David
Grossman: Csak játszik velem az élet (részlet)
Nina
Jugoszláviában született, és ahogy később kiderült, elhagyott
gyerekként, apa és anya nélkül élt, legalábbis egy ideig.
Később talán ezért is érzett együtt ezzel a fiúval, aki egy
izraeli kibucban élt (szerintem) magányosan és örökké
bánatosan. A fiú elméje tele volt titkokkal, bonyolult
elképzelésekkel és fantasztikus, nagy ívű gesztusokkal, amikről
persze a világon senki sem tudott. Egy magának való fiú, aki
olyan szép, hogy az embernek könny szökik a szemébe, ha meglátja.
Ez
a fiú volt Rafael, az én apám.
Volt
egy híres film, a címére már nem emlékszem (a Google-ban
rákereshetnék, de ehhez most nincs kedvem), amelyben a főhős
visszamegy a múltba, hogy megváltoztassa a jövőt. Mit nem adnék
azért, hogy én is visszamehessek a múltba: megakadályoznám, hogy
az a fiú találkozhasson azzal a lánnyal.
A
találkozást követő napokban Rafael
kínozta magát: ott volt a kínálkozó alkalom, és ő ezt képtelen
volt kihasználni. Az élete teljesen megváltozott: abbahagyta az
altatók szedését, és csak a szerelem járt az eszében – főleg
éjszakánként. Végigjárta a kibucot, hátha ráakad Ninára, de
hiába. Alig beszélt valakivel, így arról sem értesült, hogy
elköltözött a kis lakótelepről, ahol addig lakott az anyjával.
Egy düledező faházban vert tanyát, amit annak idején a kibuc
alapítói építettek az ültetvények mögött. Ezt a területet,
ahol több ilyen régi faház is állt, a helyiek – a kibucra
annyira jellemző finom iróniával – csak úgy hívták, hogy a
lepratelep. A faházakban főleg külföldről jött önkéntes
fiatalok éltek, aki valamiért Izraelben ragadtak. Persze a kosztért
és a kvártélyért nem fizettek semmit, és a kibuc nem tudott mit
kezdeni velük.
Bár
Nina eltűnt, Rafaelben egyre csak erősödött a vágy. A
legkomolyabban gondolta, hogy Ninának biztos azért olyan
kifejezéstelen az arca, mert nincs fiúja. Ha a lány hajlandó
lenne ágyba bújni vele, ez biztosan rögtön megváltozna.
Ezt
jóval később mesélte el nekem egy felvételen: ekkor már
harminchét éves volt. Huszonnégy évvel később elhatároztuk, az
apám és én, hogy nosztalgiázunk egy kicsit, és megnézzük a
filmet. A felvételen az apám csúnyán köhög, majd’ megfullad,
a szakálla rendetlen, babrál a karórájával, és nem néz a
kamerába – azaz nem néz rám.
Most
azt lehetett hallani, az én behízelgő hangomon:
–
Tizenhat
éves korodhoz képest elég nagy volt az önbizalmad.
–
Nekem,
önbizalmam? – kérdi csodálkozva az apám. – Dehogyis. Falevél
voltam a szélviharban.
–
Oké,
de így is gratulálok a világbajnok ötletedhez. Mármint ahhoz,
hogy Nina arcát hogyan tudnád ismét kifejezővé tenni. Te aztán
tudsz udvarolni egy lánynak!
Én
tizenöt éves voltam, amikor az interjút készítettem vele, és
őszintén szólva az udvarlás semmilyen formájával nem
találkoztam még soha. Ennek az is lehetett az oka, hogy általában
fekete svájcisapkát viseltem, és sálat, ami a fél arcomat
eltakarta. Szerettem titokzatosnak látszani.
A
kamera állványra volt erősítve, a mikrofont szürke szivacs
takarta. 2008 októbere volt, amikor a régi Sony kamerát és a már
foszlásnak indult mikrofont a nagyanyám, Vera egy kartondobozban
megtalálta a padláson.
Persze
az a szó, hogy „film”, a mi esetünkben egy kicsit túlzás.
Mindenféle szerkesztés nélküli részletekről van itt szó, apám
ifjúkori emlékeiről meg egyebekről, összevissza. A hang vacak, a
kép homályos, de valahogy mégis összeáll egy történet. A
dobozra Vera filctollal felírta: „Gili – Vegyes”. Nehéz
leírni, mit éreztem, amikor megláttam saját magamat fiatalon.
Olyannak láttam magam, mint aki előtt még minden nyitva áll, aki
számára még semmi sem végleges.
Ma,
huszonnégy évvel később, itt ülök az apámmal a kibucban, Vera
házában, és nézem a felvételt, amelyből kiderül, hogy az apám
miként találkozott Ninával. De nem erre koncentrálok, inkább az
akkori önmagamra. Látom a tizenöt éves Gili szemén, hogy fél
valamitől: fogalma sincs, mit tartogat a jövő.
Fordította:
Rajki András
„Tuvja
Bruk a nagyapám volt, Vera pedig a nagyanyám. Rafael, Rafi, R. az apám
volt, ezt már tudjuk. És Nina… De hát Nina nincs a képen. Ez egy ilyen
család.” – írja Gili a jegyzetfüzetébe. Vera kilencvenedik
születésnapjára azonban Nina visszatér a kibucba, ahol anyja euforikus
örömmel, lánya, Gili dühösen és Rafi nem szűnő rajongással fogadja.
Ezúttal, úgy tűnik, Nina nem akar elmenekülni: sürgősen tudnia kell, mi
történt életének első éveiben. Azt akarja, hogy az anyja mondja el neki,
mi történt, amikor mint fiatal horvát zsidó lány beleszeretett Milosba,
a föld nélküli szerb parasztok fiába. És mi történt, amikor Milost a
sztálinisták börtönbe zárták kémkedés vádjával. Tudni akarja, miért
deportálták Verát Goli Otok szigetére, és miért hagyta el őt hat és fél
éves korában. Vera, Nina, Gili és Rafi útra kelnek, és a válaszok
nyomába erednek. A katartikus utazás Goli Otokra elsöprő erővel formálja
át mindannyiuk életét.
David Grossman a transzgenerációs traumák természetét, történelem és
egyéni sors összefonódását, a döntések visszavonhatatlanságát és a
megbocsájtás erejét tárja az olvasó elé – morális ítélkezés nélkül,
hitelesen.
David
Grossman (1954) napjaink egyik legismertebb izraeli írója. Édesanyja Palesztinában
született, édesapja viszont gyermekkorában került Lengyelországból
Izraelbe. David
Grossman a Jeruzsálemi Egyetemen végzett filozófiai és drámatanulmányai
után az Izraeli Rádió szerkesztő-műsorvezetőjeként dolgozott. Számos
novellát, esszét, regényt, gyerekkönyvet és színdarabot írt, s készített
interjúkötetet is. Több mint 36 nyelvre lefordított könyveit Amerikától
Németországon át Nagy-Britanniáig megannyi irodalmi díjjal jutalmazták.
Műveire jellemző a forrongó Közel-Kelet, a háború árnyékában élő
emberek problémáinak erőteljes visszaadása.
David
Grossman: Csak játszik velem az élet, Fordította
Rajki András, Scolar Kiadó,
2020
https://www.scolar.hu/
