Andrej Nikolaidis: A magyar mondat (részlet)
…világos volt, hogy az apjáról beszélt, hogy, ahogy azt mindig is tette, esztétizálással próbálta semmissé tenni azt, ami gyötörte, mintha a trauma azáltal, hogy történetté, vagy legalább élccé válik, többé nem lenne belső, hanem külső esemény, amivel szemben – a saját fájdalommal, a saját élettel szemben – ő így tartja a szükséges távolságot, tudtam mindezt, mindezt világosan láttam, ahogy most is látom, amikor a vonat megáll egy megállóhelyen, amelynek a nevét nem tudom elolvasni, részben mert a fölirat kifakult, részben mert eltakarja a villanypózna, részben pedig mert a magyar nyelv számomra az idegen esszenciája, és ahhoz meg a nyelvéhez semmi közöm, látom, ahogy az apja naponta, 1992 áprilisát írjuk, kivezeti őt a szarajevói repülőtérre, együtt nézik a vágóhidat elhagyó repülőket, nem is sejtve, hogy épp apja középiskolai barátja menti ki majd onnan, aki fölismeri Stevant, akinek elsőre fogalma se volt, ki az az ember, akivel beszélget, de épp ő fogja kimenteni Joe-t, fölteszi egy Belgrádba tartó katonai szállítógépre, ahonnan a barátom még aznap éjjel becélozta Ulcinjt, a repülőtérről elstoppolt a vasútállomásra, el is érte az éjszakai, Barba tartó vonatot, ahova a hajnali órákban gördült be, kiszállt a kihalt peronon, amelyen a szél kartondobozokat görgetett, elballagott a közeli buszállomásra, ott terepmintás egyenruhába öltözött, fölfegyverzett emberekkel találkozott, önkéntesek, állapította meg, akik Boszniába vagy Horvátországba indultak, abban a pillanatban csak idióták voltak, akik részegen csetnik nótákat énekelnek, de hamarosan halálosztaggá változnak, leereszkednek a bosnyák falvakba és a vértől megrészegülve mollban éneklik a gyilkolás és dúrban az erőszaktevés dalait, ezért lemondott a buszról, és beült egy taxiba, nem tudakolva meg, mennyi az annyi, és ezzel lehetővé tette a taxisnak, hogy jól megvágja, és az Ulcinjba vezető huszonöt kilométeres útért a nála levő pénz csaknem felét elkérje, a csúszós, köves úton fölkaptatott apja szülőházáig, ahol a doh és a sötétség szaga várta, ez az újabb találkozás a házzal eszébe juttatta, miért gyűlölte és miért igyekezett kerülni, miért utasította el, hogy ott töltse a nyári szüneteket, abban az épületben, amely fölvette apja családjának minden jellemvonását, vagy fordítva történt, a fene se tudja, rokonai mindenesetre jó egészségnek és rossz jellemvonásoknak örvendtek, hosszú életűek és rövid emlékezetűek voltak, gazemberek, akik az apját gyakorlatilag még gyerekkorában kizárták a családi közösségből, és így tulajdonképpen megmentették, mert kizárták a lehetőségét is, hogy hozzájuk hasonlóvá váljon, egy legyen közülük, gondolom, miközben a vonatom gyorsítani kezd és látom Joe-t, ahogy kinyitotta a rozzant ablaktáblákat, megpróbált begyújtani, belefeküdt a fehér, kórházi ágyba, betakarózott az ott talált takaróval, megérezte, úgy tűnt neki, megboldogult nagyanyja szagát, aki ott halt meg, ebben a házban, hallom, ahogy elkapta a köhögés, szorította a torkát és a tüdejét, látom most is, amikor már mindennek vége, köhögött egész éjjel és egész nap, ébren virradt rá a következő reggel, csak akkor hagyta abba a köhögést, amikor a nagyanyja cuccai közt ráakadt egy doboz Lovćen cigarettára, és noha akkor még nem dohányzott, arra gondolt, hogy csak a méreg tudja meggyógyítani, és kétségbeesve elszívott egy tucatnyi cigarettát, egyiket a másik után, ami után a köhögés tényleg abbamaradt, hogy aztán a következő jugóval visszatérjen, kiszámíthatóan és makacsul, mint a butaság, megbízható volt, mint Stevan, akinek az adott szava egyet jelentett a természet törvényeivel, ezért Joe türelmesen várt az apjára, biztos lévén abban, amit az megígért neki, ott, búcsúzáskor, a repülőtéren, egy szóba sűrítette az ígéretét, jövök, hát ő várt rá, türelmesen, noha Stevannak se híre, se hamva nem volt, míg végül a reménye el nem szállt a nyárral, saját vad tüzében és érthetetlen fellobbanásában elhamvadva, amikor is be kellett ismernie, hogy vannak az apjánál erősebb és kiszámíthatóbb dolgok, a balsors, mondjuk, de épp ekkor, szeptember végén, jelentkezett Stevan, sietve mondta, hogy Horvátországon át sikerült elhagynia Boszniát, Budapestről hívja, a Keleti pályaudvarról, ahonnan negyven perc múlva indul a vonata Belgrádba, úgyhogy, ha minden jól megy, ott eléri az éjszakait Bar felé, ekkor Joe egy másik férfi hangját hallotta, ennyi, elég volt, a vonal megszakadt, és ez volt, derült ki, a vég is, noha a remény reggelig tartott, amikor is Stevan nem jelent meg Barban, ahol Joe várt rá, hanem átvándorolt az emlékek közé, ahol minden kényelmes és biztonságos, az emlékek közé, Joe ott őrizte mindazt, ami számára fontos volt, és amit, szerintem, azon a reggelen döntött el ott, a vasútállomáson, hogy az emlékezetét múzeummá változtatja, hogy egész életét emlékké változtatja, mindent sorba állít, nem úgy, ahogy megtörtént, hanem ahogy történnie kellett volna, ahogy értelme volt, hogy mindent bevonjon a nosztalgia patinája, minden rendesen el legyen mesélve, és emiatt Joe, egészen a végéig, mindenre csak emlékezett, még a saját jövőjére is, amellyel csak emlékként foglalkozott, sehogy másként, és emiatt a jelene csak két emlék közé ékelt pillanat volt, így gondolom most, hogy Barban, az állomáson, amelyre Stevan nem érkezett meg, Joe megértette, hogy az apja eltűnt, és vele együtt az ő előző élete is, minden lehetőségével együtt, minden örömmel és katasztrófával, amelyet hordozott, megértette, hogy minden dolog eltűnése, még a legkisebbé is, nem más valaminek a kezdete, hanem egy világnak a vége, és hogy ez a veszteség nem lesz kisebb attól, hogy az eltűntek helyére abban a pillanatban másvalakik lépnek a különböző világok kimeríthetetlen készletéből, megértette, hogy az egész élet mindenek intim mikrovégének a sora, hogy az, amit szerettünk, eltűnik, a nosztalgia válik vallásunkká, hogy a továbbiakban kétségbeesetten fog igyekezni, hogy eszébe jusson minél több dolog, mert az apja, aki eltűnt, és a világ, amely eltűnt, már csak az emlékekben fog élni, a törékeny és megbízhatatlan emlékekben, mert az emlékek elhalványodnak, mert annyira sok az, amit elveszítünk, és annyira kevés az, amit sikerül emlékeinkben megőrizni, ezért csak az a mérhetetlen bánat, amelyet egyesek melankóliának is neveznek, amíg egyáltalán képesek vagyunk érezni, azt igazolja, hogy ott, a végeken, ahol megnyílik előttünk a tátongó üresség, valaha volt valami, megértette azt, gondolom most, amiről ezernyi briliáns oldalt teleírt, megértette, gondolom, a veszteség mértékét, hogy nemcsak a világa és az apja tűnt el, hanem velük együtt ő maga is, aki létezett volna, ha a háború Boszniában el nem kezdődött volna és ő el nem menekült volna Montenegróba, ahol olyan emberként fog élni, aki önmagára csak emlékezik, aki megérti, elmenekülni nem azt jelenti, hogy az ember elhagyja a várost és az országot, elmenekülni annyit jelent, hogy a saját életét hagyja el, aki elmenekült, az sehol se jó, se ott, ahonnan elmenekült, még kevésbé ott, ahová menekült, megértette, hogy el kell felejtenie azt a mesét, hogy mindig meg lehet találni az új otthont, mert nem lehet, mert az otthon az, amit elhagytál, az életed meg az, amit magad mögött hagytál, és ezért neki, így mesélte, könnyű volt megérteni a mi korunk lényegét, megérteni a múlt és jövő nélküli kort, amelyet a történészek tévesen értelmezhettek volna, vagy a jósok tévesen láttak volna a jövőben, semmi nem volt ugyanis és semmi nem lesz, mint ahogy a jelen sincs, amit az elemzők tévesen magyarázhattak volna, nem, csak a pillanat létezik, amelyet fölülír majd a következő pillanat, olyan gyorsasággal, amely nem mérhető az emberi elme képességeivel, hanem csak nanoszekundummal, ami nem emberi, hanem gépi mértékegység, és ezért nem létezik a bölcsesség, nem létezik a tudás, csak adatok vannak, nem létezik vélemény, még kevésbé a vélemény művészete, csak a kutatás, csak a gyöngeelméjűek föltartóztathatatlan futama, miközben sorra jönnek a folyamatosságot nélkülöző pillanatok, a pillanatok, amelyek nem időrendben követik egymást, hanem időtlenek, ezért nincs szükségük semmire, ami összekötné őket a múlttal, se olyasmire, ami figyelmeztetné őket a jövőre, mert ezekkel, a múlttal és a jövővel tudniillik, a mi pillanatainknak semmi dolga, mint ahogy azokban a korokban élőkkel sem, akik a múltból nem tanultak meg semmit és akik a jövőben nem fognak tudni semmit, és emiatt, így mondta, neki semmi köze azokhoz az emberekhez, ontológiailag másnak érzi őket, mondta kópés mosollyal, mintha valami disznó viccet mesélne, de hogy is lehetett volna másként, nincs köze ezekhez az emberekhez, akiknek a pillanatról beszélni, egyetlen pillanatban – maga a mindenség; ezekhez a holnap nélküli emberekhez – hisz a holnap esetleg meghazudtolhatná őket; ezekhez az emberekhez, akik hisznek abban, hogy maga a meztelen gyorsaság az, ami a véleményt relevánssá teszi, akik hisznek abban, hogy mindent azonnal kell megítélni és kimondani, mindegy, hogyan és mit, az a lényeg, hogy gyorsan történjen, még mielőtt a pillanat véget érne, mi mást oszthatnék meg velük én, a múlt embere, a vesztes, mint azt a tényt, hogy nekem is, akárcsak nekik, van vesém, májam és nemi szervem, mondta, mi más köthetne össze ezekkel a gyorsreményt, gyorskiábrándulást és gyorsegykedvűséget élő emberekkel, ezekkel a szerencsétlenekkel, akik nem értik meg, hogy az igazi veszteség nem az, amit elveszítettünk, hanem annak a lehetetlensége, hogy ugyanazt elsirassuk, ami miatt én, folytatta, a bölcsekkel szemben azon a véleményen vagyok, hogy nem a nosztalgia és a melankólia az, ami megakadályoz bennünket abban, hogy harcoljunk, hanem épp ellenkezőleg, az az igazság, hogy a nosztalgia és a melankólia maga a harc, a nosztalgia az, amivel a pillanat időtlensége ellen harcolsz, a melankólia pedig az, amivel a vágtázó pillanatok hamis haladásának hamis lelkesedése ellen védekezel, mondogatta, emlékszem, 2009 egyik nyári estéjén, annak a kávézónak a teraszán, ahol annak idején dolgozni kezdett, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Stevan nem fog megérkezni, és hogy ő ott ragadt Ulcinjban, így mondta annak a kávézónak a teraszán, ahol 1995-ig pincérkedett, ahol a helyi alkoholisták gyóntatója lett, akik hajnal előtt, a pultnak támaszkodva, akadozó nyelvvel, hányingerrel küszködve, gyakran könnyes szemmel, beavatták őt legféltettebb titkaikba, semmi különös, csak a szokásos emberi mocsár, amelyet szokásunk léleknek nevezni, olyan dolgok ezek, amelyeken szörnyülködünk, ha másokkal történik és jól megmagyarázunk, ha mi követjük el, olyan dolgok ezek, amelyek miatt néha sürgősen szükségünk van arra, hogy valakinek kiöntsük a lelkünket, valakinek, bárkinek, például a csöndes, morcos, titokzatos pultos fiúnak, a Boszniából jött idegennek, aki pont úgy néz ki, mint aki nem csak hogy biztosan meg fogja tartani magának mindazt, amit tőlünk megtudott, hanem abban a pillanatban el is felejti, ő egy ember formájú barlang, a sötét éjszaka, amibe bármit belekiabálhatunk, ami nyomaszt bennünket, mindent, amit megbántunk, és aztán rendelünk még egy törkölyt és hazatántorgunk, olyan valaki ő, akitől nem fájdul meg a fejünk, márpedig ez a legjobb emberek és a legjobb pálinkák jellemzője, és ez valóban jellemezte is Joe-t, mert ő mindenben jó volt, jó pincér volt, jó író, jó barát, végtére is jó alkoholista, és mégis, az utolsó pillanatig az volt a benyomása, hogy sehol se látják szívesen, szerintem elsősorban azért, mert akárhol is volt épp, lerítt róla, hogy nem igazán akar ott lenni, mivel amíg hányódsz a világban, először arra gondolsz, vissza fogsz térni, aztán rájössz, hogy nem fogsz, rájössz, hogy simán elfelejtheted azt a mesét, hogy az életben minden újrakezdhető, mert nem az, semmiképp, csak egy kezdet van, és a véget odázhatod el sokszor, ezt jelenti a menekült-lét, amikor az ember, mint valami büntetésből, előre halad, de hátrafelé néz, ezért folyton egyre kevesebbet és egyre homályosabban lát, amikor az embernek a nosztalgia a vallása, amikor az ember nem tud magának jobb jövőt elképzelni, és a képzeletét arra használja, hogy retusálja, rekonstruálja az emlékeit, kitalálja a múltját, hogy szebbnek lássa, mint amilyen valaha is volt, úgy tűnik, így mesélte annak a kávézónak a teraszán, amelyben 1992 májusában dolgozni kezdett…
Fordította: Rajsli Emese
© Andrej Nikolaidis, 2017
Kötetünkben a montenegrói szerző legújabb regénye, valamint 2010-ben megjelent remek esszékötete olvasható.
A magyar mondat egyetlen mondatból álló regény, mely lassan árad és kanyarog, akár a Duna. A szöveg narrátora, egy író, vonaton utazik Budapestről Bécsbe, miután megtudta, hogy barátja, legalábbis a jelek erre utalnak, öngyilkosságot követett el a magyar fővárosban. A narrátor az utazás során visszaemlékszik a másik férfihoz fűződő, különös és szenvedélyes barátságára, és próbálja tisztázni magában barátja halálának körülményeit, melyek oly sokban emlékeztetnek Walter Benjaminéra, a filozófuséra, aki ugyancsak öngyilkos lett, amikor nem tudott elmenekülni a náci uralom elől, és aki iránt a férfi megszállottan rajongott.
A regény, miközben reflektál a történelem során Európán átvonuló menekültek sorsára, s a szerzőtől megszokott módon eljátszik a különböző összeesküvés-elméletekkel és apokaliptikus várakozásokkal, egyúttal emléket állít Walter Benjaminnak és szemléletének, melyben jól megfértek egymás mellett olyan elméletek, mint a marxizmus, a zsidó misztika és a kritikaelmélet, tanúsítva, hogy nincs olyan monolit gondolatrendszer, amely önmagában alkalmas volna a világ megragadására.
A kötet másik szövege, a Homo Sucker szellemes és gyilkos humorú eszmefuttatás a szerző regényeinek egyik visszatérő témájáról, a messianisztikus mozgalmak történetéről. Az esszék középpontjában az apokalipszist témául választó műalkotások, illetve az apokalipszis iránti vágy politikai vetületei állnak. Az Újszövetségtől Lacanig, Kafkától a mai hollywoodi filmekig, Thomas Müntzertől Leninig vezető elmélkedések a közelítő vég sötét narratívájának történetéről mesélnek.