppkőhöz hasonlóan alul elcsöppenő jégcsapbetűkkel rögtön megjelent a felirat: „Hú, de kutya hideg van!”
Ez a megfagyott, olvasható gondolat azzal a logikus következménnyel járt, hogy a sarkvidéken nem mertek gondolkodni. Attól féltek, hogy olvasnak a gondolataikban.
A végén már senki – se medve, se pingvin, se fóka, se kutya, se eszkimó –, szóval senki sem gondolt semmire. Hülyék gyülekezete volt a sarkvidék. De nem azért voltak hülyék, mert nem tudtak gondolkodni, hanem tapintatból, lelki finomságból. Valamelyik akkori évszázadban (az akkori évszázad egy napnak felelt meg) bizonyos Roz Már mozdulatlanul fekve egy jégtáblán, lehunyt szemmel élvezte a hideget, és mindössze azt gondolta: „Ó”. Feje fölött jégcsapbetűvel meg is jelent: „Ó”. Na most, hogy ez az „Ó” mit akart jelenteni, ki tudja.
Hirtelen, farkcsóválva kibukkant a vízből a fürge Angol Na, és odakiáltott neki:
– Figyelj, Roz Már, mondok valamit!
– Na mi van? – dünnyögte Roz Már.
– Képzeld, mi történt velem legutóbbi utamon! A trópusokon jártam, ahol akkora, de akkora a hőség! És képzeld: ott nem fagynak meg a gondolatok.
– Ne beszélj!
– Komolyan mondom. Ha például valaki meglát, és azt gondolja, „Mekkora feneke van ennek a Roz Márnak!”, te nem szerzel róla tudomást, mert odalent, abban a rettenetes hőségben nem láthatóak a gondolatok.
– Ki mondta, hogy nagy a fenekem? – mordult fel Roz Már sértődötten.
– Csak példamondatnak szántam. Figyelj: miért nem hagyjuk itt ezt a sarkvidéket, ahol az állat már nem gondolhat semmit, mert mindenki rögtön megtudja? Miért nem megyünk el a trópusokra? Ha te azt tudnád, micsoda öröm, hogy félelem nélkül, szabadon gondolkodhatsz! A trópusokon szinte tobzódtam a gondolatokban.
– Miket gondoltál?
– Sok mindent, rengeteg sok mindent.
– Például?
– Mit mondjak. Például, hogy a Nap zöld. Vagy hogy kettő meg kettő az öt.
– De a Nap nem zöld! És kettő meg kettő az négy.
– Persze, persze. De ez benne a szép: bármit gondolhatsz, amit csak akarsz, senki sem fogja megtudni.
Angol Na addig-addig mondta a magáét, míg Roz Már beleegyezett, hogy elutazik vele azokra a trópusokra. Talán nem ment volna bele ilyen hamar, ha éppen akkor a jégtábla mellett nem áll meg egy csónak, és nem száll ki belőle három férfi bundában, botokkal felfegyverkezve. Roz Már elszörnyedve látta a három, botokkal felszerelkezett ember feje fölött a feliratot: „Most megölünk egy csomó ilyen ostoba állatot, szétverjük a pofájukat, aztán jók lesznek táskának meg cipőnek.” Meglátni ezeket a levegőben vibráló, csöpögő szavakat, és lecsusszanni a jégtábláról, Roz Márnak egy pillanat műve volt. Angol Na úszott elöl, Roz Már meg gurult, jobban mondva uszonytempózott utána. Mentek, mentek, a hőmérséklet lassan mínusz milliárdról plusz milliárd fokra melegedett. Atyaisten, micsoda hőség volt! Szinte forrt a tenger, mint fazékban a víz, csak itt nem a fazék alatt, hanem fölötte égett a tűz. Roz Már még nem gondolt semmire; azok után, hogy évmilliókig egyetlen gondolat sem fordult meg a fejében, bénultság lett rajta úrrá, de úszás közben időnként feltette a kérdést:
– Angol Na, drága Angol Na, te már gondolkodol?
– Jóhogy!
– És mire gondolsz épp?
– Éppen terád.
– És például mit?
– Nem mondom meg, mert megint megsértődsz.
Roz Már ezt zokon vette. A sarkvidéken, mint már mondtuk, senki sem gondolt már senkiről semmit. Itt meg tessék, ez az Angol Na, kihasználva, hogy a trópusokon láthatatlanok a gondolatok, ki tudja, mi minden rosszat öszszehord magában őróla. Képmutató, pletykás, ostoba alak!
Roz Már egyszerre azon kapta magát, hogy nagyon rossz véleménnyel van Angol Náról, és biztos volt benne, hogy ez kölcsönös. És ez egyébként előbb-utóbb mindazokkal kapcsolatban így volt, akikkel a trópusokon találkozott. Mind nagy szívélyesen fogadták őt, hogy „Isten hozott, de jól nézel ki, micsoda értelmes arc, milyen kifejező szempár, de szép bajusz” és a többi és a többi, de Roz Már biztos volt benne, holtbiztos, hogy a sarkvidéken ezeket a jéggé fagyott szavakat látta volna a fejük fölött: „Már csak ez hiányzott nekünk, ez az ocsmány alak a ronda pofájával, a disznószemével meg a lógó bajuszával” s a többi, s a többi. A bizonyosság, hogy a trópusokon mindenki homlokegyenest az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol, megmérgezte Roz Már nyaralását.
Fordította: Magyarósi Gizella
„Néhány évmilliárddal ezelőtt minden sokkal flottabbul ment, mint manapság, minden további nélkül oda lehetett járulni Anya Ter Mészet elé panaszra, ha valami kifogásunk volt a teremtéssel kapcsolatban. Anya Ter Mészet egy oltári nagy nő volt, olyan mérhetetlenül nagy, hogy ha felment az ember a fejére, még egy jó távcsővel sem látott el neki a lábáig; egy végtelen síkságon terült el, fejalja egy hegység volt, derékalja egy sivatag; álmában szokta teremteni a világot. Az ő álmai azonban nem olyanok voltak, mint a mieink, hogy ébredéskor végük, már nem is emlékszünk rájuk; Anya Ter Mészet álmai nyomban valóra váltak.” Amikor Alberto Moravia (1907– 1990) nekilátott, hogy megírja ezeket az állati (sőt emberi) történeteket, nyilván eszébe jutottak (ahogy nekünk is) Ezópusz, Phaedrus és La Fontaine meséi, melyeknek szereplői a századok és évezredek során világhírre tettek szert. Ő ezekkel nem foglalkozott – így konferálta fel ezeket a furcsán érzelmes és fanyar, ám könnyed életképeket a kötet olasz szerkesztője első olvasói számára.
Háy János pedig így fogalmaz jelen kiadásunk utószavában: „Az Őskori történetek egy kivételes darabja az életműnek, mind tematikailag, mind hangvételében teljesen elüt attól, amit Moraviától megszoktunk. Meséket olvashatunk különböző állatokról, méghozzá olyan állatokról, akiket jól ismerünk, hiszen csak a példázat kedvéért állatok, valójában emberek, emberi tulajdonságok, sorsutak megjelenítői.”
Alberto Moravia: Őskori történetek, Fordította
Magyarósi Gizella, Európa Könyvkiadó, 2024