Ugrás a fő tartalomra

Georg Klein: Miakro (részlet)

Georg Klein: Miakro (részlet)

Idegen szél volt. Már sorozatban ez volt az ötödik éjszaka, amikor a fuvallat, mintha hideg ujjbegyek simogatnák arcát, homlokát és szemhéját, kivetette őt álmatlan, vak szendergéséből a fülkéje sötétjébe. Nettler fölegyenesedett. Balját átdugta alvófészke puha rostkötegei között, jobbjával a plafon szarus bordáinak támaszkodott. Nem egyszerűen ébernek érezte magát. Ugyanis a képzelete olyan erővel kezdett újra végigpásztázni mindazon, amit már megfigyelt, amit a hosszú évek üvegmunkája alatt már látott, amely a legutóbbi éjszakák előtt számára is ismeretlen volt.

Úgy tűnt, ebben az áramlatban benne van minden, ami a kezei között többé-kevésbé mélyen, többé-kevésbé kedvezően egymásra rétegződve végigsimul a lágy üvegen. Semmit nem veszített a ragyogásából, az áttetszőségéből, az élességéből. De függetlenül attól, hogy az elmúlt éjeken milyen pompásan csillant fel a képek garmadája, milyen ragyogóan követte kép a képet, a friss belső szél, amely eközben Nettler arcába fújt, nem tűrte a megállást, ami elmélkedésre késztetne, hanem azt, ami most feltámadt, sietségre ösztökélte. És miközben egyenletes gyorsasággal, totojázó lassítás nélkül, akadozás és rángatózó gyorsítás nélkül közeledett, elillant és eltűnt, megszabadulva a lágy üveg önakaratából támasztotta akadályoktól, új meghittséget teremtett.

Nettlernek csak e gyorsaság és állandóság fényében tűnt valóban réginek és befejezettnek, amit felismert. Ugyanakkor érezte, hogy odakint, a hálófülkéje előtt, az általa vezetett Középső Iroda magas, éji sötétbe burkolódzó kupolája alatt valami ismeretlen készül. Valami eddig még nem látott készül alakot ölteni. És a jobbról balra ellibbenő tarkaság, a melegséget elűző légáramlat az arcán, valamint az eljövendő szürkeség értelmetlenül vidám hármashangzattá állt össze benne.

Amikor Nettler kidugta a fejét a fülkéjéből az Iroda langyos levegőjére, odakint, a tágas gömbölydedségben az éjszakai pihenőmódba kapcsolt asztalok fölött a legkisebb légmozgást sem érzékelte. A jelenségek is elillantak egy szempillantás alatt, egyedül a feszültsége nem szűnt meg, tovább keresett valami kapaszkodót. A fal világításának szalagja, mint tél végén mindig, most is elvékonyodott, és mélyre süllyedt. A vékonyka kék vonal éppen csak tenyérnyire futott körbe a padlótól, és csupán néhány helyen sűrűsödött össze pulzáló, előre és hátra mozgó csomókká. A belőlük áradó fény elegendő volt a fal egy szerény sávjának megvilágítására, viszont ahhoz már nem volt elég erős, hogy bármelyik munkalapra árnyékot vessen.

Nettler kollégáinak csak a finom szuszogását hallotta, lélegzetvételüknek a hálófülkékből érkező sokféle hangja egybemosódott az Iroda tág terében. Az öreg Guler valamikor felhívta a figyelmét azoknak a nyílásoknak a peremére, amelyeken át az éjszaka beálltakor mindenki bebújik a maga hálófülkéjébe. Első pillantásra mindegyik bejárat különbözőnek tűnt, mindegyik egy kicsit másképp nyújtózott el, minden ovális kicsit másképp kerekedett. Mintha a sápadt fal azon igyekezett volna, hogy mindenkinek, kivétel nélkül mindenkinek összetéveszthetetlen menedéket nyújtson. Ugyanakkor a szélek minden lényegi jellemzője megegyezett.

Nettler akkoriban, amilyen feltűnésmentesen csak lehetett, megfigyelte az alvófülkéjétől jobbra és balra lévő bejáratokat. A vén kópénak igaza volt: hálófülkéik szűk tere és az Iroda hatalmas félgömbje között a bejáratoknál a fal mindenütt egyformán szűkült, végül a már csupán hüvelykujjnyi széle ellaposodott, éppen csak kitapintható barázdás mintázattal. Guler azt állította, egyedül ez a megformálás az oka, hogy a szundikálók nagy közösségében senkit nem zavar öreges horkolásával, még hajnaltájt sem, amikor már a fiatalabbak is éberebben alszanak, őt pedig, a túlsúlyos öregembert a bizonyára mindig egyformán nyomasztóan akadozó, ziháló légzése, a belégzés hangos sípolása felriasztja, végleg felébreszti.

Kedvelte Gulert. Nettlernek tetszett az a mód, ahogyan mindig rímelt a világra. Az Öregfiú látta azt, ami óriási, látta, ami parányi, látta, ami éles vagy tompa, látta, mi ragyog és mi fakó. Guler az ujjbegyével érezte, hogy valami üreges-e vagy tömör, minek csontkemény a belseje, és minek lágy, mint a velő. Azt állította, nyelve hegyével még azt is érzi, hogy a sápadt falon milyen sűrűn szövi át az ezüstös hajdrót az egyes foltokat. Alkalmanként még attól sem riadt vissza az ő Dagijuk, hogy az észleléseit állítólagos okokkal, megdöbbentően világos vagy hajmeresztően téves okokkal hozza összefüggésbe. Természetesen Guler egy-egy megjegyzése az agyára ment néha valamelyik kollégájának, amikor éppen a derékmagasságú munkaasztal fölé hajolva azon fáradozott, hogy az asztal lágy üvegének tarka kavalkádjába bonyolultan jobbról balra rángó, el-elsüllyedő, három vagy négy, alkalmanként esetleg mind az öt síkot egymásba olvasztó képfolyamot fékezze, kisimítsa, valami felismerhetővé, akár használhatóvá elgondolja.

Fordította: Mesés Péter

Copyright © 2018 by Rowohlt Verlag GmbH, Reinbek bei Hamburg

 


Ismeretlen idő, ismeretlen helyszín. Férfiak egy csoportja dolgozik nap mint nap a Középső Iroda magas kupolája alatti asztalsoroknál a lágy üvegen. A nap végén együtt masíroznak az aktuálisan éppen működő tápfolyosóhoz, ahol a sápadt fal mindenkinek kiad egy adag ételt. Ezután mindegyikük nyugovóra tér a maga hálófülkéjében. 
Nettler, az Iroda vezetője már a sokadik éjszaka éberen hánykolódik. Valamilyen rejtélyes belszél fújja elébe a munkával töltött számtalan év tegnapját, máját, holnapját. Az irodai élet evidenciái lassacskán meginganak számára. A férfi végül elhatározásra jut, és három megbízhatónak ítélt kollégájával áthalad a zsilipen, az egyetlen úton, amely a Középső Irodából kivezet. Mint kiderül, odakintről azt, amit az emberek a munkahelyüknek és otthonuknak tartanak, folyamatos megfigyelés alatt tartják. Xazy szakhadnagy, a vezető műszaki ügynök rettenthetetlenül őrzi a természetesség homályos zónáját, a bel- és a külvilág határát. 
E különös, Orwellt és Szorokint egyszerre idéző metafizikai sci-fiben a szerző a rá jellemző módon, sok humorral és érzelemmel, és nem utolsósorban egy egészen különleges nyelv segítségével hoz létre repedéseket a hagyományos elbeszélőtechnikán, amelyeken keresztül beáradhat a fantasztikum fénye, és megvilágíthatja mindazt, ami szürke és megszokott. Ahogy azt már korábban is megmutatta, még a rögzített szabályok alapján működő zsánerek is alakíthatók annyira, hogy új intellektuális és érzelmi meglepetésekkel szolgáljanak az olvasó számára. 
Georg Klein a kortárs német irodalom egyik legeredetibb elbeszélője.” Die Zeit


Georg Klein: Miakro, Fordította Mesés Péter, Gondolat Kiadó, 2021

https://www.gondolatkiado.hu/

 

 

 


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ Kevesen mondhatják el magukról, hogy mindössze harmincévesen világszerte ismert írók, de Sally Rooney egyike ezeknek a szerencséseknek. A Baráti beszélgetések és a Normális emberek című bestsellerek szerzője szeptemberben jelentkezik új regényével, a Hová lettél, szép világ gal, amely ezúttal is a milleniálok szerelmi életével, társadalmi- és egzisztenciális problémáival foglalkozik. Sally Rooney szó szerint berobbant az irodalmi életbe, nevét Donna Tartt és Zadie Smith mellett emlegették, de megkapta a Snapchat generáció Salingere címet is, ami amiatt is ironikus, hogy Sally Rooney konzekvensen elzárkózik a közösségi média használatától. Őt nem fogjuk megtalálni Instagramon, hogy belessünk a dolgozószobájába, a Twitterről is törölte magát néhány éve, ahogyan a TikTok pár perces videóiban sem fogjuk viszontlátni. Pedig igény lenne rá. Világhírt meghozó könyve, a Normális emberek szó szerint Instagram sztárrá lett, hála a külföldi bookstagrammerekn

Marie Aubert: Felnőtt emberek (részlet)

Marie Aubert: Felnőtt emberek (részlet) Két héttel ezelőtt Göteborgban jártam, egyedül mentem, vonattal utaztam, szállodában aludtam, és reggel átsétáltam a néhány utcatömbnyire fekvő termékenységi klinikára. Úgy nézett ki, mint bármelyik kórház, csak szebb volt, és világosabb, nagy cserepekben jukkapálmák sorakoztak, a falakon pedig anyákat és csecsemőket, madarakat és tojásokat ábrázoló, megnyugtatónak szánt képek lógtak. Az orvost Ljungstedtnek hívták, a rendelője az utca túloldalán álló edzőteremre nézett, láttam a súlyokat emelgető és futópadokon gyalogló embereket. Az orvos svédül ejtette ki a nevemet, nem Idának, Eidának hangzott, az i hang valahonnan a torka mélyéről jött, közben a billentyűzetet pötyögtette, és rám se pillantott. Gyorsan elmagyarázta az eljárást, a menstruációs ciklus mely pontján kell elkezdeni a hormonkezelést, hogyan szívják le a petesejteket, ma csak a nőgyógyászati vizsgálatot végzi el, mondta, és vért vesznek a további vizsgálatokhoz. – Manapság roppa

Ingmar Bergman: Munkanapló I. (1955–1974) (részlet)

Ingmar Bergman: Munkanapló I. (1955 – 1974) (részlet) 1971 Ingmar Bergman megnősül (ötödször és utoljára), feleségül veszi Ingrid von Rosent. Amikor nem Fårö szigetén élnek, egy stockholmi lakásban laknak egy új házban a Karlaplanon. A Drámai Színházban megrendezi Lars Forssell Show című darabját. A munkanaplóban továbbra is a Suttogások, sikolyok a téma. Március 24. Átolvastam, amit eddig írtam a Suttogások ról. Bizonyos kérdéseket azóta világosabban látok, de az alapelképzelésem nagyjából változatlan maradt az utolsó bejegyzésem óta. A témát mindenesetre éppolyan vonzónak érzem, mint azelőtt. Azt hiszem, eddig a következőket sikerült összerakni: Idős anya, ágyban fekvő beteg, halálán van, rákos, bűzlik, fél, élni akar, hol jobban, hol rosszabbul érzi magát, nagy, elhízott test, reszket az élettől és a félelemtől, de nagy erő van benne. Március 28. Visszatértem Fårőre néhány, Ingriddel töltött tartalmas nap után. Különösen tegnap kerültünk egymáshoz nag