Charles Larpenteur: Jó csere, rossz csere. Egy francia prémkereskedő élete az észak-amerikai őslakosok között 1833–1872 (részlet)
Az assziniboin tábor háromnapi útra feküdt Fort Uniontól. Miután mindent annak rendje és módja szerint lepakoltam, behívtak a főnökök és a vezető emberek közé az egyik sátorba, hogy fogyasszak velük a szárított és porrá őrölt, zsírral kevert bölényhúsból. Elmondták, hogy Vasszemű Kutya – akit a maguk nyelvén „Sonka-ista-maza”-nak hívtak – elment az erődbe, de még az éjjel visszavárják, és valószínűleg nekem akar majd esni, de talán egy kis ajándékkal meg tudom békíteni. Ismerve az öreg Kutyát, meghívtam a legfőbb főnököt a sátramba, és adtam neki annyi ajándékot, amennyit elegendőnek gondolt, ő pedig azt mondta, a többiekkel együtt megteszi, amit lehet. Ez némi vigaszt jelentett, de nem sokat segített abban, hogy biztonságban érezzem magam.
Aznap este, amikor megkezdődött a szeszesital-kereskedelem a táborban, megjelent az ördög. Vasszemű Kutya és a többiek hamarosan berúgtak. Ott voltam én, négy másik fehér emberrel, körülbelül 300 részeg indián között, és nem volt más választásom, mint bízni a jó szerencsében.
Egy köpcös, jóképű harcos, akit még addig soha nem láttam, megsejthetett valamit, mert csendben mellém ült, és a térdére fektetett egy nagy harci bunkót. Eleinte nem tudtam, miért van ott, de hamarosan rájöttem.
A dolgok úgy alakultak, ahogy sejteni lehetett. Hirtelen elém állt Vasszemű Kutya, és dühösen kiabálta: „Hát itt vagy! Azt hiszed, túl fogod élni ezt az éjszakát?! Nem nyitottad ki nekem az ajtót, amikor a bátyámat megölték! Megmondtam, hogy meg foglak ölni!”
Miután vérfagyasztó módon mindezt elhadarta, nagy dérrel-dúrral távozott. Úgy tűnt, nem tetszik neki az a férfi, aki a harci bunkójával mellettem ült, és aki most a kezét a térdemre tette, mintha csak azt akarta volna mondani: Ne félj! Aztán jött még két részeg assziniboin; az egyiket Köhögősnek hívták, a másikat Aki Megölte A Saját Apját. Ők is a halálomat kívánták, illetve az árukészletemre fájt a foguk. Szerencsére egy jó öreg barátom, Harangozó olyan szép beszédet mondott, hogy elálltak a tervüktől: „Mit hallok? Testvérek, rokonok! Úgy gondoljátok, nincs többé szükségetek a kereskedőtökre, mert jön a tavasz, és úgyis vége a kereskedésnek? Már mindenből kaptatok eleget, és most a kereskedőtök megöléséről beszéltek? És utána merre mentek majd? Északra, hogy ott éhezzetek? Feladnátok a vadászatot a semmiért? Miért akarjátok megölni ezt a szegény fehér embert? Mit tett veletek? Nem, testvéreim! Könyörüljetek rajta és mindannyiunkon! Hagyjátok meg az életét!”
Miután befejezte, egy fiatalember felállt, és átnyújtotta neki a kését, egyetértése jeléül. A harci bunkós ember egy szót sem szólt, de kezének ismételt mozdulatai biztonságérzetet keltettek remegő szívemben.
Ezután jött Aki Megölte Az Apját meg Köhögős, és amikor látták, hogy az összes szesz elfogyott, felszólítottak: „Ha nincs több, akkor csinálj! Nektek, fehéreknek mindenféle nagy varázslataitok vannak. Biztos tudsz még csinálni tüzes vizet.”
Mikor megértették, hogy nem vagyok varázsló, azt követelték, adjak az asszonyaiknak néhány csecsebecsét.
Majd Vasszemű Kutya újra visszajött a pipájával, és azt mondta: „Tessék! Tessék! Miért nem pipázol? Majd én ráveszlek, hogy dohányozz, te kutya, te!” A nyavalyás tudta jól, hogy ritkán dohányzom, és csak a szertartásaik alkalmával fogadom el a pipát, ezért ki-be szaladgált, és egyszer sem hagyta el a sátrat anélkül, hogy ne fenyegetett volna meg.
Végül csak eltelt ez a hosszúra nyúlt éjszaka. Amikor eljött a reggel, minden csendes volt a táborban, és úgy éreztem, mintha egy hajó fedélzetén lettem volna a vihar utáni szélcsendben. Nem volt túl nagy étvágyam, de korán megreggeliztünk, mielőtt bárki megzavart volna minket.
Továbbra is tartottam Sonka-Ista-Maza újabb feltűnésétől, ráadásul a harci bunkós testőröm is eltűnt.
Nemsokára tényleg felbukkant Vasszemű Kutya, körülbelül 20 felfegyverkezett és kifestett fiatal harcos kíséretében. Azt hittem, itt a vég.
Az ekkor már teljesen józan Kutya így szólt hozzám: „Szerencséd, hogy tegnap túl részeg voltam ahhoz, hogy még egyszer idejöjjek és megöljelek. Most pedig adj mindegyik velem lévő harcosnak lőszert, dohányt, vörös festéket, egy kést és egy tükröt. Azoknak pedig – mutatott rá négy vagy öt emberre – egy-egy darab ágyékkendőnek való anyagot.
Miután ez megtörtént, megparancsolta nekik, hogy menjenek, majd újra hozzám fordult: „Most pedig következhet az én ajándékom!” Így hát adtam neki 50 adag lőszert, mely a szokásos juttatás volt, nyolc kis csomag dohányt, egy kést, egy paletta vörös festéket és egy ágyékkendőt.
Az asszonynak, aki vele volt, adtam egy ruhára való vászonanyagot, némi gyöngyöt és egyéb csecsebecséket. Erre sarkon fordult, és szó nélkül távozott.
Soha többé nem láttam.
Fordította Réz-Nagy Zoltán és Dudich Ákos
Charles Larpenteur (1803-1872) francia-amerikai prémkereskedő volt, akinek emlékiratait és naplóját gyakran használták fel az amerikai prémkereskedelem történetének forrásaiként. Larpenteur háromszor nősült. Az első felesége egy assziniboin nő volt, aki 1837-ben halt meg; nevét nem őrizte meg az utókor. A második asszonya egy másik assziniboin nő volt, Makes Cloud, akitől öt gyereke született; Az omahák ölték meg 1853-ban. A harmadik feleség egy amerikai nő volt, Rebecca Bingham, akitől egy gyereke született.
A prémkereskedelemben eltöltött negyven év alatt Larpenteur naplót vezetett, ami alapján aztán megírta az emlékiratait. Mivel nem tudta finanszírozni az emlékirat kiadását, elküldte a kéziratot Washington Matthewsnak, az amerikai hadsereg egyik sebészének, akit Fort Bufordban ismert meg. A század végén Matthews átadta a kéziratot Elliott Coues-nak, az orvosi hadtest testvértisztjének, és 1898-ban jelentette meg.
Az 1807-ben Franciaországban született Larpenteur családja a marylandi Baltimore-ban telepedett le. Larpenteur vágyott a civilizálatlan Nyugat felfedezésére, ezért 1833-ban csatlakozott a Rocky Mountain Fur Company-hoz, és a Yellowstone folyó torkolatáig.
Larpenteur napi kapcsolatban állt Montana, Wyoming és Észak-Dakota indián törzseivel, és a naplójából kiderül, hogy ő és sok más prémkereskedő nagy tiszteletet tanúsított az őslakosok iránt, és megtanultak közöttük élni anélkül, hogy megpróbálták volna megváltoztatni őket.
A Felső-Missourinál tevékenykedő prémkereskedő 40 éve az amerikai prémkereskedelem történetének kiemelkedő forrása. Charles Larpenteur könyve lenyűgöző betekintést nyújt a Nagy Síkság 19. századi történetébe.
Charles Larpenteur: Jó csere, rossz csere, Fordította Réz-Nagy Zoltán, Dudich Ákos, Konkrét Könyvek, 2024