Francis Fukuyama: A liberalizmus vesszőfutása (részlet)
A régóta létező liberális demokráciákban a liberális intézményeket közvetlen támadás érte. Az olyan vezetők, mint a magyar Orbán Viktor, a lengyel Jarosław Kaczyński, a brazil Jair Bolsonaro, a török Recep Tayyip Erdoğan és az amerikai Donald Trump mind törvényes választásokon kerültek hatalomra, és a választáson megszerzett felhatalmazásukat arra használták, hogy elsősorban a liberális intézményeket támadják. Ezek közé tartoznak a bíróságok és az igazságszolgáltatás, a pártatlan állami bürokrácia, a független média és azok az egyéb testületek, amelyek a fékek és ellensúlyok rendszerében a végrehajtó hatalmat korlátozzák. Orbán Viktor elég sikeresen töltötte fel a bíróságokat a saját támogatóival, és hajtotta a magyar média nagy részét szövetségesei ellenőrzése alá. Trump kevésbé sikeresen próbálta meggyengíteni az olyan intézményeket, mint az Igazságügyi Minisztérium, a hírszerző közösség, a bíróságok és a fősodratú média, de a szándéka többé-kevésbé ugyanaz volt.
A liberalizmust az elmúlt években nemcsak a jobboldali populisták, hanem a megújult progresszív baloldal is támadta. Az erről az oldalról érkező kritika abból – az amúgy önmagában helytálló – vádból fakadt, hogy a liberális társadalmak nem felelnek meg annak az önmaguknak támasztott eszménynek, miszerint minden csoporttal egyenlő módon bánjanak. Ez a kritika idővel kiszélesedett, és már magának a liberalizmusnak az alapelveit támadta. Például azt, hogy a jogok kedvezményezettje az egyén és nem a csoportok, hogy létezik az emberek egyetemes egyenlősége, amelyen az alkotmányok és a liberális jogok alapulnak, és hogy az igazság megismerésében jelentős szerepet játszik a szólásszabadság és a tudományos racionalizmus. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az új progresszív ortodoxiától eltérő nézetekkel szemben feltámadt az intolerancia, és különféle társadalmi hatalmi eszközöket vetettek be azért, hogy ezt az ortodoxiát érvényre juttassák. A más véleményt hangoztatókat kiszorították a befolyásos pozíciókból, és egyes könyveket gyakorlatilag betiltottak, no, nem a kormányok, hanem a tömegterjesztést felügyelő nagy hatalmú szervezetek.
Úgy vélem azonban, hogy a jobboldali populisták és a baloldali progresszívek nem az eszme alapvető gyengesége miatt elégedetlenek a mai liberalizmussal. Sokkal inkább az az irány kelt bennük visszatetszést, amelyet a liberalizmus az elmúlt néhány generáció során vett. Az 1970-es évek végétől kezdve a gazdasági liberalizmus átalakult a ma neoliberalizmusnak nevezett irányzattá. Ez drámaian megnövelte a gazdasági egyenlőtlenségeket, és pusztító pénzügyi válságokat szabadított el, amelyek a világ számos országában sokkal jobban sújtották az átlagembereket, mint a gazdag elitet. Pontosan ez az egyenlőtlenség rejlik annak a bírálatnak a mélyén, amelyet a progresszív irányzat megfogalmazott a liberalizmussal és a vele azonosított kapitalista rendszerrel szemben. A liberalizmus intézményi szabályai mindenki jogait védik, beleértve a meglévő eliteket is, akik nem szívesen mondanak le sem a vagyonról, sem a hatalomról, emiatt azonban akadályozzák azt is, hogy a kirekesztett csoportok a társadalmi igazságosság felé masírozzanak. A liberalizmus szolgál a piacgazdaság ideológiai alapjaként, és ezért sokak szemében ő a felelős a kapitalizmusból fakadó egyenlőtlenségekért is. A Z generáció sok türelmetlen fiatal aktivistája Amerikában és Európában a liberalizmust a baby boomer korosztály elavult felfogásának tartja, olyan „rendszernek”, amely képtelen önmaga reformjára.
Ezzel egyidejűleg a személyes autonómia értelmezése folyamatosan bővült, és immár olyan értéknek tekintették, amely a jó életről kialakított minden egyéb felfogást háttérbe szorított, beleértve azokat is, amelyeket a bevett vallások és a kultúra propagált. A konzervatívok úgy érezték, hogy ez a legmélyebben megélt hitüket sodorta veszélybe, és úgy vélték, hogy a társadalom fő áramlatai aktívan ellenük dolgoznak. Úgy érezték, hogy az elit egy sor olyan antidemokratikus eszközt vet be – az általa ellenőrzött fősodratú médiát, az egyetemeket, a bíróságokat és a végrehajtó hatalmat –, amellyel a saját célkitűzéseit segíti elő. Úgy tűnt, hogy a szökőárszerű kulturális változást még az sem lassítja le, hogy ebben az időszakban az Egyesült Államokban és Európában a konzervatívok számos választást megnyertek.
A liberalizmus elmúlt évtizedekben bekövetkezett fejlődésével kapcsolatos, fentebb felsorolt elégedetlenségek nyomán aztán a jobb- és a baloldal egyaránt azt kezdte követelni, hogy ezt az eszmét egy gyökeresen új rendszerrel váltsák fel. A jobboldalon az Egyesült Államok választási rendszerét próbálták úgy manipulálni, hogy a demokratikus választástól függetlenül a konzervatívok maradjanak hatalmon; mások az erőszakkal és a tekintélyelvű kormányzással kacérkodtak válaszként az általuk érzékelt fenyegetésre. A baloldalon a vagyon és a hatalom átfogó újraelosztását követelik, valamint azt, hogy az egyén helyébe a fajhoz és a nemhez hasonló, rögzült jellegzetességek alapján meghatározott csoportok lépjenek, továbbá az olyan politikai döntéseket, amelyek kiegyenlítik a csoportok közt meglévő eltérő teljesítményeket. Mivel azonban ezen lehetséges döntések egyike mögött sincs széles társadalmi konszenzus, a progresszívek továbbra is előszeretettel használják fel a bíróságokat, a végrehajtó hatalom intézményeit és jelentős társadalmi és kulturális hatalmukat az ügyük előmozdítására.
A liberalizmust fenyegető veszélyek nem szimmetrikusak. A jobbról érkező fenyegetés közvetlenebb és politikai jellegű; a balról érkező elsősorban kulturális jellegű, ezért lassabban fejti ki hatását. Mindkettőt a liberalizmussal szembeni olyasféle elégedetlenség hajtja, amely nem az eszme lényegét érinti, hanem sokkal inkább azt a módot, ahogyan bizonyos bevett liberális elveket értelmeztek, és a szélsőségekig fokoztak. Ezekre az elégedetlenségekre nem a liberalizmus elhagyása, hanem annak megszelídítése a helyes válasz.
Fordította: Bojtár Péter
A liberalizmus válságban van. De mikor és miért vált szitokszóvá, némely esetben egyenesen az illiberalizmust állítva követendő példának a kormányzatok elé? A történelem vége és az utolsó ember című bestseller írója, Francis Fukuyama új könyvében a klasszikus liberalizmus korszakáig tekint vissza, hogy rámutasson: az eszmerendszer sokszor a saját alapelveinek sem tudott kellő mértékben megfelelni, a liberális demokráciákban is sok embertől megtagadták a törvény előtti egyenlőséget. Ugyanakkor maguk az alapelvek ma is kikezdhetetlenek.
A jobb- és baloldalról érkező kihívások és kritikák az elmúlt évtizedekben a szélsőséges túlzásaikkal hol kiüresítették az eszmerendszert, hol ellenségképet kreáltak belőle. Végeredményül minden esetben a demokráciák és a civil társadalmak szétesését hozták magukkal.
A neves politikai filozófus az eszme történeti kialakulásától követi a liberalizmusról való gondolkodás változásait: hogyan váltott ki erős ellenállást és elégedetlenséget magával a kapitalizmussal szemben a gazdasági neoliberalizmus térnyerése; hogyan vált abszolút értékké, majd a liberalizmus alapjául szolgáló individualizmus és univerzalizmus kritikájává a személyes autonómia; miként használta fel a populista jobboldal az eredetileg progresszív baloldal tudománykritikáját; hogyan kérdőjelezte meg a modern technológia a szólásszabadság liberális elvét; miféle kihívást támaszt a nemzeti identitás a liberalizmussal szemben.
Van-e életképes alternatívája a jobb- vagy a baloldalnak a liberalizmussal szemben? - teszi fel a kérdést Fukuyama, majd vizsgálódásai végén a klasszikus liberalizmusba vetett hit újjáépítéséhez szükséges, átfogó elveket vázolja fel. Ezek alapján a liberalizmus nem fog idejétmúlt vagy „elavult doktrínának” tűnni, hanem olyan eszmének, amely képes válaszokat adni a kor kihívásaira.
Francis Fukuyama: A liberalizmus vesszőfutása, Fordította Bojtár Péter, Európa Könyvkiadó, 2024