J.M. Coetzee: Fogaskerekek – Kritikai írások (részlet)
Arthur Miller: Kallódó emberek (részlet)
Manapság az állatokat is felvonultató filmek stáblistáján – legalábbis a Nyugaton forgatott filmek esetében – megnyugtatják a mozilátogatókat, hogy az állatok nem éltek át igazi megpróbáltatásokat: ami annak látszik, az csak filmtrükk. Ez vélhetően az állatvédő szervezetek filmiparra gyakorolt nyomásának köszönhető.
1960-ban ez még nem így volt: a Kallódó emberek forgatásán igazi vadlovakkal dolgoztak, és a képernyőn látható kimerültség, fájdalom és rémület valódi kimerültség, fájdalom és rémület. Azok a lovak nem színészkednek: azok a lovak valódiak, és John Huston meg a mögötte álló emberek valóban kizsákmányolták őket. Kihasználták az erejüket, a szépségüket, a kitartásukat, kihasználták a lelki integritásukat, amelyről tanúságot tesznek, amikor felveszik a harcot ellenségükkel, az emberrel. Kihasználták őket, mert azok, aminek látszanak, és aminek a vadnyugati mitológia tekinti őket: vad, szelídítetlen, betöretlen lények.
Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert közel visz minket a film mint reprezentációs médium lényegének megértéséhez. A film ugyanis, legalábbis a naturalisztikus film vizuális komponense, nem közvetítő szimbólumok útján működik. Ha azt olvassuk egy könyvben, hogy „a keze finoman súrolta a lány kezét”, nem egy valódi kezet finoman súroló valódi kézről van szó, hanem a másik kéz ideáját finoman súroló kéz ideájáról. Amit viszont filmen látunk, az a vizuális rögzítése valaminek, ami egyszer valóban megtörtént: egy valódi kéznek, amely érintkezett egy másik valódi kézzel.
Annak, hogy a pornográfiáról szóló vita a fénykép mint médium vonatkozásában mindmáig zajlik, holott a fénykép nyomtatott formája már-már kihalt, részben az az oka, hogy a fotót, teljes joggal, úgy olvassuk, mint olyasvalaminek a képen rögzített nyomát, ami valóban megtörtént. Ami a celluloidon megjelenik, azt valamikor a múltban, a kamera előtt valóban megtették valódi emberek. Lehet, hogy a történet, amelybe a pillanatot beágyazták, fikció, de az a bizonyos esemény valós esemény volt: a történelem része, és ezt a történelmet újra meg újra átéljük, valahányszor lepereg a film.
Hiába mesterkedik a filmelmélet az 1950-es évek óta azon, hogy „beállítsa a sorba” a filmet, és bebizonyítsa, hogy az is csak egy jelrendszer a sok közül, a fotografikus kép óhatatlanul egyedi marad: megőrzi azt a sajátosságát, hogy a valódi történelmi múlt nyomát viseli magán, avagy hordozza magával. Ezért olyan felkavaróak a lóbefogást megjelenítő képsorok: az egyik oldalon, a kamera látómezején kívül, ott van a lovászok, rendezők, forgatókönyvírók, hangtechnikusok hada, akik együttes erővel próbálják beilleszteni a lovakat a Kallódó emberek című fiktív konstrukció által előírt helyükre, a másik oldalon, a lencse „szeme előtt” pedig ott van egy maroknyi vadló, akik nem tesznek különbséget színész, kaszkadőr és technikus között, akik nem tudnak, és nem is akarnak tudni a híres-neves Arthur Miller forgatókönyvéről, amelyben, nézőponttól függően, vagy ők a „kallódók”, vagy nem. Ezek a lovak nem hallottak a nyugati határ lezárulásáról, de itt és most húsbavágó traumaként élik meg azt. Valódiak a lovak is, a kaszkadőrök is, a színészek is, és e pillanatban mind egy rettenetes, ádáz harc résztvevői: az emberek le akarják igázni a lovakat, hogy a maguk céljaira használhassák fel őket, a lovak pedig el akarnak menekülni előlük, miközben a szőke nő időnként sikítozni kezd. Mindez valóban megtörtént, és tízezredszer is átélhetjük, tízezredszer is lejátszódik a szemünk láttára. Ki merné azt állítani, hogy ez csak egy sztori?
Fordította: Szieberth Ádám
A
Fogaskerekek - Kritikai írások J.M. Coetzee 2000-2005 között
keletkezett irodalmi esszéit gyűjti egybe. A kötet első felében
tárgyalt írók művei többnyire a századvégi Osztrák-Magyar
Monarchia szellemiségéhez köthetők. Így ebben a részben Italo
Svevo, Joseph Roth, Bruno Schulz és Márai Sándor könyveiről is
szó esik. Coetzee ugyanakkor behatóan elemzi a 20. századi német
irodalom kiemelkedő alakjainak munkásságát: Robert Musil, Robert
Walser, Walter Benjamin (Árkád-projekt), Joseph Roth, Gunter Grass
és W. G. Sebald mellett született esszé a költő Paul Celanról
is.
Graham Greene Brightoni sziklája, valamint a Coetzee
által régóta csodált Samuel Beckett rövidebb lélegzetű írásai
is külön fejezetet kaptak. Az amerikai irodalomból Walt Whitman,
William Faulkner, Saul Bellow, Arthur Miller és Philip Roth műveiről
írt kritika szerepel a kötetben. Az esszégyűjteményt három,
szintén Nobel-díjas pályatársról (Nadine Gordimerről, Gabriel
García Márquezről és V. S. Naipaulról) írt tanulmány
zárja.
Tárgyalt szerzők: Italo Svevo, Robert Walser, Robert Musil, Walter Benjamin, Bruno Schulz, Joseph Roth, Márai Sándor, Paul Celan, Günter Grass, W. G. Sebald, Hugo Claus, Graham Greene, Samuel Beckett, Walt Whitman, William Faulkner, Saul Bellow, Arthur Miller, Philip Roth, Nadine Gordimer, Gabriel García Márquez, V. S. Naipaul
John Maxwell Coetzee (1940) Ausztráliában élő dél-afrikai író, nyelvész, esszéista – és még hosszan sorolhatnánk sokirányú tevékenységének megnevezéseit, az informatikától a műfordításon át az állatvédelemig. Ő volt az első, aki kétszer is megkapta a Booker-díjat, 2003-ban a legnagyobb presztízsű irodalmi díjat, a Nobelt is átvehette. Műveit számos nyelvre lefordították. 2006 óta ausztrál állampolgár. Magyarul is megjelent művei (A barbárokra várva mellett a Jézus iskolái, a Foe vagy Paul Austerrel írt leveleskönyve, az Itt és most) a hazai olvasóközönség maradandó élményei közé tartoznak.
J.M. Coetzee: Fogaskerekek. Kritikai írások, Fordította Szieberth Ádám, Athenaeum Kiadó, 2020