Ingmar Bergman: Munkanapló I. (1955–1974) (részlet)
1971
Ingmar Bergman megnősül (ötödször és utoljára), feleségül veszi Ingrid von Rosent. Amikor nem Fårö szigetén élnek, egy stockholmi lakásban laknak egy új házban a Karlaplanon. A Drámai Színházban megrendezi Lars Forssell Show című darabját. A munkanaplóban továbbra is a Suttogások, sikolyok a téma.
Március 24.
Átolvastam, amit eddig írtam a Suttogásokról. Bizonyos kérdéseket azóta világosabban látok, de az alapelképzelésem nagyjából változatlan maradt az utolsó bejegyzésem óta. A témát mindenesetre éppolyan vonzónak érzem, mint azelőtt. Azt hiszem, eddig a következőket sikerült összerakni:
Idős anya, ágyban fekvő beteg, halálán van, rákos, bűzlik, fél, élni akar, hol jobban, hol rosszabbul érzi magát, nagy, elhízott test, reszket az élettől és a félelemtől, de nagy erő van benne.
Március 28.
Visszatértem Fårőre néhány, Ingriddel töltött tartalmas nap után. Különösen tegnap kerültünk egymáshoz nagyon közel. A sebek begyógyultak, új erőt gyűjtünk új harcokhoz. A nagy, csendes szobák. Az álom. A napfény. A zongoraszó (a szomorú mazurka). A ketyegő órák. A csendes őszi hangulat. Az emberek, akik lassan, szinte mozdulatlanul kibontakoznak ezekből a titokzatos, zárt szobákból. A kamera eleinte csak egy helyben áll, aztán lustán elfordul hol erre, hol arra, talán regisztrál, talán nem.
A három nővér:
Agnes (Harriet)
Maria (Liv)
Kristina (Ingrid T.)
A szolgáló neve rövid legyen, szinte semmilyen, talán legyen Anna, az jó név.
Anna – Kari Sylwan.
Az anya neve legyen Amalia.
Emelie Amalia Reyer – nehéz leírni. Amalia. Amalia Reyer. Amalia Bruckner. Amalia Bruckner. Amalia Bruckner. Amalia Bruckner.
Agnes legyen tehát a sérült nővér, aki süketnéma és hajadon. A két másik nővér, Maria és Kristina erősen maszkírozza magát, nőiségüket hősiesen kiharcolt önfegyelmük alá rejtik, amit rémisztő anyjuk táplált beléjük.
Nem, a franc egye meg, a szolgáló legyen Lena. Lena legyen a neve.
Amalia Bruckner. Sofia Bruckner. Sofia Bruchner. Sofia Stradner. Sofia Stradner.
Agnes Stradner. Kristina von Hoffmann. Maria Melkers. Lena.
Tehát ezek:
Sofia Stradner, született Bruckner, 60 éves.
Kristina von Hoffmann, 40 éves.
Maria Melker, 30 éves.
Agnes Stradner, 35 éves.
Lena, 28 éves.
Hogyan oldjam meg az álom és az ébrenlét különös elegyét? Hogyan kerüljem el, hogy meghökkentő vagy furcsa legyen?
Az egyes jeleneteknek teljesen magától értődő módon kell egymásba olvadniuk. Pusztán a tények szintjén a következő történik: Délutáni csend. Szobáról szobára haladunk. A nagy, vörös szobák tele vannak bútorokkal, képekkel, egyéb tárgyakkal. Minden az őszi napfényben fürdik. Semmi szomorúság, semmi. Csend. A háttérből kibontakozik valami. Sofia jelenik meg egészen hátul, lassan, kínlódva jár. Annát hívja.
A hálószobaajtó. Sofiát lefektetik, hogy pihenjen. Fél lefeküdni. Mindentől fél, ami körülveszi. (Nem bírok tovább nyugodtan ülni a fenekemen, és dolgozni, nem, túlságosan nyugtalan vagyok. Jaj.)
Sofia fél, és dühösen szembeszáll a halállal. Óriási lelkiereje van. Itt ő a legerősebb.
(Maria és Kristina tényleg az anyjuk lányai. Kristina az idősebb, özvegy, elbújik valami mögé, na igen, de mi mögé? Kristina özvegy, házassága gyötrelmes volt. Vajon tényleg az volt? És miért? Érdekes ez? Azt hiszem, rossz irányba haladok. Súlyosabb dolgokról van szó. Miről? Inkább azt kellene végiggondolnom, mi az, amitől ez a film ennyire fontos.)
Agnes az otthon maradt lány, mindent lát, mindent észrevesz. Soha nem beszél, és nem lehet tudni, mit hall meg. Olyan, mint egy kis szürke árnyék, és ő itt lakik, ebben a házban.
Azt hiszem, a nők már mind itt vannak, nem érdekes, mikor és hogyan jöttek ide. Nincs jelentősége.
Futó benyomások:
Maria és Kristina egymással szemben ül, sírnak, mindketten szabadjára engedik kétségbeesésüket és legmélyebb érzéseiket. Fogják egymás kezét, megérintik egymás arcát.
Lena este bemegy a haldoklóhoz, rendbe teszi az ágyát, lefekszik melléje, és a mellére vonja a fejét.
Kristina: hiszen minden lélegzetvételünk hazugság. Férjéhez készül bemenni a hálószobába. Összetör egy poharat, és egy üvegszilánkot bedug a hüvelyébe – hogy sebezzen és sebeződjön.
Mariát teljesen leköti saját szépsége, testének páratlan tökéletessége, és órákat tölt a tükör előtt, különféle testhelyzetekben nézi magát. Kicsit köhögős. És félénken udvarias. És lágy, és rövidlátó.
(Melegséget adó filmnek kell lennie. Vigasztalónak, olyan filmnek, amely vigaszt tud nyújtani. Ha el tudnék érni valami ilyesmit, óriási eredmény volna, felszabadítana. Máskülönben szinte nem is érdemes megcsinálni ezt a filmet. A szomorúságból nem feltétlen következik a homályosság.)
Ez a film ne kövesse a mintát – a szokásos, lehangoló mintát, a lehangoló, búskomor ismétlődések mintáját.
Március 30.
Régi albumokat nézegetek, különös módon felkavaró élmény. Itt vannak mind, akik közel álltak hozzám, akiket közelről ismertem, közelről láttam az életüket, ismertem, vagy hogy is mondjam, átéreztem az érzéseiket. Az ember törékenysége és hallatlan ereje. Ami keveset mégis meg tudtam jeleníteni mindebből – mennyire hiábavaló, mennyire esetlen, egyszerű és sematikus. Miért van ez így? Mert így van. Ha valami egészen új nézőpontot találnék…
Van egy olyan érzésem, hogy ez a Maria, hogy talán mégiscsak eleven ember legyen belőle. Mi volna, ha a néma és szélütött Agnes haldokolna, és a nővérei eljönnek hozzá. És Lena volna az egyetlen, aki ápolja és gondját viseli. Agnes: tisztánlátás és halálfélelem, készenlét és alázat, törékenység és erő. Ez így lesz jó, Bergman, ne öregasszony legyen, ne. Isten veled, Amalia Bruckner, vagy mi is volt a neved. Isten veled. Minden jót.
Akkor most így állunk:
Agnes
Maria
Kristina
Lena, szolgáló
Kristina teljesen tisztázatlan, mi volna, ha ő én volnék? Ha én? Ingmar.
Április 2.
Első tavaszi nap itt a szigeten. Minden máris jobbnak látszik, bár ingoványban élünk egyik napról a másikra.
Újabbak: Versek, amelyek elősegíthetik a hangulat kialakulását. Segíthetnek. De hogyan? Így a dráma bonyolultabbá válik, több szereplő jön be és megy ki, bár még nem tudom, hogyan.
Látom: Agnes haláltusája, tüdővérzés, a vér lüktetve folyik ki a száján. Megtölt egy egész lavórt.
Látom: Agnes éjszakai látogatói, néma vendégei a szoba sarkában.
Akik, ha szólnak hozzájuk, soha nem válaszolnak. Bár vigyáznom kell, nehogy a Farkasok órájában találjam magamat. Nézem a Szégyent, megállapítom: sok porózus rész van benne, ilyeneknek egyáltalán nem volna helyük egy filmben. A feszültség által létrehozott helyzetek, intrikák, amelyeket hallatlanul megterhelőnek érzek.
Április 14.
Fontos döntésre jutottam: nem forgácsolom szét magam a részletek miatt. Módszeresen és szorgalmasan dolgozom a filmemen, nem kapok hol ide, hol oda, nem kószálok el gondolatban, ülök az asztalnál, rendesen dolgozom, nem menekülök különféle telefonbeszélgetésekbe.
Mi volna, ha rögzített kamerával dolgoznék, amely egy sor titokzatos szobára nézne, amelyek váltogatják a helyüket, amelyekben minden bútor mozog, amelyekben minden megfoghatatlan és álomszerű és valószerűtlen, kivéve az emberi arcokat és mozdulatokat, amelyeknek pontosaknak és egyértelműeknek kell lenniük a néző és a háttér viszonylatában.
Ha a kamera olyan volna, mint egy néző, aki betolakodott a házba, s tanúja lesz egy titokzatos drámának, amely folyamatosan mozog és átalakul. Ha a kamera olyan volna, mint egy láthatatlan, de kissé ijedt és szégyenlős néző, aki nem mozdul el a helyéről (talán csak egy vagy két lépést, előre vagy hátra).
Maria. Ő a tetszeni vágyó, önmagával eltelt, önmagát ámító, bájosan szemüveges, enyhén köhécselő, mindig mosolygó, végtelenül szelíd, szelíd nővér.
Kristina. Ő az, aki mindig arra vágyik, hogy gyengédséget adhasson és kapjon, aki folyamatosan szomjazza a gyengédséget – aki bármit megtesz egy gyengéd szóért vagy kézmozdulatért. Sebezhető, zárkózott, indulatos, büszke (mind a ketten azok egyébként).
Agnes hordozza magában a halált, és éppen ezért az életet, ő az élő erő, a lealacsonyodás ellenére a remény, akiben minden megvan, amit adni lehet. (Valóban megvan? Valóban? Majd meglátjuk.)
Április 15.
El kell halasztanom a forgatókönyv befejezését, amiben örömnek és kíváncsiságnak kell lennie, és másfélének is kell lennie, nem lehet komor és nyomasztó.
Ma esik a hó, a szívem nehéz és bánatos, vagy nem tudom, milyen.
Fontos, hogy Agnes úgy szenved, hogy nagy bátorság van benne, nem panaszkodik, és nem tragikus egy pillanatra sem, kivéve, amikor elkapja valamilyen gyermeki félelem.
Április 17.
Belépni egy félelmetes világba, amelyben egyáltalán nincsenek törvények és jogok.
Minden játék.
A legkellemetlenebb jelenségek is voltaképpen csupán halovány árnyékok.
Az emberek mostanában egészen figyelemreméltó ellenállást tudnak tanúsítani a szuggesztiókkal szemben.
Minden meglehetősen ostoba.
Ezért, azt hiszem, mindennek helye van ebben a filmben. Butaság volna bárminek a korlátozása, kivéve a formát, aminek szigorúan kinematográfiainak kell lennie. A dialógust a minimumra kell csökkenteni, elsősorban kíséretnek kell lennie, amely a hangcsíkon jelenik meg.
Mindenesetre most van bennem munkakedv, hogy létrehozzak valamit. Szívesen nevezném kinematográfiai munkakedvnek.
Foglalatoskodni a szándékkal. Foglalatoskodni fénnyel és hanggal. Foglalatoskodni transzformációkkal és áttűnésekkel. Ezekben a titokzatos, mozgó, fénnyel átitatott szobákban három (talán négy) nő mozog. Így ám, így bizony.
Átszakítják a konvencionális gátakat, és beszélnek egymással, de az is lehet, hogy hirtelen elhallgatnak, elnémulnak. Tátognak, mint a partra vetett halak, csak egymás kezét tudják kétségbeesetten szorongatni, és keresni egymást a pillantásaikkal.
Felváltva virrasztanak a haldokló mellett. Mintha nappalokon és éjszakákon át várnák a halál lenyűgöző fenségének érkezését. Nincs idő – a fények váltakoznak, nem tudjuk pontosan, mi az, mintha a csend hatalmas búrája borítaná be az őszi kertben álló magányos, öreg házukat.
Agnes a haldokló.
Kristina a hatalommal rendelkező, a szomjúhozó, az elhagyott.
Maria a titokzatos, a maszkot viselő, az önmagában nyugodó, a rejtőzködő.
Lena a szolgáló, a robotoló, a megalázott, az eltiport, a szerető, a mindent feláldozó, a megvert.
Dialógus, párharc, küzdelem, félelmetes leszámolás Kristina és Maria között, miközben virrasztanak és várnak.
Különös háromszög, különös kezdet az éjszakával és virrasztással, de miért nem megy és segít neki azonnal? Miért ül csak hosszú ideig, miért hallgatja csak, hogy segítségért könyörög?
Fordította: Kúnos László
„Tudom, hogy hiányzik belőlem az egyértelműség, hogy nem veszem eléggé komolyan a nézeteimet és a hitemet, ami leginkább akkor létezik, amikor beszélek róla. Sebezhető vagyok és sokszor sajátosan zavaros, ami bánt, s ami ellen küzdök. Szeretnék megbízható és rátermett szakember lenni, akinek a munkáját tisztességesen elismerik (nem igaz, nem szeretném), szeretnék leülni, megnyugodni, és nyugodt körülmények között végiggondolni: Mit gondolok? Miben hiszek? Mit akarok tulajdonképpen? Merre menjek? Nem segít rajtam, ha sokat dicsérnek (de azért gondosan beseprem a dicséreteket), és nem segít rajtam ez a förtelmesen elítélő kritika sem, amely megbénít, és elveszi minden erőmet.”
Ingmar Bergman (1918–2007) svéd filmrendező a modern filmművészet egyik legjelentősebb alkotója, aki olyan filmtörténeti klasszikusokat rendezett, mint például A nap vége, A hetedik pecsét, A csend, a Persona, a Suttogások, sikolyok, valamint a Fanny és Alexander.
Ingmar Bergman: Munkanapló I. (1955–1974), Fordította Kúnos László, Scolar Kiadó, 2020