C.
W. Gortner: Az első színésznő – Sarah Bernhardt életének regénye (részlet)
– Nekem ez nem megy – szólalt meg Louise remegő hangon, amit Ana nővér is meghallott.
– Mi a baj, gyermekem? Talán beteg vagy?
– Képtelen vagyok rá… Különben is, mindjárt megfulladok ebben a jelmezben – rángatta angyali fodrait a ruha nyakrészénél.
– Ugyan, ez csak lámpaláz! – biztatta Ana nővér, mert Sophie kiment, hogy az érkező vendégeket az ülőhelyekhez vezesse. – El fog múlni, amint színpadra lépsz. Lélegezz mélyeket, gyermekem.
Az igazat megvallva, Louise-hoz képest egyáltalán nem izgultam, aki idegességében kis híján letépte magáról a flitteres angyalszárnyakat, mintha tüzet fogtak volna.
– Ne, én ezt nem akarom! – fakadt végül sírva.
– A Szűzanya megóv mindnyájunkat – vonta karjaiba Ana nővér Louise-t. – Most mihez kezdjünk? – kérdezte Bernadette nővér, szemeivel szikrákat szórva.
– Én el tudom játszani a szerepet – ajánlottam fel suttogva.
Az ezt követő, síri csendet csak Louise szipogása törte meg. – Én megcsinálom – szóltam ezúttal hangosabban. – Ismerem a szövegét. El tudom játszani az arkangyalt. – Amint ezt kimondtam, elfojtott vágyaim a felszínre törtek és hihetetlen erő lett úrrá rajtam. – Akkor nem maradt más választásunk – morgott Bernadette nővér. – Gyorsan adjátok rá Sarahra a jelmezt!
Sietve kibújtam a pásztorruhámból, és magamra öltöttem az arkangyal szárnyakat. Louise ruhája túl nagy volt rám, vigyáznom kellett, nehogy a szegélyére lépjek. Angyalszárnyai a csípőmet verdesték, így próbáltam kihúzni magam, hogy apró vállaim megtartsák a jelmezt. – Aztán nehogy szégyent hozz ránk! – szólt Bernadette nővér, akárcsak anyám, amikor először elküldött a háztól.
Az egyik apáca elhúzta a függönyöket, így csak egy hatalmas sötétséget láttam magam előtt.
Úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén állnék. Amint elkezdődött a darab, Marie a pásztorruhámban elhadarta a szövegemet, majd Cézárt a vak Tóbiást alakító lány mellé cibálta, akit az angyal csodával határos módon meggyógyít. Próbáltam ismerős arcot találni a nézők egybefüggő, névtelen sorában, csak hogy legyen egy biztos pont, amibe kapaszkodhatok. Hirtelen olyan nehéznek éreztem az ágyneműből eszkábált angyaljelmezt, mintha páncélt viselnék, miközben a szárnyak úgy himbálóztak a hátamon, mint egy viharvert hajó vitorlái.
Néhány pillanat múlva, megláttam az első sorban az érseket. Pecsétgyűrűje megcsillant az álla alá támasztott kezén. Mellette Sophie nővér foglalt helyet, aki csak elképedve figyelte az eseményeket.
– A Mindenható végtelen szeretetének üzenetével érkeztem – kezdtem a monológom, bár alig hallottam magam. Nem voltam biztos benne, hogy kellően hangosan és meggyőzően beszélek-e, mint egy égi tünemény, vagy csak cincogok, mint egy egérke, egy nem neki szánt szerepben, több számmal nagyobb ruhában. Aztán a következő pillanatban már semmi sem számított. Ahogy szélesre tártam a csontos karom, és a ruhám ujja lebegett a hajszálvékony csuklómon, úgy éreztem, mintha isteni fény járna át, miközben megáldottam Tóbiást, a városlakók pedig mind térdre borultak. Ezután végigszeltem a színpadot, mintha szárnyaim vakító ragyogástól égnének.
Abban a pillanatban nem Sarah Bernhardt voltam, egy zsidó nő törvénytelen gyermeke, hanem Isten valódi hírnöke.
Csupán egy percig tartott – legalábbis annyinak tűnt nekem, az a kitörő taps, amit a meghajlások után kaptunk. Csak akkor vettem észre, hogy a kócos hajam úszik az izzadtságban, és megijedtem, hogy ez nem angyalhoz méltó.
Az érsek azonban állva tapsolt, Sophie tisztelendő anyánkkal együtt, aki, a közönség más tagjaihoz hasonlóan, elismerő mosollyal jutalmazott.
A tapsot hallani egészen felemelő volt, zene füleimnek.
Aztán a következő pillanatban, görcsbe rándult a gyomrom, mert a tapsoló kezek és arcok tengerében, megláttam anyámat és Rosine-t. A nagynéném büszkén tapsolt, Julie azonban, kesztyűs kezét az oldalához szorítva, csak mozdulatlanul bámult maga elé.
– Csodálatos voltál, gyermekem! – kiáltotta Sophie nővér. Csak aztán tudatosultak a tisztelendő anya szavai, hogy megérintette a vállam. Míg a többi lány sietve cserélte vissza a jelmezét az egyenruhájára, hogy mielőbb üdvözölhesse szüleit a hallban, én csak álltam földbe gyökerezett lábakkal, mintha láthatatlan falak vettek volna körül.
– Itt van anyám és a nagynéném – böktem ki végül. A szívem mélyén vágytam rá, hogy lássák, milyen sokra vittem, de nem hittem volna, hogy valóban el is jönnek.
– Hát persze, hogy itt vannak! – mosolygott a tisztelendő anya. – Már várnak rád odakint – tette hozzá, miközben a homlokomra tette a kezét. – Ó, csupa víz vagy. Gyere, gyorsan levesszük ezt a ruhát – mondta, mire hátraléptem. – Sophie anya, kérem, hadd csókoljam meg a főméltóság gyűrűjét!
– Ó, persze, rendben! Amint átöltöztél, magam viszlek el hozzá. De igyekezned kell! Épp most készül távozni.
– Akkor menjünk most azonnal – vágtam rá, és keresztülvágtattam a hallon. – Sarah, várj, még jelmezben vagy! – hallottam magam mögött a tisztelendő anyát, de én nem vártam, így kénytelen volt utánam sietni. Éppen sikerült elkapnia a könyökömet, amikor megláttam a főméltóságot a reverendájában, ahogy jóságosan mosolyog az őt körülvevő hívekre.
– Mi van veled Sarah? Miért akarod ilyen sürgősen üdvözölni az érseket?
– Mindenképpen szükségem van az áldására – vágtam rá könyörgő hangon, ami meggyőzte Sophie anyát. – Rendben, de csak egyetlen áldás, nehogy feltartsuk a főtisztelendő urat.
Menet közben magamon éreztem Julie és Rosine tekintetét. Tudtam, hogy anyám a tömeg széléről figyelte, ahogy térdre ereszkedtem a főpüspök előtt.
– Kit látnak szemeim? – mosolygott a férfi. – Csak nem a mi csodatévő arkangyalunkat?
– Atyám! – szóltam, remélve, hogy így kell helyesen megszólítani. – Szeretném az áldását kérni. Zsidóként születtem, de szeretnék megkeresztelkedni, méghozzá Ön által, a mi szent templomunkban.
Az érsek döbbenten nézett a tisztelendő anyára. – Erős ennek a gyereknek a hite?
– Minden nap jár hittanra és nagyon istenfélő – felelte Sophie anya kissé zavarban. – Szerintem jövőre, a tizenkettedik születésnapja alkalmas lesz…
– Nos, ha majd készen áll, az áldásomat adom rá, hogy megkereszteljék – szólt az érsek, miközben a kócos hajam mögül láttam, ahogy elgondolkodva méreget.
Örömömben megragadtam a kezét és megcsókoltam a gyűrűjét. – Isten áldja, főméltóságodat! – suttogtam, mire elmosolyodott, majd a tisztelendő anyával a nyomában, elindult a kijárat felé.
Ahogy talpra álltam, Julie és Tante Rosine épp felém tartottak. – Elment az eszed? Miféle mutatvány volt ez? – hasított felém anyám szigorú megjegyzése.
Fordította: Megyeri Luca
A népszerű történelmi regényíró új kötetében a legendás francia színésznő, Sarah Bernhardt (1844-1923) életét mutatja be.Egy holland zsidó kurtizán és egy ismeretlen apa leányaként látta meg a napvilágot. A vidéken töltött boldog gyermekkort zárdai élet váltotta fel, majd anyja nyomdokaiba kényszerül: ő is kurtizán lesz. Ám sohasem adja fel kamaszkora óta dédelgetett álmát, hogy színésznő legyen. És zseniális színésznő válik belőle.Sarah Bernhardt volt az első színésznő, aki szakított a tradicionális klasszicista előadói stílussal, és teljesen új vonalat vitt a színjátszásba. Tehetségével, korszakalkotó játékával lenyűgözte a közönséget, amely magánéleti és szakmai botrányai és kudarcai ellenére is újra és újra a magasba emelte. Tehetsége nem ismert határokat, de irgalmat sem: lelkiereje segítette át a zajos ünnepléseket követő mély hullámvölgyeken.A világhíres francia színpadok után nemzetközi elismerést is szerzett. A sikerek és kudarcok sorozata nem törte meg, szerelmi ügyeinek hangos kiteregetése sem késztette visszavonulásra. Soha nem tagadta, bárkivel is hozták hírbe a lapok: Victor Hugóval, Oscar Wilde-dal vagy a walesi herceggel. Alfons Muchának köszönhetően a szecesszió egyik legnagyobb múzsája lett, büszke alakja számos híres nyomaton szerepel.
A spanyol származású C. W. Gortner Kaliforniában él. Egyetemen tanít reneszánsz kori történelmet és írást.
C. W. Gortner: Az első színésznő, Fordította Megyeri Luca, Tericum Könyvkiadó, 2020