Georg Klein: Miakro (részlet)
Idegen szél volt. Már sorozatban ez volt az ötödik éjszaka, amikor a fuvallat, mintha hideg ujjbegyek simogatnák arcát, homlokát és szemhéját, kivetette őt álmatlan, vak szendergéséből a fülkéje sötétjébe. Nettler fölegyenesedett. Balját átdugta alvófészke puha rostkötegei között, jobbjával a plafon szarus bordáinak támaszkodott. Nem egyszerűen ébernek érezte magát. Ugyanis a képzelete olyan erővel kezdett újra végigpásztázni mindazon, amit már megfigyelt, amit a hosszú évek üvegmunkája alatt már látott, amely a legutóbbi éjszakák előtt számára is ismeretlen volt.
Úgy tűnt, ebben az áramlatban benne van minden, ami a kezei között többé-kevésbé mélyen, többé-kevésbé kedvezően egymásra rétegződve végigsimul a lágy üvegen. Semmit nem veszített a ragyogásából, az áttetszőségéből, az élességéből. De függetlenül attól, hogy az elmúlt éjeken milyen pompásan csillant fel a képek garmadája, milyen ragyogóan követte kép a képet, a friss belső szél, amely eközben Nettler arcába fújt, nem tűrte a megállást, ami elmélkedésre késztetne, hanem azt, ami most feltámadt, sietségre ösztökélte. És miközben egyenletes gyorsasággal, totojázó lassítás nélkül, akadozás és rángatózó gyorsítás nélkül közeledett, elillant és eltűnt, megszabadulva a lágy üveg önakaratából támasztotta akadályoktól, új meghittséget teremtett.
Nettlernek csak e gyorsaság és állandóság fényében tűnt valóban réginek és befejezettnek, amit felismert. Ugyanakkor érezte, hogy odakint, a hálófülkéje előtt, az általa vezetett Középső Iroda magas, éji sötétbe burkolódzó kupolája alatt valami ismeretlen készül. Valami eddig még nem látott készül alakot ölteni. És a jobbról balra ellibbenő tarkaság, a melegséget elűző légáramlat az arcán, valamint az eljövendő szürkeség értelmetlenül vidám hármashangzattá állt össze benne.
Amikor Nettler kidugta a fejét a fülkéjéből az Iroda langyos levegőjére, odakint, a tágas gömbölydedségben az éjszakai pihenőmódba kapcsolt asztalok fölött a legkisebb légmozgást sem érzékelte. A jelenségek is elillantak egy szempillantás alatt, egyedül a feszültsége nem szűnt meg, tovább keresett valami kapaszkodót. A fal világításának szalagja, mint tél végén mindig, most is elvékonyodott, és mélyre süllyedt. A vékonyka kék vonal éppen csak tenyérnyire futott körbe a padlótól, és csupán néhány helyen sűrűsödött össze pulzáló, előre és hátra mozgó csomókká. A belőlük áradó fény elegendő volt a fal egy szerény sávjának megvilágítására, viszont ahhoz már nem volt elég erős, hogy bármelyik munkalapra árnyékot vessen.
Nettler kollégáinak csak a finom szuszogását hallotta, lélegzetvételüknek a hálófülkékből érkező sokféle hangja egybemosódott az Iroda tág terében. Az öreg Guler valamikor felhívta a figyelmét azoknak a nyílásoknak a peremére, amelyeken át az éjszaka beálltakor mindenki bebújik a maga hálófülkéjébe. Első pillantásra mindegyik bejárat különbözőnek tűnt, mindegyik egy kicsit másképp nyújtózott el, minden ovális kicsit másképp kerekedett. Mintha a sápadt fal azon igyekezett volna, hogy mindenkinek, kivétel nélkül mindenkinek összetéveszthetetlen menedéket nyújtson. Ugyanakkor a szélek minden lényegi jellemzője megegyezett.
Nettler akkoriban, amilyen feltűnésmentesen csak lehetett, megfigyelte az alvófülkéjétől jobbra és balra lévő bejáratokat. A vén kópénak igaza volt: hálófülkéik szűk tere és az Iroda hatalmas félgömbje között a bejáratoknál a fal mindenütt egyformán szűkült, végül a már csupán hüvelykujjnyi széle ellaposodott, éppen csak kitapintható barázdás mintázattal. Guler azt állította, egyedül ez a megformálás az oka, hogy a szundikálók nagy közösségében senkit nem zavar öreges horkolásával, még hajnaltájt sem, amikor már a fiatalabbak is éberebben alszanak, őt pedig, a túlsúlyos öregembert a bizonyára mindig egyformán nyomasztóan akadozó, ziháló légzése, a belégzés hangos sípolása felriasztja, végleg felébreszti.
Kedvelte Gulert. Nettlernek tetszett az a mód, ahogyan mindig rímelt a világra. Az Öregfiú látta azt, ami óriási, látta, ami parányi, látta, ami éles vagy tompa, látta, mi ragyog és mi fakó. Guler az ujjbegyével érezte, hogy valami üreges-e vagy tömör, minek csontkemény a belseje, és minek lágy, mint a velő. Azt állította, nyelve hegyével még azt is érzi, hogy a sápadt falon milyen sűrűn szövi át az ezüstös hajdrót az egyes foltokat. Alkalmanként még attól sem riadt vissza az ő Dagijuk, hogy az észleléseit állítólagos okokkal, megdöbbentően világos vagy hajmeresztően téves okokkal hozza összefüggésbe. Természetesen Guler egy-egy megjegyzése az agyára ment néha valamelyik kollégájának, amikor éppen a derékmagasságú munkaasztal fölé hajolva azon fáradozott, hogy az asztal lágy üvegének tarka kavalkádjába bonyolultan jobbról balra rángó, el-elsüllyedő, három vagy négy, alkalmanként esetleg mind az öt síkot egymásba olvasztó képfolyamot fékezze, kisimítsa, valami felismerhetővé, akár használhatóvá elgondolja.
Fordította: Mesés Péter
Copyright © 2018 by Rowohlt Verlag GmbH, Reinbek bei Hamburg
Georg Klein: Miakro, Fordította Mesés Péter, Gondolat Kiadó, 2021